Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1986-02-01 / 2. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

1986. február

HHRF — CHRR HÍRADÓ

CSOÓRI SÁNDOR, KONRÁD GYÖRGY A PEN KONGRESSZUSON

Az 1986. január 11. és 17. között New Yorkban megrendezett 48. Nemzetközi PEN Kongresszus sokszáz főnyi közönsége előtt hangzott el Csoóri Sándor és Konrád György Herder-dfjas magyar Írók előadása. A Kongresszuson a szervezés, a fordítások, a tolmácsolás, a különböző összejövetelek, találkozók rendezésének munkálataiban a HHRF munkatársai is részt vettek — a PEN hivatalos és az Írók baráti felkérésére.

Január 19-én a HHRF nagysikerű fogadást szervezett a New York-i Magyar Házban. New York és környéke többszáz főnyi magyar közönségének Csoóri Sándor, Konrád György és Hámos László számolt be a budapesti Kulturális Fórumról, a New York-1 PEN Kongresszusról, a közép-európai együttműködés helyzetéről és lehetőségeiről, és ebben a tizenhat milliónyi magyarság szerepéről, feladatairól. A fogadáson Dórin Tudorán román költő is rövid beszédet mondott, aki szintén részt vett a PEN Kongresszuson. Megható szavakkal tett hitet a közép-európai szolidaritás mellett, úgy is, mint Szőcs Géza kolozsvári magyar költő barátja. Ő volt az, aki Szőcs Gézával és Király Károllyal együtt aláírta azt a beadványt, amely az ENSz-nek egy Kisebbségi Bizottság felállítását javasolta, vállalva ezért a rendszer retorzióit.

Az alábbiakban közöljük Csoóri Sándor és Konrád György angolul elhangzott kongresszusi előadásának eredeti magyar nyelvű szövegét.

CSOÓRI SÁNDOR:

író, állam, nemzet

Az írót, mégha szörnyű bűnöket is ábrázol művében, mint Dosztojevszkij vagy Faulkner, egyedül az a szándék vezetheti, hogy a világot s a világban az egyént a szabadság lehelete érintse meg. Vagy valami hasonló erejű érzet, amelytől élőnek, esendőnek, titokzatosnak, a mindenség honos polgárának érezheti magát.

Az állam sose törekszik hasonlóra. Inkább csak rendelkezik, fegyelmez, célszerűségre biztat, arra, hogy halálod esetére is köss életbiztosítást Titkosrendőrségének, ha mégoly titokzatos is, semmi köze a metafizikához, mint mondjuk egy Rilke-i sornak. Sót ha az érdeke úgy kívánja; az állam pálfordulásokra, árulásokra, észrevétlen önfeladásokra kényszerít. Fölfegyverez és lefegyverez. Hogy védelmet is nyújt? Természetesen. Gondosan kidolgozott csereegyezmény szerint.

Nem véletlenül mondják tehát, hogy az állam általában realista. Maradi és aggályos szerző, az emberi test nagyranövesztett szimbóluma a képviselője, aki még akkor is a megcsontosodott zárt formákhoz ragaszkodik, amikor a lelkek stílusa már régesrég túlnőtt a formán.

Ezzel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy ha az irodalom autonóm, az állam bármelyik alakzatánál fürgébb és korszerűbb. Folyamatosan kutat építkezik; szerelemmel és halállal szembesül; töpreng, jajong, rombol és többnyire a veszteségeiből is nyereséget párol. A betegségből megrázó paradoxonok révén egészségeset. Az állam válsága lehet katartikus, de profán marad, sose válik olyan maradandóan spirituálissá, mint egy-egy tragikus hős. Ha Oedipus, megtudva élete titkát, csak lemond, élete tanulságos példázat csupán, de a vakon bolyongó király minden időben halhatatlan. Itt jár-kel köztünk, New York hatalmas házai tövében is.

Folytassam a különbségeket? Azt hiszem, fölösleges, ahogy egy elefántot és lepkét hasonlítgatni is az. Hisz még a hasonlóságok is másféleségüket hangsúlyozzák. Mert

getlen irodalom se.

Vajon azt jelenti-e ez, hogy független érzelem, gondolat, teremtőkészség se létezik? Vannak korszakok, amikor azt jelenti. A második világháború után például a szocializmus államai nemcsak a gyárakat államosították, nemcsak az iskolákat, a jövőt, hanem magukat a népeket is. A nyelvüket, a képzeletüket, és még a múltjukat is. A hópelyhet, amely a szerelmesek kezefejére esik. Illyés Gyula angolra, szerbre, németre, lengyelre lefordított Egy mondat a zsarnokságról című verse világirodalmi szinten is, egyetlen nagy leszámolás a lélek- és a szellem-gyarmatosítás korszakával. Ha a vers, megírása idején, 1951-ben megjelenhet, a dermesztő sztálini idők kritikáját talán nem fegyveres fölkeléssel teremti meg a történelem.

Hogy ekkora jelentőséget tulajdonítok Közép-Európában az irodalomnak? Igen, mert a századok óta máig fél-függetlenségben élő népek saját önállóságukat, önarcképük legmélyebbről és legmesszebbről sugárzó vonásait az irodalomban tudták megteremteni. Érthető is ez, hiszen a költészet minden emberi beszédnél mélyebbre hatol; le a nemzeti nyelv, a nemzeti emlékezet gyökeréig s mivel a gondolat általában egyetemes, az érzelem viszont egyéni, egyedi, a lírai költők nálunk nemcsak kivételes, de egyszerre megszentelt és megátkozott alakjai a közösségi létezésnek.

De az irodalom különleges fontosságának Magyarországon, a többi közép-európai országhoz hasonlóan, még gyötretóbb oka is van. Ez pedig az állam és a nemzet közt lassan kifejlődött s elmélyült tudathasadás. Egy francia, egy angol, egy amerikai számára az állam és a nemzet fogalma fedi egymást. Ők sose ismerték az állam, az egyén, a nemzet bonyolult konfliktusokat kirobbantó hármasságát. A spirituális és a világias szférák mintájára ók csak a kettős szétválasztásokat ismerték: állam és egyén.

Állam és irodalom, és így tovább. A mi számunkra azonban nem. Á nemzet ugyanis történelmi képződmény, az állam pedig csak politikai. A függetlenségét elveszített ország mindenkor az állam maszkjában lép a világ elé, de a maszk alatt rejtőző, pőre arc a mindenkori nemzet vonásait őrzi. Egy író pontosan tudja, hogy az állam cenzúrázhatja, elszegényítheti ót, esetleg udvarolhat is neki, de egyetlen gesztusát se téveszti össze a nemzetével. Még személytelenebbül kifejezve: az állam mifelénk mindenkor ideiglenes keret; gazdasági és külpolitikai egység. Ezzel szemben a nemzet történelmi és kulturális.

A Közös Piacok és a Varsói Szerződések politikai és gazdasági hadviselésében a kis országoknak is részt kell venniük. De valójában mindegyik csak mint állam vesz benne részt Mint szervezet Mint test s nem mint lélek. A külső kényszerekkel és adottságokkal szemben a nemzeti belső függetlenség. Remegő, szívdobogásos autonómia. Titkos jelszó, amelyet jóformán ki sem ejtünk. De mondhatnám azt is, hogy: hagyomány, hogy: történelmi érzék. Emlékezzünk csak Ortegára. Szerinte minden nemzet más szellem. A nemzet az a térben, ami a kor az időben; érzések és gondolkodásmód önálló rendszere. De ez a másféleség csak rossz pillanatokban fejeződik ki agresszióban vagy az elzárkózás buta gőgjében. Többnyire a kultúra változatosságában jelentkezik.

Milan Kundera világot bejáró remek esszéjében írja, hogy a népek személyi igazolványa a nemzeti kultúra. S a gondolatot rögtön azzal tágítja ki, hogy; Közép-Európa nem állam, hanem kultúrcentrum vagy sorsközösség. De erről ő szinte már csak múlt időben beszél. Fájdalommal, nem is az elemzés, hanem a klasszikus elégiák szomorúságával és pillantásával. Vitatkozni egyetlen gondolatával se tudnék. Legfeljebb az ő meggyőződésével az én reménytelenségtől megedződött reményemet fordítanám szembe: élünk és vagyunk, s noha a szabadságnak nincs alternatívája, csak ellentéte, nemzeti kultúra nélkül azonban a szabadság semmiféle változata nem képzelhető el.

KONRÁD GYÖRGY:

Az irodalom gyengéd szubverziója

idézzük csak föl azt az irodalom-etikai nézetet, miszerint az író senki másnak nem tartozik felelősséggel, csakis művészetének s ebből eredően akkor igazi író, ha tökéletesen könyörtelen.

Van olyan államforma — mondjuk ki kereken: a diktatúra —, amelynek hasonló az „ars poetica"-ja. De, ugye, még elképzelni sem könnyű, hogy micsoda égbekiáltó a különbség a könyörtelen író és a könyörtelen hatalom között. Az előbbi önmagával is kíméletlen, az utóbbi csak a polgáraival.

A sáv, a zóna, ahol állam és irodalom — ellentétes lényegük ellenére — fátumszerűen érintkeznek, illetve érintkezhetnek egymással: ez a politika és a kultúra tartománya. Régen nyilvánvaló volt, hogy mindent a kultúra teremtett a szíjostortól az államelméletig, de ahogy az európai történelem során előbb az állam és az egyház vált el egymástól, a további osztódások során, a modem államoktól ugyanigy vált el fokozatosan a szellemi s a művészeti élet Néha azt érzi az ember, hogy nyugat írói mára a valamikori együttélés emlékét is kiszellóztették tudatukból. Mintha csak a független bíróságok mintájára váltak volna el az államtól, hatalomtól, kijelentve, hogy az irodalom víziója teljes és önállósult vízió.

Keleten vagy Közép-Európában élő pályatársaik helyzete egészen más. Az államnak ezeken a területeken „személyes gondja" az irodalom. Legtöbbször nemcsak hatalmi problémája, de lélektani is. Már-már beteges komplexusa. Fél tőle, szereti, féltékeny rá, mint uralkodó hajlamú férfi önállósulni kivánó szeretőjére. Másképp kifejezve: ahogy nincs nálunk hatalomtól független bíróság, ugyanúgy nincs hatalomtól és politikától füg-A kongresszus kérdésfeltevése jogos: az állam ma veszélyesebb, mint bármikor eddig a történelemben. Ugyanúgy nem vagyunk biztosítva az ellen, hogy egy állam kormánya őrültek kezébe kerül, mint egy autóé. A hatalmi tébolyban szenvedő államfő abban a kiváltságos helyzetben van a paranoiás állampolgárral szemben, hogy a fantazmáit megvalósíthatja, megcsinálhatja a holocaustot és a Gulagot Hitler főműve azonban a hitlerista volt, Sztáliné pedig a sztálinista, nem a tábor, hanem a többi, aki a táboron kívül van és engedelmeskedik, a lojális alattvaló, aki a vezérre bízza az életét és a lelkiismeretét. A főmű az ismeretlen katona, hullája alatt az ismeretlen áldozat hullájával.

Az ölés, a felügyelet és a tudat-ipar technikái olyan mértékben fejlődtek a háború óta, hogy az állampolgár táborok nélkül is mindegyre kiszolgáltatottabb, a távolság az állam és az állampolgár hatalma között egyre nő. A mai katonai szövetségek által a gyilkolás-potenciál nagy része két ember rendelkezése alatt áll. Két ember ma nagyobb pusztító hatalommal rendelkezik, mint a világtörténelem összes eddigi uralkodója. Hitler paranoiáját az emberiség hetvenmillió halott árán kiheverte. Ha a két mai főparancsnok bármelyike megőrül, vagy akárcsak téves kalkulációval kényszerpályára kerülve működésbe hozza a rakétákat, az állami képzelet főmüveit, akkor a játéknak vége. Tisztségükkel együtt jár a joguk kritikus helyzetben az ultima ratio alkalmazására. Biztos,

hogy békét akarnak, de nekik módjukban áll háborút is csinálni. Látnunk kell a világ vezetőinek szerepében ezt a funkcionális ambiguitást

Nincs rendjén, hogy két embernek ilyen iszonyúan eltúlzott és az emberi nagyságrendet messze meghaladó hatalma van. Olyan méretű bajra, amit hibáikkal okozhatnak, nincsen semmilyen legitimáció. Személyes gyarlóságuk és felelősségük nem jogosítja fel őket olyan horderejű döntésekre, amelyek mindannyiunk életét megszakíthatják. Elfogadhatatlan, hogy négymilliárd ember fennmaradása két államférfi kézfogásától, józan eszétől, békeakaratától függjön. Állítom, hogy az állam, vagyis a szervezett politikai osztály, az erőszak legitim monopóliuma korunkban az egész földön aggasztóan és tűrhetetlenül nagy, amit a fegyveres terrorizmus mint gyújtószikra, mint kiváltó ok még abszurdabbá tesz. Azok a szervezetek, amelyek erőszakos halálunkat okozhatják, főként állami szervezetek vagy más államok külföldön működő terrorista ügynökségei. A civil társadalmak életérdekei és a fegyveres szervezetek saját érdekei — ez a legkevesebb, amit elmondhatunk — nem esnek egybe sehol a világon, és a föld nagyobbik felén egyenesen ellentétesek.

Liberális demokráciában a polgár mindennapos életét az állam békeidőben relative kevéssé zavarja, és csak annyiban veszélyezteti, amennyiben a nukleáris tél esélye mindenkire vonatkozik. Ez az esély a hidegháborúból, a blokk-konfrontációból, a blokkrendszerből, a katonai szövetségek logikájából, Európa katonai felosztásából, a Jalta nevével jelzett status quo-ból, a vasfüggönyből, és abból a tényből következik, hogy negyven évvel a háború befejezése után még egyetlen állam sem javasolta a német békeszerződés megkötését, az európai demokratikus békealkotmány megszerkesztését, sőt a kérdést magát is — keleten és nyugaton — a cenzúra és az öncenzúra homálya fedi el. Olyannyira, hogy a nemzetközi politika hangadói látnak ugyan rendezetlen regionális kérdéseket Közép-Amerikában és a Közel- Keleten, Délnyugat- és Délkelet-Ázsiában, Európában azonban nem. Ennek következtében Kelet-Európa geopolitikai kényszer-status quo-ban él.

A második világháború után az én országom, Magyarország is többpártrendszerű, parlamentáris demokráciával rendelkezett átmenetileg, 1948-ig. A magyar nép is képes volt arra, hogy demokráciát csináljon. Az egypártrendszerű kommunista államstruktúra nem jöhetett volna létre, ha az országban nincsenek jelen a szovjet csapatok, amelyek ezt az államcsínyszerű fordulatot fedezték. 1956-ban Budapest népe megmutatta, hogy erősebb, mint az egypártrendszerű államstruktúra, amely a polgári jogokat súlyosan megsérti, a gazdaságot dilettáns módon gazdaságtalanná teszi, a kultúrát pedig nyomasztó cenzúra alá helyezi. 1953: Kelet-Berlin. 1968: Prága. 1980: Varsó. A társadalom valamennyi közép-kelet-európai országban megmutatta, hogy van olyan erős, mint az autoritárius nemzetállam és képes azt demokratikus ellenőrzés alá vetni, de a blokkállamnál, a Varsói Paktum egyesitett katonai erőinél nem lehetett erősebb.

A katonai szövetség, a blokk-rendszer erősebb, mint a társadalmaink. Háborúban nem akarunk reménykedni, messzemenő demokratikus reformokban nem áll módunkban reménykedni, várunk tehát, kénytelenek vagyunk várni arra az időre, amikor nagyhatalmi rendezéssel elnyerjük azt a status quo-t, amit az osztrákok már 1955-ben elértek, ajándékba megkaptak, a semlegességet és a nemzeti szuverenitást. Ha a nagyhatalmak garantálnák szuverenitásunkat, akkor lenne elég erőnk ahhoz, hogy szabadságintézményeinket kiépítsük. Szuverenitásunk korlátozásáért tehát a felelősség elsősorban a Szovjetuniót illeti, de a Nyugat sem moshatja ártatlanul a kezét. Kaptunk biztatást az önállóságra, de tárgyalásokat az önállóság külső feltételeiről nem kapunk. Tárgyalásokat, ahol Kelet-Európa semlegesítéséért valamit föl is kellene ajánlani. Retorikát kapunk, tetteket nem.

Nem idegenedtem el az államtól, sohasem voltunk egy test, egy lélek. Az írónak nem a lojalitás a kötelessége, hanem az éberség. Az elnyomó államokkal szemben különösen, de még a demokratikus államokkal szemben is. Ne feledjék, hogy Hitler szabályos választási győzelem révén került uralomra. Az állam intézményeiben benne rejlik a totalitárius uralom képessége, mint egy bűnös hajlam. Munkájában az író principiálisan senki embernek. semmilyen emberi hierarchiának nincsen alárendelve. Az irodalom állami felügyelete, más szavakkal a cenzúra, amely az iró kötelességét és nem a szabadságát hangsúlyozza az állammal szemben, lényegénél fogva irodalomellenes. A politikusok és az irók értékrendszerét rivális értékrendszereknek tekintem. Mivelhogy életem túlnyomó részét olyan országban töltöttem, ahol az állam hatalma túlságosan nagy, a civil polgáré pedig túlságosan csekély, gyanakvó lettem. Felismerem a hazafias lojalitásban rejlő hiszékenységet, sőt ostobaságot.

Állítom, hogy napjainkban az államhoz képest autonóm nézőpont nélkül nem létezhet jó irodalom, ha elfogadjuk azt a premisszát, hogy butaság és irodalom nem fér össze. Állítom, hogy a huszadik század végén többet tudunk az állam inherens veszélyességéről. mint amennyit elődeink a század elején tudtak. A politikai osztályok, szervezetek, pártok, mozgalmak, ideológiák azóta rengeteg szemléletes példát mutattak arról, hogy mire képesek. Megmutatták, hogy remekül meg tudják téveszteni az állampolgárokat A kormányzottak szellemileg meglehetősen védtelenek. Ezért lettem antipolitikus, ami nem tévesztendő össze az apolitikus magatartással. Jó irodalom se együgyűségből, se gyávaságból nem születhet. A jó irodalom a civil egyének ébersége és tisztánlátása. Hogy mi lesz velünk Kelet-Európábán? Nehéz évek vannak még előttünk és sok bonyolult intellektuális munka. Felkészülés, várakozás, elkerülni a katasztrófát, az elnyomorító válságokat, lelki épséggel túlélni. Aki nem élvezheti az intéz(Folytatás a köv. oldalon)