Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)

1985-02-01 / 2. szám

1985. február Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 9. oldal írta: MISKA JÁNOS 2. (befejező) rész Máriás a Világszövetségbe akart menni panaszra. De útközben meggondolta magát, végigszáguldott a népes utcán, átvágott a tiloson, be a rádió szerkesztőségébe. Fazekas, a fiatal riporter fejcsóválva hall­gatta a sajnálatos esetet. De hát az emberek különbözőek, s ami a közoktatást illeti, van még idehaza is elég tennivaló a humá­­nusságra, udvariasságra való nevelés terén. — Ugyan, Fazekas elvtárs, ne add ne­kem ezt a dumát — mondta Máriás, re­megve az indulattól. — Mi lesz ebből az or­szágból, ha húsz év után is a közoktatás, nevelés hibáiról papolnak? — Ne lovaid bele magad, Feri bátyám — csillapította a riporter. — Az udvariat­lanság volt, ahogy a szovjet vendéggel bán­tak. De vannak bizonyos konvenciók, me­lyeket illő betartani. . . — Hagyjad, hagyjad — legyintett Má­riás. — Torkig vagyok mindennel. Én azért jöttem haza, hogy átadjam tapasztalataimat az osztályharc területén, hogy tanácsot adjak a termelés vonalán. De hát kinek? Meg se hallgatják itt az embert. — Dehogynem — mondta Fazekas. — Nagyon is meghallgatják. — Hát ott voltál te is a Gábor Áronban — vágott rá Máriás. — Addig csak hallgat­tak, amig a munkaidő tartott. De mihelyst beütött a fájront, rohantak az öltözőbe, s ki a kapun, mint egy sereg vastag gumitalpas, csapottvállú lumpenproletár. A riporter összekulcsolt ujjakkal, elgon-Tamási Miklós: HAZÁTLAN Hordod magadon bélyeged, mint hiányát az árva. A lélek van ily egyedül, egyetlen testbe zárva. Egyetlen nagy test a világ, és még sincs benne társad; s ha eljó majd a pillanat, vállalja-e, hogy vártad? Kétségek úsztatnak, sziget éjjel se várja sajkád. Gyámot rendelt a sors neked, s elűzte régi dajkád. Idegen ritmus ringat el, ha álombá bújsz félve, nap helyett mézes madzagon holdat húznak az égre. De az ég kék még és tied: ki csillag, egy se hitvány! A Mester kísér messziről, száműzött, hű tanítvány. Magányod mályva színein áttüzel ritka titka: kinek otthona elveszett, az Isten lesz kalitja. Béla deák: BORNEMISSZA Nem iszom én a bort, részeg leszek tőle, ha tokaji aszú. ha homoki lőre. Ne is kínálj, komám, ne dalolgass nékem, elfeledtem én a mulatozást régen. Nem úgy van most, ahogy a vén nóta mondja, idegennek vagyok elnyűtt kapcarongya. Belém törli lábát, amikor akarja, mégse látszik meg a nagy uraság rajta. Ebek harmincadján, cudar az én sorsom, szomjúságomat is moslékokkal oltom. Hazajáró dolkozva nézett Máriásra. Szerette volna megértetni vele, hogy ez a folyamat, amely végigvonul bensejében, elkerülhetetlen. Egy űrben lebegett ő, évtizedeken át, s a hazai rendszer, a szocializmus épülése holmi elméleti illúziók burkában fejlődött a képze­letében. Felállt, odalépett Máriáshoz, a vállára tette a kezét. — Gyere, megiszunk egy feketét. Vissza­­kisérlek a szállodába, s jól kipihened magad. Holnap újból a régi Máriás Ferenc leszel. Reggel Szabolcsba megyek, elviszlek téged is a faludba. Alig töltöttél pár napot a test­véreiddel. S különben is, a nagyot csak a ki­csin keresztül lehet megismerni. Máriás nem várta meg a szerkesztőségi kocsit. Kora reggel kiment az állomásra, je­gyet váltott a nyíregyházira, s hazautazott. Fáradt volt, húsz évvel idősebbnek érezte magát. A szálloda sötét szobájában átgon­dolta az elmúlt két hetet. A zajos élet, utaz­gatás, állandó vizitáció kimerítette az idegeit. Nem volt ő hozzászokva az ilyen élethez. A Harvesterben, ahol formázó volt, kevés alkalma volt a társalgásra. Hibásan beszélt angolul, s volt benne egy jó adag kisebbségi érzés is, ami az idegenségben ugyancsak meghatványozódik az emberben. Kinézett az ablakon, millió és millió fény fürdözött a folyó sima tükrében. A fenséges városba belenézve, Máriás magányosságot érzett. Torontóra gondolt, a kifizetett két házára, családjára, meg a Munkás Halira. Ebben otthonosan érezte magát. Tagjai hozzá hasonló sorsú, gondolkozású népek voltak, úgy éltek, mint egy parányi szigeten, melybe a Munkás hozza be a külső világ áramlását, s melyen megállt az idő kereke harmincegynéhány évvel ezelőtt. A Munkás Hall jelentette számukra az óhazához kötő köldökzsinórt, részt vettek a közös nyári piknikeken, szilveszteri mulatságokon, ahol éjfélkor az Internacionálét fújták, s mesébe illő hősöknek képzelték magukat. A vasúti fülke földig volt füsttel, nagy bátyus asszonyokkal, pufajkás, kenőcsös munkásokkal, az új ipari forradalom szülöt­teivel: az ingázókkal. Jöttek-mentek, csim­paszkodtak, ultiztak, ittak, ettek, hangoskod­tak. Máriásnak ez volt az első önálló kon­taktusa az új élettel. S az élet sokoldalú ám! Most látta csak, hogy mennyi minden bele­fér abba Eddig ő csupán a szólamokat ismerte: Térdre kényszerítik az óhazában a természetet... A munkások és parasztok testvéri összefogásban építik a szocializ­must ... A földből nőnek ki a gyárak, az erőművek. . . Nőnek is. De az embernek eszébe sem jutna ez a lábszagos, szilvapálinka-szagú, ingázó, minden hagyományosat felforgató elemi erő, amely korántsem olyan egyszerű és vonzó, mint a szólamok, melyek a Munkás hasábjairól áradnak feléje. Csalódottan gondolt a táskarádiós, kócos hajú, gitáros pesti fiatalokra, akik a kanadai hippikhez hasonlóan, elmennének a munka temetésére. Mit csodálkoznak hát Janiék, ha kétnapos otthonléte alatt begerjedt? Ilyen felelőtlen tartalékerővel hogyan akarják felépíteni a szocializmust? Otthon dúlt-fúlt, a rokonok azt sem tudták, mi ütött bele, miért szekálja őket állandóan. — Fikszáljátok meg ezt a kisajtót! — rendelkezett. — Mért nem építtek egy nor­mális budit? Azt sem tudták, melyik lábukra álljanak. Pár napi pihenés után azonban teljesen rendbejött. Olyannyira, hogy vasárnap reg­gel elment a családdal a templomba. Nem a „megtérés" gondolatával, ahhoz ő túlsá­gosan haladó volt, hanem a falu hangula­tának kiengesztelésére. Megbántotta őket, cinikusan elhárította panaszaikat. Hát eleinte panaszkodtak. A nyári aszály­ra, a nehéz életre, vénülésre. A magyar em­ber szereti kiszínezni szíve bánatát, ha jó hallgatóra talál. Máriás azonban nem sirá­mokat jött hallgatni. Ha panaszról van szó, tudna ő olyanokat mondani, hogy ketté áll­na a fülük azoknak a sápítozóknak. De ön­érzetes ember ő, nem szívesen nyitja panaszra a száját. Beszéljen nekik a kanadai nagy depresszióról? A vonatok tetején való kucorgásról? Csikkszedésről, kegyelem­konyháról, a boglyák tövében töltött éjsza­kákról? A kilátástalanságról, csalódottságról, kisemmizettségról? Mi értelme mindennek? Mi jót várhat az ember egy dekadens im­perialista országtól? Idegesen rájuk förmedt: — Sose nyavalyogjatok! Ilyen jó dol­gotok még az anyátokba’ se vót. Semmiképpen nem ment a fejébe, hogy ennyi népnevelő munka mit sem fogott raj­tuk. A templomban jól indult minden. Barát­ságosan biccentettek neki, előre tessékelték, s valaki átadta neki az első széket, közvet­lenül az ikonosztázion előtt. Well, well, well... Régen a nagygazda Jaczkó Elek feszített abban a magastámlájú, faragott székben, mint két szem paszuly egy zsákban. Máriás soha álmodni sem mert volna arról, hogy egykor neki is felkínálják ezt a helyet. Bár számára az ilyen konvenciók mit sem jelen­tettek, meg volt elégedve az élettel, kibékült a világgal. Körülnézett, jó érzéssel töltötte el az a rend, amit itt látott. Idegenkedve gondolt a városi káoszra, rohanásra, idegállapotra, könnyelmű életre. Igen, itt van az ő szive, a falun. Ennek társadalmi rendjét, évszáza­dokon alapuló szokásait jól ismeri. Azt per­sze nem vette észre, hogy azok a szokások, társadalmi törvények már-mar kipusztultak. Csupán szét kellett néznie, körülpillantania magán: a fiatalok, akik e szokásokat és ren­det átmenthetnék, megcsappant számban vannak jelen. Az elmúlt napok kiábrándultsága után a falujában vélte megtalálni féltve őrzött, puritán illúzióit, melyek csupán a megszé­pítő képzeletben éltek, érintetlen szűzies­ségben. Együtt mondta a hívekkel az éne­keket. Amikor azonban a pap prédikálni kezdett a család és társadalom kapcsolatáról, ez nem volt ínyére Máriásnak. A suszter maradjon a kaptafánál — gondolta, s elkezdett fész­­kelődni, mintha besózták volna. — Marhaság — mondta félhangosan. — Tiszta marhaságot beszél. A mellette ülők meg voltak botránkozva. Nem arra gondoltak, hogy ez a Máriás talán jobban tudja a papnál a család és társadalom kapcsolatát, hanem arra, hogy vénségére sem nőtt be a feje lágya Ilyen pökhendi volt legénykorában is. Attól kezdve tünte­tőleg elkerülték, szóba sem álltak vele. Az utolsó napokat csendes megadásban töltötte. Segített Janinak a kisajtó javí­tásában, barackot nyomott a szájtáti gye­rekek fejére, s ha az úton járó-kelők közül megállt valaki egy szóra, igyekezett a nyelvén beszélni. Dicsérte a falut, s ezúttal már azt is hozzátette, hogy az ő kezük nyomán szépül itt minden. Sure, hisz meséli Jani, hogy társadalmi munkával építették a vasútállomást, a művelődési otthont, futball­„HARCTÉRI NAPLÓM” Megjeleni néhai Dr. zádorfalvi Dirne Károly or­vos-őrnagy ..Harctéri Naplóm — A m.kir. 20. könnyű hadosztály egészségügyi harctéri naplója" c. munkája, számos helyszíni fényképpel. 5 tér­képvázlattal a Catholic Publishing Co. gondo­zásában. A Naplót és függelékét — a szerző kéré­sére — Simontsils Attila rendezte sajtó ala. Dr. Balló István írt hozzá bevezetőt, a térképvázla­tokat pedig vitéz Somorjai Béla készítette. A könyv borítólapjai a kőszegi m kir. honvéd nevelőintézet 1943. évi érettségi lablófeslményé­­nek részlete diszití. A könyv csak korlátozott pél­dányszámban. számozva jelent meg. így nem kerül könyvárusi forgalomba. Deme Karoly 1902-ben születeti Zilahon. 1921-ben érettségizett a zilahi református kollé­giumban. orvosi diplomáját pedig 1927-ben a debreceni gróf Tisza István egyetemen szerezte. 1928-tól az összeomlásig a honvédségben mint hivatásos kalonaorvos szolgált. 1919-ben mint diák tagja volt a Székely Hadosztálynak, a II. világháborúban pedig a 2. hadsereg kötelékébe tartozó 20. könnyű hadosztály egészségügyi oszlo­pának. majd a 101. sz. betegellátó állomás parancsnokaként vett részt a Donnál, majd a brianszki erdőben folytatott harcokban. Az össze­omlás Németországban érte. Onnan 1950-ben az Egyesült Államokba vándorolt, ahol 1953-tól Clevelandben gyakorló orvosként működött. A II. világháború legtragikusabb magyar harci eseményéről, a 2. magyar hadsereg Don-menti harcairól és pusztulásáról mar számos munka jeleni meg otthon, melyeknek közös vonasa az akkori politikai és katonai vezetés elmaraszlalasa és felelőssétélele. De ezekről a tragikus kimenetelű pályát. Elismerően nyilatkozott Kanadáról is, a kifizetett két házáról, meg a fecske­­farkú, négyajtós, nyolchengeres, automata Sedan gyártmányú kocsijáról. — Hazahozom azt is, ha megint jövök — ígérte. S szentül meg volt győződve, hogy me­gint hazalátogat majd, hisz harmincegyné­hány éven át úgy élt emlékei izoláló szi­getén, mint egy hazajáró. * Befejezte a fényesítést. Bezárta a Speedy Rub dobozát, megtörölte a kezét egy száraz ruhába, s leült a lépcsőre. Egyenként ki­­gyúltak a csillagok, mintha utat mutatnának az estének. Hányszor ült itt, barátaival, szúrós szemeit rájuk meresztve, a munkás­­osztály győzelmét bizonygatva. — Ez egy történelmi esemény, süssétek meg! — mondta. Most meg rosszkedvűen nézett maga elé. Húsz éven át készült erre a prófétai látoga­tásra. Kiválasztottnak érezte magát, akinek az a missziója, hogy egy szép nyári napon hazarepüljön — amikor a hazarepülés már elég biztonságos — és elmondja azoknak a makacs népeknek, hogy az a rendszer, amelyben élnek, a legjobb az egész világon. Na ja, hibák vannak. Vannak túlkapások, rekvirálások, konstrukciós perek. De van­nak ám rehabilitálások is! My goodness, egy bébit hányszor meg kell füröszteni, míg em­ber lesz belőle! — Ez egy történelmi ese­mény, süssétek meg! Ezt akarta belemondani a rádióba. Kár, hogy elpuskázta az egészet. Durván beszélt velük. Rendre akarta utasítani őket. Ó csupán a javukat akarta, de félreértették. Ó soha nem találkozott Rákosi Mátyással, álmodjék vele a kakasüló. Még arra sem méltatta az öreg diktátor, hogy a levelére válaszoljon. S mégis, olyan árgus szemekkel néztek rá a régi cimborái, mintha puszi­barátja lett volna. Most hát mitévő legyen? Üljön itt, mint egy durcás kotló, arra várva, hogy telehercehurcálják vele az egész vá­rost? Felállt, behajtotta a kocsit a garázsba Közben arra gondolt, hogy meg kell embe­­relnie magát. Be kell látnia, hogy az a rend­szer, amelyet pár évvel azelőtt még az egekig magasztalt, már a múlté. Rémtörté­netekben, börtönregékben él csupán. Rend­szerek helyett valami állandó jellegűt kellene találnia az életben. Ha az ember nem rugasz­kodik túlságosan messzire az életet adó föld­től, kevesebb csalódásra van lehetősége. Lám, ezért mégiscsak megérte hazaláto­gatni. Egy kissé késve jött ez a felismerés, de jól jött. Mert a nagyot csak a kicsin keresztül lehet megismerni. Kifarolt a kocsival a garázsból, s elindult a városba egy fordulóra. Az utcára kiérve kétszer is megnyomta a dudát, s kezével in­tett az ablakon kikandikáló asszonyának és lányának. Máriásné eltűnődött. — Vajon mi jár megint a fejében? Aztán vállatvont. Ó soha nem tudott eligazodni azon az ő konok emberén. harcokról eddig még senki sem adott olyan mély­séges hittel, hazaszeretettel, az ellenséget is ember­számba vevő humanizmussal és mégis rideg tár­gyilagossággal megrajzolt, reális képet, mint azt a harcokban elejétől kezdve részt vett Deme tette a most közreadott harctéri naplójában. Ez a Napló a második világháborús magyar szakirodalom­ban a doni vereségnek máris egyik leghitelesebb forrásmunkája és lanúságtétele. A Napló értékét csak növeli a függelékben közzétett „Miklós-napi csoda" c. igaz történet, vitéz Jány hadseregparancsnok 24. és 30. sz. Had­seregparancsa. melyek közül az utóbbit min­denütt tudatosan elhallgatják, és az 1929. évi ang­liai Világ Jamboree-n részt vett magyar cserké­szek nagyszerű szereplésének az arra orvosként kiutazott Deme által való megörökítése. Ennek a könyvnek egyetlen hibája, hogy kis példányszámban és csak magyarul jelent meg. Szerelnénk remélni, hogy rövidesen idegen nyelven is megjelenik. Deme özvegyének és Simontsils Attilának elévülhetetlen érdeme, hogy ezt a hiánypótló, az ezerszer elgyalázoll magyar honvéd hősi áldozatát és helytállását megörökítő történelmi dokumen­tumot. ha kissé késve is. kozkinccsé tették, amiért minden elismerést és köszönetét megérdemelnek. V.E.I. Bagossy László, az „Encyclopaedia llungarica" főszerkesztője ..PARÁZS A HAMU ALATT" dm alatt megjelenő 56-os epizódjainak közlését folytatjuk. — Katyi Endre ...Az Ördög-sziget an­gyalai” c. történetének közlését anyagtorlódás mi­att egyelőre felfüggesztjük. A könyv egyébként — angol és magyar nyelven, együttesen — megren­delhető szerkesztőségünk címén, ára: 11 kan. $ vagy 9 US-$.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom