Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)
1985-02-01 / 2. szám
10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1985. február PALDEÁK SZABOLCS, OFM: „MAGYARSÁGTUDAT KÜLFÖLDÖN” Az alábbiakban röviditett formában . közöljük a Rákóczi Alapítvány által meghirdetett pályázat első díjat nyert dolgozatát. 4. rész Távolról integetünk, és nemcsak a gyermek nem érti, hogy mit is akarunk, hanem már a szülei sem. Talán, ha egy kicsit melegebben, vigasztalóbban szólnának hozzánk az újságcikkek és a szónoki beszédek, ha ünnepélyeink témája nem merülne ki elbukott szabadságharcaink siratasában, hanem a múltból tanulva a jelenre irányulnának, akkor szívesebben olvasnánk, illetve többen gyűlnénk össze az ünnepélyeken. Ugyanarra kellene haladni, mint eddig, csak őszintébben és tudatosabban. Illyés Gyula Erdéllyel kapcsolatban mondta, de Magyarországra is érthetjük: „Dörömbölni kell!” — De őszintén és tudatosan. Azaz azért, mert valóban be akarunk menni. . . Jól szervezett emigráció Mindannyian tudjuk, hogy egységben az erő. mindannyian panaszkodunk, hogy szétforgácsolódnak erőink, egymás ellen har-Tűz Tamás: FÉNYESÉS Nem tudok mást mondani most már csak hogy papíron tervezett jövőmből az idő kirostál először míves szép kezed aztán kihullik sorra-rendre szivet szorító lonc-hajad már nem is mersz nézni szemembe pilláid őszbe omlanak marad szemed kék fényesése amit írtál az is marad veled száll föl a fényes égbe szeráfok viszik tolladat Szerezzen örömet barátainak és családjának TŰZ TAMÁS „SOSEVOLT HIDEG ORCHIDEÁK” című új könyvével, amelyben az utóbbi években írt legszebb verseit gyűjtötte csokorba a költő. Ára: 10 dollár (postaköltséggel együtt). Az összeg megküldésével megrendelhető: Rév. Tamás Tűz, 3330 Danforth Avenue, Apt. 724 Scarborough, Ont., Canada MIL 4P9. colva elpazaroljuk energiánkat, így az ellenségre csak annyi jut, hogy szidjuk és ócsároljuk. És ha már minden ellenségünkön és vetélytársunkon kitöltöttük bosszúnkat, akkor körülnézünk, hogy még kit szidhatnánk. Olyan kevesen vagyunk, olyan kicsi az erőnk, miért pazaroljuk fölöslegesen? Pontosan meg kell határozni, hogy mire futja, és semmi másra nem pazarolni! Mindannyian össze akarjuk fogni a többieket, s azon folyik a vita, hogy melyik a csúcsabb csúcsszervezet. „Azt nem tűröm, hogy bárki össze akarjon engem fogni, én akarok mindenki mást összefogni!" Mi lenne, ha úgy próbálnánk összefogni a magyar emigrációt, hogy nem a többiek nyakába akarunk ülni? Mi lenne, ha nem csúcsszervezetet akarnánk alapítani, hanem csak valami segédhivatalt? Ha találnék egykét hasonló gondolkozását, akkor valami ilyesmit írnék mindenkinek: „Kedves Magyar Barátom! Ne félj tőlem, nem akarok semmit tőled, csak azt szeretném megkérdezni, hogy tudnék-e neked segíteni? Mi is egyedül küzdünk itt az emigráció szörnyű idegenségében, ti is. Mi is magyarok vagyunk, akárcsak ti. De talán jól esne, segítene az a tudat, hogy nem küszködünk egyedül. Ha van egy kis időtök, töltsétek ki ezt a kérdőívet és küldjétek vissza nekünk. Szeretnénk tudni, hogy kik vagytok, hányán vagytok, mi a célotok, mit csináltok, mik a nehézségeitek, segíthetünke valamiben? Ha már sokan visszaküldték a kérdőíveket, azt is megírjuk, hogy máshol mit tapasztaltunk, vannak-e olyanok, akiken esetleg ti tudnátok segiteni.” Valahogy így, egyenlő partnerként kellene közeledni mindenkihez, igy tenni egységesebbé, szervezettebbé és főleg barátibbá emigrációnkat. . . 1. Célunk Nagyvonalakban természetesen egyezik a célunk. A keresztény Magyarországért, az emigrációs magyarság fennmaradásáért küzdünk. De ez a megfogalmazás túlságosan általános. A szülő megkérdi, hogy minek hozza el gyermekét a magyar iskolába, hisz legfeljebb akkor látja értelmét, ha hazakészülnek látogatóba. Egyszer kezembe került valamilyen kiadványban a „10 jó ok, hogy magyarul tanulj" című összeállítás. Azonnal lemásoltam 50 példányban és szétosztottam a szülők között. Fontos a célok tisztázása a követendő módszer miatt is. Elég-e megszerettetni a fiatalokkal távoli hazájukat, vagy ellenségeink gyűlöletét is beléjük kell oltani? Mi az elsődleges cél és mi a legcélravezetőbb módszer? Tudnunk kell, hogy azért dörömbölünk, mert be akarunk menni, vagy csak azért, hogy bosszantsuk az ott lakókat? És ha tisztáztuk a célunkat minden részletében, meg tudjuk-e úgy fogalmazni, hogy ne csak a gyerekek szülei, hanem maguk a fiatalok is megértsék? Mindkét nyelven, és az itt született gyermek látószögéből, fogalmaival megmagyarázva. 2. Erőnk felmérése Fontos tudnunk azt, hogy van-e egyáltalán mit szétforgácsolni? „Mindenki gyanús nekem, aki él!" — Nem barátokat igyekszünk szerezni magunknak, hanem minél több ellenséget. Nekünk senki sem jó, senki sem elég magyar. Aki később jött ki, azt már kicsit „rózsaszínű"-nek tartjuk. Vajon ki nagyobb ellensége egy elnyomó rendszernek: aki hosszabb, vagy aki rövidebb ideig szenvedte el? Aki hirtelen fellángolásában hagyta el az országot, vagy aki hosszas vívódás után? Vagy, miért nem bíznak egymásban a háború utániak meg az 56-osok? Az elszakított területekről érkezők jobban vizsgáznak magyarságból, mint az anyaországiak. Miért hívjuk őket „jugoszláv" magyarnak, „csehszlovák" magyarnak, meg „román" magyarnak? A vallási megoszlásról nem is beszélve. Sok jóakarat tapasztalható a pásztorok részéről, de gyakran feltámad a gyanú a kis csoportokkal szemben, hogy képtelenek magukban fennállni, ezért másokra igyekszenek támaszkodni, másokat kihasználni. Minél kisebb csoportokra akarunk tagolódni. Csak a „hasonszőrűekkel” vagyunk hajlandók együttműködni. Maga az irányzat világjelenség. A két világméretű irányzat, az individualizmus és a kollektivizmus szorításából akarva menekülni, harmadik lehetőséget igyekszik találni a ma embere. Keleten és Nyugaton például egyaránt terjed a vallásos báziscsoportok hálózata. Vagy megfigyelhetjük, hogy mindig kisebb és kisebb népcsoportok indítanak harcot függetlenségükért. Meg kell értenünk, hogy mindenkire szükségünk van. Egyetlen emberről sem mondhatunk le, mint a jó pedagógus, akinek a rábízottak megnevelése a célja, nem pedig megszabadulni a nehéz esetektől. Magunkhoz vonzani az embereket, nem pedig minél többet eltaszítani. Szeretünk másokat megkülönböztetni, elhatárolni magunktól. Tudok olyan magyar templomról, ahonnan formálisan elüldözték a svábokat, akik A Kör helyiségében hárman ülnek az egyik asztalnál. Az öregúr és két harmincnegyven közötti férfi. Előttük nyakas egri bikavér, poharak. Italozgatnak. A fiatalabbak összesunyítanak. Alattomosan kezdik az ugratást. — Mondja, kedves bátyánk, van-e a maga korában még boldogság? Az öregúr átlát a szitán. Szeme se rebben. Kényelmesen előhúz egy cigarettát. Óvatosan körülnéz, nincs-e a közelben a fránya doktor vagy a szemrehányó szemű feleség. Persze, akkor is rágyújtana, ha a közelben lennének, de nélkülük határozottan jobb íze van a dohánynak. Nagyot szippant. Orrán, száján bodor karikákban ereszti ki a füstöt. — Boldogság az én koromban? Már miért ne lenne, fiacskáim! Például reggel, éhgyomorra átnézem az újságok gyászjelentéseit. Ha nincs bennük a nevem, annak mindig nagyon megörülök. A harmincasok fanyarul nevetgélnek, ám nem hagyják magukat lerázni. — Ez jó — szól az egyik —. de más, igazi boldogságról szeretnénk hallani. — Igazi boldogság? — derül fel az öregúr. — Igazi boldogság is akad — kedélyesen nézegeti a sziporkát cigarettája végén. — Van nekem két aranyos unokám. Néha megtátogatnak. Ilyenkor a térdemre ültetem őket. Egyiket az egyik térdemre, másikat a másik térdemre. Ez igen nagy boldogság. Vaskosak, nehezek a lurkók. így aztán, amikor lemásznak az ölemből, az megint boldogság. A fiatalok kesernyésen mosolyognak. — Az örömökről szeretnénk hallani! — erőltetik a témát. A savanykás. erős bor átmelegíti az öregurat. Arca kipirul, szemében ravasz fény csillan. pedig magyarnak érezték magukat Ma abban a városban a Dunai Svábok csoportja gazdagabb, mint a magyaroké, akiknek lassan be kell zárniuk a templomukat, mert nem tudják fenntartani. Ismerek egy lelkes magyart, aki elhozta kisfiát a magyar iskolába. Amikor nem ért rá, a papa hozta a gyereket. De sohase lépett be az ajtón. Kiderült, hogy zsidó, — de magyarnak tartja magát, és ezért áldozatot is tud hozni. A jubileumi cserkésztáborban beszélgettem egy lelkes cserkésztiszttel. Sajnos, csak nagyon röviden, mert egyik vezetője volt a tábornak. Dicsértem a csodálatos munkát, s kifejeztem sajnálkozásomat, hogy azok a gyerekek, akik csak kicsit tudnak magyarul, mindebből kimaradnak. A válasza az volt, hogy azok a gyermekek, akik nem tudnak magyarul, „már nem is magyarok". 3. Tájékoztatás Modern világunk igen magas technikai szinten levő tömegtájékoztatási eszközeit tekintve meg kell állapítanunk, hogy emigrációnk bizony meglehetősen szerény mértékben veszi igénybe ezeket. Inkább csak a létért való küzdelem jellemzi újságkiadásunkat, rádióadásainkat, hogy a televízió fényűzését ne is említsük. Az anyagiak, sajnos, a színvonalba is beleszólnak, így nincs jogunk vitatni azt. Inkább dicséret illeti az írott betű folytonosságának fenntartóit, mert nélkülük igencsak keveset tudnánk egymásról. Tulajdonképpen lapjaink töltik be emigrációnk testében az idegpályák szerepét, amelyek nélkül süketen és vakon, csak saját szűk körünkön belül élhetnénk. Akad itt-ott egy angol nyelvű vagy kétnyelvű próbálkozás. Valahogy össze kellene hangolni ezeket az erőket, és csak egy újat, egy nagyon jót kellene csinálni. Jó hírveréssel. Százezerszámra kellene különböző kis füzeteket ingyen szétküldeni. Például a szülőknek megmagyarázni, miért fontos gyermeküket beíratni magyar iskolába, cserkészetbe. Nagyon sok és nagyon sokféle füzet kellene, hogy ne kelljen takarékoskodni. Kár, hogy a milliomosok mind olyan fukarok.. . (Köv. a befejező rész) — Ahá, most már tudom, mit firtattok! Egy jó nyelet után van igazi zamata a cigarettának. Kettőt is szippant, mielőtt folytatja. — Örömök is vannak, gyerekek. Miért, talán azt hiszitek, az én koromban már nincsenek örömök? A fiatalok közel húzódnak, meglökik egymást térdeikkel. Az öregúr úgy tesz, mintha nem vette volna észre asztaltársai mozdulatait. Duruzsolva mesél. — Éjfél után rendszerint fölébredek. Az asszony is pislog már ilyenkor. Mi már úgy összeszoktunk, hogy egy időben alszunk el, és egy időben ébredünk. Ifjú barátai türelmetlenek: — Na és. . . ? — Na és? — bámulja az öregúr a hamvadó cigarettát. — Meggyújtom fejünk fölött a hangulatlámpát. A lámpa vibráló, rózsaszín fényében, higgyétek el, még most sem csúnya az asszonykám. Mondhatom nektek, határozottan szép. Talán menyecske korában sem láttam szebbnek. — Aztán? — sürgetik a harmincasok. — Aztán kedvesen, szerelmetesen ránézek életem párjára. Hitvesem huncutul visszakacsint, és .. . mindkettőnkből kitör a kacagás. És nevetünk, nevetünk, nevetünk . . . A cigarettavég még pislog, füstölög a hamutálcán. Az öregúr belebök mutatóujjával a hamvvederbe. Elnyomja az utolsó szikrát. Indulásra cihelődik. Keresi szemével a feleségét. Felderül, amint meglátja. Lelkesen indul feléje. Vagy három lépésről szól vissza fiatal barátainak: — Hát. gyermekeim, kell annál nagyobb boldogság, mint amikor az ember élete éjjel is meg nappal is csupa nevetség?! MdNHIS & HOLLOWAY Calgary legrégebben alapított temetkezési vállalata, albertai tulajdon, albertai vezetés Temetési szolgáltatások Hamvasztás országon kívüli temetésre Szolgáltatás részvéttel és megértéssel 5008 Elbow Dr. S.W., Calgary 243-8200 Calgary legújabb, legkorszerűbb szolgáltatása Hatalmas parkoló hely áll rendelkezésre MiTNNIS & HOI.I.OWAV KINKRAI HOME I.TIJ. Member by Invitation NATIONAL SELECTED MORTICIANS LEMKE GYULA: Amikor csupa nevetség az élet