Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)

1985-05-01 / 5. szám

1985. május

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

9. oldal

Fordította:

MISKA JÁNOS

A doktor meghagyta, hogy Julián anyjának legalább tíz kilót le kell fogynia, magas vérnyomás miatt. Ezért hetente egyszer, szerda este buszra szálltak, s Julián elkísérte anyját a Y-ba, fogyókúrára. Ezt a szerda esti osztályt ötven éven és nyolcvan kilón felüli szegénysorsú hölgyek számára létesítették. Látszólag Julián anyja volt a legjobb színben az egész osztályon, de a látszatra nem lehet adni. Az idős asszony egyedül a világért nem szállt volna buszra. Részben azért, mert deklasszálódott állapota csak növelte rátartiságát, részben pedig azért, mert ez volt az egyedüli szórakozás, ha nevezhetjük annak, ahová fia, az érte hozott áldozatok fejében, elkísérhette. Julián legszívesebben a pokolra kívánta e sokat emlegetett áldozatokat, de a szerda esti kötelesség alól nem bújhatott ki.

Indulás előtt az asszony a hallban állt, s a tükör előtt próbálgatta az új kalapját. Julián az ajtófélfának támaszkodva várt rá, vértanúi kifejezéssel az arcán. Az új kalap hét dollár ötven cent volt.

— Nem lett volna szabad ennyi temérdek pénzt kidobni érte — sopánkodott az asszony. — Itthon is hagyom, s holnap visszavi szem. Hétötvenet adni egy kalapért. . . !

Julián égnek emelte a tekintetét.

— Hagyja már ezt a sápítozást. Tegye fel és menjünk.

A kalap förtelmes volt. A zöld alapszínen vörös-bársony

legyező fityegett, egyik oldalon lefelé konyulva, a másikon felfelé ágaskodva. Julián szerint inkább hasonlított az egy esetlen vánkoshoz, mint egy ízléses kalaphoz. De ö mindenben ilyen rosszmájú volt. Számára minden nevetséges volt, amiben anyja gyönyörűséget talált.

Az asszony Jopvást levette fejéről a kalapot, de hirtelen vissza is tette. Ősz hajának két fürtje púderes arcába lógott, s égszínkék szemei olyan ártatlanul ragyogtak, mint egy tízéves kislányé. Bár özvegy volt, s fia nevelése, ruházása, taníttatása még mindig az ö vállát nyomta, olyan fiatalosnak tűnt, hogy Julián nem szégyenkezhetett vele a városban.

— Ne cicomazza már magát — sürgette. — Gyerünk már!

Azzal kitárta az ajtót, s elindult lefelé a lépcsőn.

Az ég halványkék volt, s a házak, mint esetlen májas hurkák, ijesztő egyhangúságban sorakoztak egymás mellett. Negyven évvel ezelőtt még tűrhető negyed volt ez, azért ragaszkodott anyja ehhez az albérleti lakáshoz. Most azonban az utca koszos volt, s a sötét kapualjakban maszatos gyerekek ricsajoztak. Julián lehorgasztott fejjel, zsebre dugott kézzel lépdett, s csökönyösen igyekezett megjátszani az anyja hóbortjainak kiszolgáltatott mártír szerepét.

Az ajtó becsukódott, s amikor visszapillantott, ott látta anyja ijesztő alakját, madárijesztőnek is beillő kalapjában.

— Hát, egyszer él az ember — lelkendezett az asszony. — Egy kicsit ugyan drága volt, de legalább nem úgy nézek ki benne, mint egy hiripi Sári.

— Csak egyszer jussak állásba! — dünnyögte a fiú, habár nem nagyon lelkendezett a munkáért. — Vehet akkor egy egész szekrényre való kalapot.

S egy gondtalan jövő reményében maga elé képzelt egy szép vidéki házat, melyhez a legközelebbi szomszéd három mérföldre lakik.

— Ne nyugtalankodj annyit —- vigasztalta anyja, kesztyűit felhúzva. — Hiszen alig egy éve végeztél. Rómát sem egy nap alatt építették.

(3 volt az egyedüli hölgy az egész osztályban, aki kesztyűben és kalapban jött, s akinek főiskolát végzett fia van.

— Majd kiforrja az magát — mondta. — Különben is, ebben a felfordult világban... Ez a kalap sokkal jobban állt, mint a többi. Amikor kihozta a nő, azt mondom neki, vigye csak vissza. A világért a fejemre nem tenném én azt. Nana, csak várjon, amíg felpróbálja — mondta. S valóban, amikor a fejemre teszi, azt mondom: wau! Mire ő azt feleli: tudja, ezt a kalapot a maga fejére szabták. Ez való magának. Ebben nem úgy néz ki, mint egy hiripi Sári.

Julián sokkal szívesebben elviselte volna anyját, ha önző, üvöltöző, részeges vén boszorkány lett volna. Ingerülten bandukolt mellette, s nagy mártíromságában még az élettől is elment a kedve. Kötekedő arcára pillantva, anyja hirtelen megtorpant, s karjához kapott:

— Várj. leteszem ezt a kalapot. Tisztára elment az eszem! Hétötvennel kifizetem a gázost. Holnap lesz a napja, hogy visszaviszem.

— Most már ne cirkuszodon azzal a kalappal — mondta a fiú. s dühösen elrántotta a karját. — Hát nem látja, hogy mennyire odáig vagyok érte? — gúnyolódott.

— Hát. . . nem nagyon engedheti meg . . .

— Ha már megvette, akkor viselje. És fogja be a száját!

Ilyen letargikus hangulatban még nem volt.

— Még csoda, hogy kalapot is viselhet az ember ebben a felfordult világban — folytatta az asszony. — Tótágast all itt minden.

Julián nagyot lélegzett.

— Az persze mindjárt más. ha az ember tudja magáról, hogy kicsoda-micsoda.

Ezt minden szerda este kihangsúlyozta, útban a Y-ba.

— Ott vannak azok a jóasszonyok. Alacsony osztályból való az mind, szó köztünk maradjon. S mégis, én nyájas vagyok velük. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, csak azért, hogy lássad: én tudom, hogy ki vagyok.

— Ki a nyavalya kíváncsi a maga nyájasságára? — mondta Julián dühösen. — Kit érdekel a maga híres származása? Csak nézzen magára!

Az asszony haragosan végigmérte a fiát.

— A vér nem válhat vízzé. S ha te gúnyt űzöl magadból, meg a fajtádból, kisülhet a szemed.

— Ah, tiszta marhaság.

— Dédnagyapád kormányzó volt ebben az államban. Nagyapád gazdag ültetvényes. Nagyanyád . . .

— Csak nézzen körül — vágott közbe a fiú. — Csak nézzen körül ebben a mocskos negyedben, s aztán beszéljen.

FLANNERY O’CONNOR:

Lecke

— Nem az a fontos, hanem a múltad. Nagyapad kétszáz rabszolgának volt az ura.

— Ugyan, hol vannak már a rabszolgák!

— Biztosan visszasírják azokat a régi szép időket — sóhajtotta az asszony szent meggyőződéssel.

Julián azért áhítozott, hogy hagyna mar abba ezt a témát. De nem hagyta abba Állandóan visszatért hozzá, mint vonat az állomáshoz. Oh, ismerte már annak a vasútnak minden megállóját, minden elágazását. Ismerte azt a pontot is. melytől anyja konklúziói kecsesen begördülnek a végállomásra.

— Hadd lázadozzanak. Ehhez minden joguk megvan. De a borzasztó az, hogy nem a kerítés maguk felöli oldalán lázadoznak, hanem . . .

— Hagyja már abba. •

— Én csak a félvérüeket sajnálom. Az ő sorsuk valóban tragikus — folytatta az asszony.

— Abbahagyja már?

— Képzeld el magad azok helyzetében! A te érzéseid is éppen olyan vegyesek volnának. . .

— Nem kell az enyémnél vegyesebb érzés — dünnyögte a fiú.

— Jól van, na — mondta az asszony megadóan. — Beszüljünk valami szépről. Emlékszem, gyerekkoromban mindig nagyapáéknál nyaraltam. Akkoriban még dupla lépcső vezetett fel az emeletre, a konyha a földszinten volt. Én legszívesebben a konyhában tartózkodtam, mert a falaknak olyan kellemes illatuk volt. Sokszor a plaszterhez nyomtam az orromat, s úgy szívtam be a jó konyhaillatot. A ház tulajdonképpen a nagyanyád őseihez tartozott, de Chestnity nagyapád kifizette az apósa, mármint a dédnagyapád adósságait, s így a kastély is megmenekült az árveréstől. Akkor már omladozott a vakolat a falakról, de nem számított az. így is felidézte bennünk a nagy idők emlékét.

— Hát az igaz — dünnyögte Julián.

Bár legtöbbször cinikusan emlegette az öreg kastélyt, sokszor sóvárogva gondolt rá. Egyszer látta, gyermekkorában, mielőtt még eladták. A dupla lépcsőt akkor mar lebontották. Négerek laktak. Képzeletében azonban úgy maradi meg. ahogy az anyja elbeszéléseiből felépítette. Néha álmodott is róla. Ott állt a széles tornácon, a hatalmas tölgyek susogását hallgatva Aztán végigment a magas ménnyezetú halion, be a kopott szönyeges, fakult függönyös parlorba. Sokszor azon kapta magát, hogy ő még anyjánál is jobban sóvárog azért az öreg kastélyért. Julián ki, nem állhatta a marcona szomszédokat, meg a városi élet gyötrelmes napjait. Anyja azonban látszólag ügyet sem vetett ra. Gyöngéd megalkuvással igyekezett figyelmen kívül hagyni sivár környezete nyomasztó légkörét.

— Aztán ott volt Caroline, a fekete öreg dajka — mondta az asszony. — Teremtöm, de áldott lélek volt! Én mindig ragaszkodtam a színes barátokhoz. A világon mindent megtettem volna értük . . .

— Az ég szerelméért, hagyja mar ezt a fecsegést.

Akárhányszor buszra szállt, igyekezett négerek mellé ülni

anyja bűneinek levezeklésére.

— Milyen durcás vagy ma este?! Valami bajod van?

— Nincs nekem semmi bajom. Csak hagyja már abba ezt a sok dumát.

— Ha valóban annyira idegesít, akkor jobb, ha abbahagyom — mondta anyja, lebiggyesztett ajakkal.

A megállóhoz értek. Busznak nyoma se volt, s Julián zsebre dugott kézzel, lehorgasztott fejjel, mogorván nézett maga elé. A buszra várás és buszra szállás gondolata nem nagyon ízlett neki. Anyja sértődött sóhajtozása is egyre jobban idegesítette. Hűvös tekintettel végigmérte, amint ott állt peckesen, ostoba kalappal a fején, melyet úgyszólván képzeletbeli fönsége díszes lobogója szimbólumaként viselt. Valami gonosz hajlam anyja önérzetének megalázására ingerelte. Hirtelen letépte nyakkendőjét s a zsebébe gyömöszölte.

— Miért csinálod ezt? — könyörgött az anyja. — Miért akarsz mindenáron szégyent hozni a fejemre?

— Ha már soha nem tanulja meg, hogy maga kicsoda, legalább lássa, hogy én ki vagyok.

— Úgy nézel ki, mint egy .. . apagyilkos.

— Az is vagyok — válaszolta a fiú.

— Hát ebből elegem van. Ha ennyi szívességet sem várhatok el tőled, akkor jobb, ha otthon maradok.

Julián árgus szemekkel megkötötte a nyakkendőjét.

— Ölelj hát kebledre, édes úri osztály! — gúnyolódott, aztán anyjára bámult, s homlokára mutatott. — Az igazi kultúra itt van, a tudatban. Érti? A tudatban.

— Meg a szívben — vágott közbe az anyja. — Meg a modorban. Az emberek osztályhelyzetét a viselkedésük fejezi ki a legjobban.

— A franc se törődik abban a buszban a maga viselkedésével.

— De én törődöm — mondta az asszony jegesen.

A kivilágított busz megjelent a kanyarban, s amikor közelebb ért, leléptek a járdáról, a felszállóhoz. Julián karjánál fogva felsegitette anyját a nyikorgó lépcsőn, aki olyan igéző mosollyal lépett be, mintha egy fényes parlorba lépne, ahol mindenki rája vár. Míg Julián jegyet váltott, anyja helyet foglalt a háromszemélyes oldalülésen. Egy fakó hajú, kiálló fogú, sovány asszony ült az egyik végen. Anyja melléje ült, helyet hagyva fiának maga mellett. Julián leült, s az előtte keresztbe font, piros szandálos vékony lábakra pillantott.

— Micsoda hőség ... — mondta az anyja, olyan általános tónusban, mintha egy közgyűlést idézne.

Előkereste retiküljéból japán festményekkel díszített legyezőjét, s meglengette arca előtt.

— Holnap még melegebb lesz — mondta a kiálló fogú

asszony. — De az én lakásom már nem lehet füllesztóbb a mainál.

— Biztos a délutáni napot kapja — felelte Julián anyja, aztán előredőlt, mintha valakit keresne, s végignézett a félig telt buszon: egyetlen néger sem volt rajta. — Nohát, miénk a busz! — lelkendezett.

Julián behúzta a nyakát.

— Nyugtával dicsérje a napot — mondta a piros szandálos, vékony lábú nő a másik oldalról. — A minap felszállók, hát teremtóm, dugig a busz velük.

— Hát. ezt jól megcsináltuk — sóhajtott Julián anyja. — Nem is tudom megérteni, hogy juthattunk idáig.

— Én csak azon vagyok megrökönyödve — mondta a nagyfogó asszony —, hogy még ezek a jó családból jövő fiúk is kocsikerekeket lopnak. Nahát, csak az én fiam csinálna ilyet! Mondtam is neki. mondom, vagyont nem kapsz, de becsületes nevet igen. Oszt. ha panaszt hallok rád, kimenj a házból. Viselkedj fajtádhoz méltóan.

— Bizony, a jó nevelés nagyon sokat számit — jegyezte meg Julián anyja. — Gimnazista a fia?

— Elsős!

— Az én fiam tavaly fejezte be a főiskolát. írónak készül. De. amíg beérkezik. Írógépet árul.

A nagyfogú nó előredőlt és Juliánra bámult. A fiú olyan bérgyilkos pillantást vetett rá, hogy az asszony egyből visszahökölt. Aztán a hasztalan csevegés elől menekülve, felvette az előtte heverő újságot és olvasni kezdett. Az anyja diszkréten tovább folytatta a társalgást, s a piros szandalos hölgy jó hangosan megjegyezte:

— Hat az derék dolog. Az irógéparusitas és az írás olyan közel áll egymáshoz, hogy bármikor átcsaphat egyikből a másikba.

— Mondom is neki. hogy Rómát sem egy nap alatt építették — mondta az anyja.

Az űjságlapok mögött Julián visszavonult tudatának rejtett fülkéjébe, ahol igazan biztonságban érezte magat. Egy absztrakt szellemi búra volt az. melyben menedéket keresett, ha környezete gyarlóságát mar képtelen volt elviselni. Onnan biztonságban szemlélhette a világot, s a környezet raja gyakorolt halasa nélkül hozhatott ítéletet az emberek fonákságai felett. Ez volt az egyedüli állapot, melyben embertársai idiotizmusa nem fogott rajta. Anyjának sem sikerült behatolnia ebbe a tilos régióba, melyből Julian nyugodtan szemmel tarthatta ŐL

Van az öreglányban elég ravaszság — gondolta —, s ha megpróbálná az eszét is használni, még vihetné valamire. De képzeletvilaga csökönyös törvényei lehúzzák, s a maga világából soha ki nem teszi a lábat.

E törvények funkciója a fiaért történt önfeláldozás lényegét fejezte ki, s fontosságát egy sereg maradi előítéletre alapozta. Julian csupán anyja zavaros gondolkodása iránti szánalomból fogadta el az érte holott áldozatokat. Egész életén at foggal-körömmel küzdött, hogy egy Chestnityhez méltóan viselkedjék, a gazdag Chestnity anyagi áldasa nélkül. Magatói megvonta a legszükségesebbet, hogy fianak megadhassa mindazt, ami egy Chestnilyl megillet. S tekintve, hogy számára a célért vállalt küzdelmek tele voltak apró élvezetekkel, mi oka leheteti a panaszra? Julián e küzdelmek élvezetét irigyelte anyjától, meg azt a tudatot, hogy elérte célját.

A cél elérése alatt fia sikeres nevelését értette. Hogy főiskolába küldte, s ilyen nagyszerű, jóképű (ó elhanyagolta a maga fogait, de Juliánéira vagyoni áldozott), intelligens (Julián túl intelligensnek érezte magat a nagy sikerekhez) és nagy jövőjű ember lett belőle! (Egyáltalán nem remélhetett nagy jövőt.) Morózus természetéi a kamaszkor lázadozó fázisának tulajdonította, radikális elveit pedig gyakorlallansagának. Hiszen még oly keveset tud az életről, gondolta. Most teszi az első lépéseket a világban (melyre Julian maris egy ötvenéves fáradt ember fásultságával tekintett).

Milyen ironikusnak találta, hogy az anyja bárgyúsaga ellenére még ennyire is vitte! Az olcsó, alacsony színvonalú főiskolában, tehetsége jóvoltából, elsőrendű végzettséget szerzett; hogy egy korlátolt asszony befolyása ellenére is ily széles látókörű férfi vált belőle; hogy anyja elavult előítéletei ellenére elfogulatlan, a tényekkel mindig bátrán szembenéző ember lett belőle. I^csodálatosabbnak azonban azt miatta, hogy anyja önző szeretete ót nem vakítóim meg. hogy sikerült megmaradnia a maga, érzelmi szempontból szabad és független világában, melyből tökéletes tárgyilagossággal analizálhatja ezt az idegen asszonyt. Igen, ő mentes az anyja befolyásától.

A busz hangos fékezése kizökkentette Juliánt gondolataiból. Egy nó apró léptekkel futott előre, s egyensúlyából kibillenve majd belelenycrelt a fiú újságjába. A/tan leszállt, s egy hatalmas néger szállt fel. Julian letette az újságot és figyelt. A hétköznapok apró igazsagtalansagai most kezdtek különös élvezetei kelteni benne. Régi meggyőződését is újból igazoltnak látta, hogy háromszáz mérföld sugaru körzetben nincs egyetlen tisztességes ismerőse. A jól öltözött néger írattáskát hozott a hóna alatt. Körülnézett, s helyet foglalt a piros szandalos hölgy mellett. Elővette az újságot és olvasni kezdett. Anyja oldalba bökte Juliánt.

— Most legalább lathatod, hogy miért nem merek egyedül utazni a buszon — súgta.

A piros szandálos hölgy felugrott s az. imént leszállt asszony helyére ment. Julian anyja helyeslő szimpátiával bólintott feléje.

(Befejező rész a kov. szambán)

Miska János „Legjobb elbeszélések — angolból” c. forditás-gyűjteményéból. A szép kivitelű kötet megrendelhető szerkesztőségünk címén, ára: 9 kan. $ vagy 7 US-$. — Lásd a könyvismertetést is ebben a számban!

Kedves Olvasónk! Kérjük, támogassa a magyar írókat és költőket könyveik vásárlásával!