Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)
1985-05-01 / 5. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1985. május TŰZ TAMÁS: Profán szertartás PARANCS JÁNOS VÁLOGATOTT VERSEI Az irodalomban nem túl gyakori jelenség, hogy egy költőnek negyvennégy éves korában kiadják válogatott verseit. Parancs Jánossal ez történt. Pomogáts Béla „Az újabb magyar irodalom 1945—1981” cimü hézagpótló munkájából megtudjuk, hogy a költő a budapesti Műegyetemen tanult egy esztendeig, majd hat évet töltött Párizsban a Magyar Műhely egyik szerkesztőjeként, később a Petőfi Irodalmi Múzeum, végül a Magvető kiadó munkatársa lett. Sorra megjelenő kötetei: Félálom, Portölcsér, Mélyvízben, Fekete ezüst, A versirás természetrajza és Az idő vonulása Válogatott versei Profán szertartás címmel jelentek meg. Költészete jellemzéséül a borítólap Paul Eluard francia költő szavait idézi: „Semmi sincs olyan förtelmes, mint a költőieskedő nyelv, a tül szép szavak ... Az igazi költészet beéri a nyers meztelenséggel, a deszkával, ami nem világot jelentő, a könnyekkel, melyek nem gyöngyszemek.” Parancs János, a Graves-díjas költő, mintha igazolni látszanék az Eluard-i űj ars poetica-t. Már a kötetnyitó versben, az Előszó-ban aláhúzza a rideg valóságot: Porrá es hamuvá lesz minden egykoron. Azaz hogy nem tudom mivé, de nélkülem, nélkülünk. Az önarckép, 1958 sem enyhít sokat az elidegenedés vigasztalan látványán: Egy eltévedt őzgida sírdogál Magányosan Az aranysárga erdőn A Tűzisten templom udvarán A holtak szájából kankalin virágzik De ekkor még, 21 éves korában, fülében duruzsol, vérében zsong Babits, Juhász, Kosztolányi, József Attila, Radnóti lírai nyelve, a falvak csöndje, a Félálom-ban még feltűnik Júlia szép leány, „alázatos reménykedéssel" kedvese jöttét várja, de hamarosan megjön A sivatag: „A várakozások ideje lejárt; az utak összecsavarodtak. Hajnal helyett az alkony érkezett, s a hamarkodó rügyeket fagy emészti.” Ez már az avantgárd előszele, a Montmartre lehelete, szürrealista beütésekkel, Apollinaire és Breton varázsával. Az Arcképcsarnok csillagtalan éjszakáról beszél a 20. század közepe táján, két háború után, idegenben, nem csoda, hisz Párizs ragyogása sem oldja föl ezt a sötétséget. „Mindörökre eltűnik a fény” s az „átvágott torkú dal sose szárnyal.” Csaknem minden Tűz Tamás: BARACKLEKVÁR Unatkozik a nihilista funkcionális verset ir alapnak jó az ital-lista fiókjában is van papír hagvományőrzö versel persze miben ékes citátumok vonulnak rendre menetelve szimbólumok árja zuhog mindenre van kitűnő rime hemzseg a sok fontos adat és zúgnak da capo al fine az előre gyártott szavak de közben amíg dokumentál eszébe jut egv régi nyár zümmögő méhek baracklekvár összefut szájában a nyál és ez kissé feldiihiti előre nem látott tünet versét a kályhába repíti nézi a lázadó tüzet Flórián Tibor: SZIROMBETLK Ábrákat rajzolt, sziromkoszorúkat font ajtóm elé kezével a hajnali szél. Remegve figyeltem, szivem vadul dobolt, fülembe dalt fürge méhecske döngicsélt. Madarak lapozták körben a kert könyvét, felém ágaskodott sok kis szirombetű, a fák a napfényt arany foltokra törték, zengett a bozótban a tücsökhegedü. S míg a fűre hajló szirmokat betűztem, egy tócsa tükrén láttam, az ég mily magas, a virágjeleket ujjaimra tűztem, s a szirmokból felém lobbant egv szó: tavasz. fiatal költőt elkap az egyedüllét keserűsége — mondhatnék — főképp azt, aki hazáján kívül rekedt s anyátlanul bolyong a nagyvilágban. Parancs János megírja nagylélegzetű elégiáját az anya utáni vágynak a Védtelenül c. versben: Csak hozzád tudnék visszatalálni, lázadó lábam a hűség vasával, lázadó szemem a szeretet szavával, lázadó szám az alázat szorgalmával megkötözném. Húgocskái után is húzza a vágy, amióta anyja meghalt, a sirás fojtogatja, ha rájuk gondol. Mesélne nekik szívesen, mint régen: „Mesélnék szívesen; a szertecsapongó képzelet velem maradt még, csak az örökös magányban a hitem lombosodon félelemmé ... s a városban, ahol élek, nincs értelme a mesének.” Talán ezért is hagyta el a Várost, a Városok Városát, mert a költőnek nehéz élnie idegen falak között, mesélnie nem értő füleknek. Akárhogy is van, annyi bizonyos, hogy következő kötete, a Portölcsér, a Duna-menti „Párizsban”, Budapesten jelenik meg 1966-ban s ebben még fölbukkannak a párizsi Napló részletei 1964 áprilisából: íme az élők és a holtak városa az ónszínű ég alatt: ez is hazám. Itt lettem azzá, aki lettem; itt zárt cellába a magány. Valószínűleg — egyelőre — még innen erednek a Baudelaire-i élményekkel telített nagyvárosi képek, mint például a Kávéház teraszán vagy a Kihordott pokol örvénylő terével, fojtogató hiányával, de a Weöres Sándor köszöntésére írt Orpheus-ban már „törékeny termetű pásztor énekel, méhek gyűjtik a mézet, tarka réten sétál a kényes páva" s ez az idilli kép, minden mitologikus, alvilági vonatkozása ellenére is mintha a Nyugvópontba jutott költőt állítaná elénk; ^élek megvagyok hullámokban tör rám az öröm a fájdalom”. Pomogáts Béla fönt említett könyvében rövid jellemzést ad Parancs Jánosról: „Sötét tónusú költészete kevés képpel dolgozik, tárgyilagos előadásában fejezi ki gondolatait, bölcseleti élményeit." Kövessük nyomon e megállapítás igazságát, 1970-ben megjelent Mélyvízben c. kötetében. Mint a legtöbb alanyi költő, ő is a saját életét írja, nem tud sem a múltjától, sem a jelenétől megszabadulni: Teliive voltam tűzze! és lobogással, nem sajnáltam lábam és tüdőm. Sok városi bejártam, bolyongtam mindenütt. Űzött az éhség, a vágy. a gyilkos magány. „Most mihez kezdesz? faggatom magam. Véget ért a bolyongó utazás. Van otthonod, van feleséged..." — folytatja egy másik versben, mintha lirája fájdalmas magánbeszéd lenne. De mint „föl-földobott kő”, hiába hullt vissza az ősi földre, vissza-visszajárnak a párizsi emlékek, olyannyira, hogy stílust váltva, prózaversekben állít Emlékművet nekik: „Soha nem fogom elfelejteni párizsi szobám. Öt évig éltem ott egy bérhaz hetedik emeletén." Majd később: „Áz utolsó évben teljesen elvadultam. Nem érdekelt mar semmi más. csak a vers." Szerencsére — tenném hozzá —, mert mi is érdekelhetne egy költőt jobban, mint a vers. Érdekesek ezek a vallomások prózában, mintha Baudelaire prózaverseinek folytatása volna mai hangnemben. De Baudelaire nem volt szam-PETRŐCZI ÉVA IRODALMI DÉLUTÁNJA A Torontói Magyar Ref. Evangéliumi Keresztény Egyház templomában ápr. 21 -én került sor dr. Petrőczi Éva budapesti költőnő irodalmi délutánjára. A megnyitót dr. Mező Imre lelkész mondta, majd Molnár András trombitaművész és Varnus Xavér orgonamüvész Zadubán György torontói karnagy-zeneszerző három népdalfeldolgozását adta elő. A Szenczi Molnár Albert Énekkar és Zydron Margit karnagy művészi előadása után Tűz Tamás mutatta be az északamerikai körúton lévő költőnőt. aki a Szentíráshoz és nemzeti hagyományainkhoz kapcsolódó, értékmegőrző költészetének legszebb gyöngyszemeit tárta a templomot teljesen megtöltő közönség elé. A vendég nagysikerű szerepléséért Seres Ödön ref. lelkész mondott köszönetét. űzött, nem volt bevándorló, ízig-vérig párizsi volt, beleszületett a Montmartre bohém világába, nem volt bujdosó betyár, mint Ady Párizs Bakonyában, nem ténfergett, mint Illyés és honfitársai „idegen hun” módjára a párizsi sugárutakon. „Ha szemem lehunyom, Párizsban vagyok újra. . . Nem bántam meg semmit. Felejteni nem akarok. Ami vagyok, amivé lettem, az mind ott formálódott...” — folytatja az önvallomást, hogy végül Párizs c. versében ki is mondja nyíltan: Es mégis mindig eszembe jutsz. Lobogó gyászom, önkínzó magányom: ifjúságom mindig veled marad! De mindegy: Párizs vagy Budapest, két dolog gyötri mindenütt: a magány és a menekülés iszonya. Mint Jákob az angyallal, ezzel a két érzéssel küzd csaknem minden versében. Mindenekelőtt a magány: „akár egy őshüllő a mocsárban, úgy feküdtél egyedül az ágyban” — írja magával viaskodva. Aztán a menekülés dantei pokolkörei: „menekülés ezer változatban, és Proteusként ezer alakban, előbb vágyként, aztán testet öltve, eszmék közt sodródva, hömpölyögve.” Parancs jól ismeri az „emberi színjátékot", harmincon túl, benne a férfikorban, hétéves párizsi tapasztalatával, pontosan rátapint a lélektani problémákra, sajgó pontokra: tiéd is ez az ország, ez a vajúdó világ, ismered múltját-jelenét, gondját-baját, megpróbáltad, de nem tudtál nélküle élni, nem tudtál sorsot és hazát cserélni Évekkel később, 1973-ban, a Fekete ezüst c. kötetben mintha csillapodnának háborgásai. Visszaérkezett, megérkezett, beérkezett, mint költő és irodalmár is. Nyugodtabban körülnézhet a hazában, s bár látomásai most sem szűnnek, nagyobb lélegzetű jeremiádjai ritkábban vannak. Visszatér még ugyan egy Rosszabb látomás A múlt lidércnyomásos álmaiból címmel, ez azonban inkább „drámai történés" leírásokkal, szerzői utasításokkal. Egy férfiről szól, aki „Bűzlő mocsokban áll. Mocskosán. Alig látszik ki mellkasa, válla." Sötét képek, mintha a dantei pokol bugyraiból támadnának. A férfiről nem tudjuk, hogy ki. Talán maga a költő volna? Különben most már rövidebb versekben összegezi megfigyeléseit a huszadik század kavargó, bolond világáról: egy-egy arcképvázlatban, évfordulóra, in memóriám írt siratóénekekben. A nagy francia szürrealistát, André Breton urat is megidézi, hogy valljon a teremtésről, kutatja az összefüggéseket, az erőviszonyokat az életben, megkísérli kimondani a mondhatatlant, áldoz Radnóti Miklós emlékének: mintha a szó elég lehetne. . . váratlanul lecsap mint a villám mégis mintha a szabadság őrtüze lenne törékeny lázas teste tündököl. .. mintha a végső fegyver lenne A versírás természetrajza c. kötetében (1977) írja: „Nincsenek már világmegváltó terveim. Nem akarok megmenteni senkit az örök haláltól. Inkább a leköpdösött nyomorultak közé állok.” Azokra néz, akiket szeret, akik eszményképei, költőkre, mint Csokonai, Vörösmarty, József Attila, Kormos István. Vas István, művészekre, mint Kondor Béla, Pátkai Ervin (jórészük már halott). Róluk ír, verseket szentel emléküknek. „Rövid időtartamú rögtönzések a költészetről és a módszerről” a címe saját ars poetica-jának, amely töredékesen villantja föl „írónaplójának” meglátásait. íme egy érdekes részlet: „Jól emlékszem. 1960-ban vagy 61-ben kiadtak Párizsban egy furcsa kötetet. A szerző nem jelölte magyarul az ékezeteket. Jókat röhögtünk. És a másik. .Szövegeket' írt. Ezzel a szokatlan szóval illette a verseket. Övék az érdem. A vakmerő avantgárdistáké.” Utolsó kötete Az idő vonulása (1980) címadó versében mintha összegezné sötét látomásait, vagy inkább érzékléseit a világról és az életről: a szaggató fájdalmat, a harag fojtogató füstjét, a test bizsergését, vadlovak dübörgő vágtatását, suhogó záporokat, hogy minden keserűség ellenére végül fölkiáltson: „egyre gyönyörűbb az idő vonulása”. Szatirikus költői tehetsége a „Gyagya bácsi és az irodalom" találó képeiben remekel. Látja a dolgok, a társadalom, az irodalmi és közélet fonákságait, s szókincséből bőven futja kifigurázásukra. A válogatott kötet címadó verse, a Profán szertartás a Parancs-i képek pazar seregszemléje, saját ritusú szertartása, amely kissé profán ugyan, de mindvégig emelkedett. a hajnali derengésben a sugárzó távoli tűzgömb a páráktól opálos magnéziumfáklya és lobogó koronája Parancs szemérmes költő. Míg nagy társadalmi tablókat vetít költészete egére, belső érzelmi világáról — mondjuk ki — szerelméről „többnyire tapintatosan hallgat”. A Két régi vers a szerelemről is csak sejteti a páros játék bódulatát, „a bőröd selymet és nyirkát, az öled bársonyát", de többet nem árul el. Igaza van Pomogáts Bélának, hogy sötét tónusú költészet. A kötet utolsó, dőlt betűvel szedett sorai mégis mintha enyhíteni látszanának az irodalomtörténész ítéletét és a derűsebb jövőbe mutatnának: gyönyörű ez a föld, gyönyörű ez a viz, gyönyörű ez a tűz, gyönyörű ez a levegő! ó, te Hatalmas! gyönyörű ez a világ, gyönyörű ez a fájó étet! ,,Legjobb elbeszélések — angolból” Miska János, kedves irótársam és barátom nagyon jól válogatta össze őket. mert valóban azok. A legjobbak közül valók. A tetszetős külsejű, puhakötésű könyv 14 nagyon különböző amerikai, kanadai, ausztrál. újzélandi és természetesen angol író műveit tartalmazza. Ezek mindig aktuális, életből vett problémás-írások. Találó ez a meghatározásom, mert akármelyiket olvastam, elevenen hatott rám. Egyikmasikban ott éreztem magam, mintha csak Magyarországon, szűkebb hazamban történt volna minden. Behelyettesíthettem a szereplőket az én rokonságommal vagy ismerőseimmel. édesanyámmal vagy apammal is. Az sem zavart, hogy a környezet kicsit más volt, mert annyira közelálló események játszódták le az egymást követő lapokon, hogy akar az én gyermekkorom vagy ifjúságom kora is lehetne. Ízelítőül közlöm néhány elbeszélés íróját és címét, hogy olvasóim is következtethessenek a történetekre. Többek között John Cheever „Szomorú karácsony”, Tennessee Williams „Az üveggyűjtő lány portréja”. K. O'Brien „Az elárvult porta”, Flannery O'Connor „Lecke". Sinclair Ross „Az egyik meddő”. Morley Callaghan „Fiatal lelkész” és „Fényes piros alma” című elbeszélése nyerte meg a tetszésemet. Helyesebben, sorolhatnám tovább, kiemelhetném a „Nagyanyám gyúszűje”, „Csacsi-vásár”, „Hajvágás”, „A ,Szent’ ” vagy „Az anyám keze” című történeteket is. mert valamennyi mélyen érinti mindnyájunk életét. Mint mondottam, akar velem is megtörténhetett volna — vagy meg is esett —. csak egy kicsit másképpen. Magyarosan jajdultam fel a „Lecke" mondanivalóján, mert sokszor megbántottam én is édesanyámat, apamat. . . Ilyen a „Nagyanyám gyűszűje" is. mert én is elkényeztetett unoka voltam ... A „Fiatal lelkészében pedig a magam kezdő lépéseit éltem meg segédlelkészi koromban . . . Ugyanígy a „Hajvagas". a „Szeméttolvaj'' vagy a „Fényes piros alma" eseményei mind felidézték a velem és nálunk történteket. . . Anélkül, hogy az elbeszélések történéseibe részletesebben belemennék, kijelenthetem, hogy ezek a hétköznapi életünk apró eseményei! S mert ilyenek, érdekelhetnek mindenkit. Ezért fontosak és ezért könnyű megszeretni mind. Miska Janos szép sikerre számíthat tehat. Ilyen történeteket érdemes a magyar olvasó kezébe adni. Melegen gratulálok kedves barátomnak és további sok sikert kívánok neki ilyen és hasonló könyvek kiadásához! Lajossy Sándor Miska János „Legjobb elbeszélések — angolból” című fordítás-gyűjteménye megrendelhető szerkesztőségünk címén, ára 9 kan. $ vagy 7 US-$.
