Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)

1985-03-01 / 3. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

1985. március

JESZENSZKY GÉZA*

Jelen, múlt, jövő vállalása

Sokszorosan nehéz dolog válaszolni arra a kérdésre, hogy kinek mit jel ént a magyarsághoz tartozás. Lelki dolgokban az ember alapjában véve szemérmes (egyesek szerint a nőt és a költőt kivéve), s egy ilyen belső, intim ügyről nem szívesen tesz nyilvános vallomást. Ha nem érzi fontosnak a nemzethez tartozást, úgy tart tőle, hogy ennek bevallása rossz fényt vet rá, legalábbis az elmaradott, nacionalista tömeg előtt. Akinek pedig a nemzet a legmagasabb rendű értékek közé tartozik, annak gátlása van érzelmeiről nyíltan tenni tanúbizonyságot, mert fél a profanizálástól és a nevetségességtől. Azután ijesztő, elrettentő feladat is a nemzettel kapcsolatos érzelmekről szólni, mert ez egy óriási téma, rengeteg oldala van, nagyon sokat írtak már róla. Minek öntsem saját gondolatcsöppjeimet abba az óriási katlanba, amiben forr, sistereg, egymással birkózik nyelvünk, irodalmunk és történelmünk minden szépsége és fájdalma, megannyi interpretációja, vitája, eseménye, hőse. Ha csak közelítek hozzá, engem is leforrázhat, meg-, sőt elégethet, elnyelhet ez a tüzes és súlyos lávamassza.

A nemzethez tartozás része egy ősi és természetes lelki jelenségnek, a lojalitásnak, annak a hűségnek és szeretetnek, ami az embert családjához, szülőföldjéhez, baráti köréhez, s a nagyobb társadalmi csoportokhoz fűzi. Egy adott történelmi szakaszban törvényszerűen és ellenállhatatlanul megjelenik a modern nemzettudat, korunkban — akár akarjuk, akár nem — létezik, s hogy elmúlik-e, föloldódik-e egy magasabb lojalitásban, s mikor, azt nem tudjuk.

Mint a többi természetes dologról, mint a jól működő életfunkciókról, erről is csak akkor szoktunk beszélni, ha nincs rendben, ha baj van körülötte, márpedig sok jel mutatja, hogy a magyar nemzet tudata nem egészséges, tehát beszélnünk kell róla, ha nehezünkre is esik.

A nyilvánosságra kerülő felmérésekből, vizsgálatokból, napjaink publicisztikájából számomra is egyértelműnek tűnik, hogy a magyar társadalomban bizonytalanság, orientációzavar uralkodik olyan kérdésekben, mint: ki a magyar (származás, állampolgárság vagy a nyelv határozza-e meg), mi a magyar (vannak-e nemzeti sajátosságaink), érték-e a magyarság, büszkék legyünk-e múltunkra vagy inkább szégyelljük, megmaradunk-e és hogyan a következő évtizedekben és évszázadokban, s egyáltalán fontosak-e ezek a kérdések. A külföldön élő magyarokat hasonló kérdések gyötrik, sőt számukra ezek létük alapvető dilemmái, magyarságuk egyszerre nyomasztó és üdvözítő kereszt. A nemzeti tudat „zavarai” részben világjelenségekre, részben a szűkebb kelet-közép-európai viszonyok alakulására, részben pedig saját múltunk fordulataira vezethetők vissza.

A nemzet fogalmának valamennyi meghatározásában szerepel a közös múlt, a közös sors. Ez egyszerre objektív és szubjektív tényező: a történelmi események, körülmények határozzák meg a nemzet létfeltételeit, fejlődésének menetét, de a nemzeti tudatot az események megítélése, visszatükröződése, a régi események ismerete és az újabb, már átélt élmények feldolgozása alakítja ki. Nemzeti tudatunkat kialakulása óta rengeteg megrázkódtatás, torzító hatású sokk érte, de azt hiszem, a XX. századbeliek voltak a legnagyobbak, legalábbis mi így érezzük.

A század elején nálunk a múltnak egy

A RECSKI SZÖVETSÉG KÖZLEMÉNYE

A Nyugati Magyarság februári számában megjelent híradással kapcsolatban ezúttal is értesítjük az egykori Recski Kényszermunkatábor volt rabjait, hogy a Szövetség a nyugati országokban élők részére a rendelkezésére álló adatok alapján készséggel állít ki igazolást fogvatartásuk idejéről. Ezt az igazolást a nyugati nyugdíj- és egyéb hatóságok el is fogadják. A Recski Szövetség címe: 5252 Sepulveda Ave., San Bernardino, CA 92404, USA. Telefonszáma: (714) 883-6029.

idealizált, a nemzet valódi helyzetétől és lehetőségeitől elrugaszkodott szemlélete uralkodott: hála géniuszának, a szabadságszerető magyar nemzet, ősi alkotmányára támaszkodva, sikerrel védte meg ezeréves hazáját valamennyi külső hódítóval szemben, modern, felvilágosult, liberális állammá, Közép-Európa vezető hatalmává fejlődött. (Tegyük hozzá, hasonló illúziók fűtötték Európa valamennyi nemzetének többségét, ezek vezettek az első világháborúhoz.) Azután kiderült, hogy saját népünk döntő többsége, az évszázadok óta velünk és köztünk élő nem magyar népek, a szomszédok és a nemzetközi közvélemény koránt sincs ilyen jó véleménnyel a magyar viszonyokról és aspirációkról, a nagyhatalmak pedig egészen más kereteket szántak népünk további fejlődésének.

Az ország kétharmadának elvesztése, minden harmadik magyar idegen szuverenitás alá kerülése után a forradalmi korszak — természetéből fakadóan — az önvizsgálat, a múlttal való önkritikus szembenézés, a tényleges értékek és az elkövetett hibák és bűnök számbavétele helyett a trianoni tragédiában csak az igazságtalanságot látta, ezt hirdette belül és ezt kürtölte világgá, nem választva szét a nemzetek fejlődésének, anatómiaigényének természetes és törvényszerű folyamatát a mohóságból, revansvágyból fakadó hódítástól. így a nemzet tudata gyógyulás helyett csak betegebb lett, a régi illúziókhoz újabbak társultak, s ami ennél is súlyosabb volt, az ország politikája, a status quo és a béke fölborítására törekvő hatalmak érdekkörébe, majd járszalagjára került.

Kelet-Közép-Európa hasonló sorsú, azonos érdekű kisebb népeit a területi viták kicsinyes, rövidlátó kezelése és a magukat túlélt társadalmi-politikai rendszerek megőrzésének a vágya a teljes szörnyűségében akkor még nem is érzékelt hitleri politika áldozatává, eszközévé és cinkosává tette egyidejűleg. Igen, ha eltérő mértékben is, de a térség valamennyi népének, országának II. világháború alatti magatartásában megtalálhatók a helyes és a helytelen momentumok, a fölemelő és az alávaló mozzanatok, a heroizmus és az opportunizmus.

Sajátos földrajzi és történelmi körülményeink úgy hozták magukkal, hogy a régi világ vereségét követő társadalmi és politikai átalakulást végrehajtó politikai vezetés

— a többi voluntarista hibához hasonlóan

— történelemszemléletünket és egész nemzeti tudatunkat a szükségesnél radikálisabb mértékben, ráadásul egyik napról a másikra próbálta átalakítani. Még csak kezdtek elkészülni az új, demokratikus szellemű tankönyvek, amikor helyükbe hirtelen a Sztálin és Rákosi nevével és a személyi kultusz jellegzetességeivel fémjelzett brosúrák léptek. Míg korábban a kelleténél nagyobb büszkeséggel néztünk vissza történelmünkre, most ellenkező előjelet kapott minden és majdnem mindenki, az ezeréves dicsőségből ezeréves „elnyomás, szolgasor” lett, a Duna-medencében vindikált vezető szerepből kárhozatos sovinizmus, a jogosnak érzett területi revíziós politikából az „utolsó fasiszta csatlós” megalázó jelzője.

A szükséges kijózanodáson messze túlmenő történelmi önlefokozást a „haladó hagyományok” sokszor mesterkélt és mesterséges kultusza aligha enyhítette, hiszen az oázisok nem változtatják meg a sivatag összképét. Márpedig az ötvenes évek tankönyvei (de helyenként az újabbak is), a 180-fokos fordulatra kényszerített régi tanárok egy része, a leegyszerűsített, sematikus világképet és nemzetképet kapó új tanárnemzedék jelentős hányada, s a napi publicisztika a sivatagképet hirdette, sokszor még akkor is, amikor történetírásunk a 60-as évektől mindinkább a múlt árnyalt, kiegyensúlyozott ábrázolására tért át, a politikai vezetés helyeslésétől kísérve.

A nem fordulatnak, inkább korrekciónak nevezhető irányváltozás rövid távon kétségtelenül a nemzeti tudat, a nemzeti önértékelés újabb zavarainak vált a forrásává, így jött létre az az állapot, amit Hanák Péter „viszonylagos nemzettudat”-nak, a helyzetünk, szerepünk, jövőnk körüli bizonytalanság érzésének nevez. Nem teszik könynyebbé a tisztulást a szomszédságból érkező

hírek sem, amelyek sokfelé a nemzeti érzelmek egészségtelen túlburjánzását és a többségi nemzet ezzel járó türelmetlenségét jelzik, mind félreérthetetlenebbül. márpedig ezek hazai reakciója törvényszerű, de nem mindig az optimális.

Mit jelent hát magyarnak lenni a történelem oldaláról nézve? Szerintem mindenekelőtt annak a sorsnak az elfogadását, vállalását, amelynek születésünkkel részesei lettünk, annak a nemzetnek a vállalását, amelyhez őseink a történelem valamelyik pillanatában „értelem, parancs, sors, szándék, alkalom” hatására csatlakoztak, amelynek a nyelvétől és kultúrájától már akkor sem tudnánk elválni, ha akarnánk. Szerintem örökölt történelmünk egészében véve szép, nyugodtan, sőt büszkén vállalható. Változatos, színes, mint maga a természet, „zivataros”, tele fölemelő példákkal, lesújtó tragédiákkal, de ezek közé csöndes, békés, építő szakaszok vegyülnek, nyugalmat hozva a megpróbáltatások után. A természetnek velejárója a szépet kisérő sár, piszok és mocsok, és ez is akad bőven történelmünkben, de aligha mondhatjuk, hogy más népek múltja makulátlanabb. Nincs is értelme történelmünket másokéhoz viszonyítani, méricskélni: mindenkié egyedi, sajátos, jóban és rosszban gazdag, s mindenki számára a magáé a legfontosabb. Kétségtelenül nagy érdem, nagy teljesítmény, hogy a magyarság ezen a szélfútta helyen, nehéz évszázadokon át megmaradt, az anyagi, társadalmi és szellemi fejlődés elég magas szintjére jutott, találmányokkal, alkotásokkal, nemegyszer példájával is hozzájárult Európa és a világ jobb arculatához.

Nem kell szégyellnünk múltunkat, nem érdemes keseregnünk a régi és újabb vereségeken, amikért sokszor nem is magunk voltunk a felelősök, és persze bűnbakokat sem kell keresnünk vétkeinkért. Még a legtragikusabb eseményekben, a legnagyobb nemzeti tévedések közepette is találunk érdemes tetteket, enyhítő körülményeket, jóvátevő mozzanatokat — és a legegyszerűbb pillanatokban is történtek félrelépések. Elveszített szabadságharcainkban mennyi hősiesség és mennyi ritka józanság is volt; az osztályelnyomás összképét milyen fölvilágosult elmék, hány emberséges úr és jobbító igyekezető politikus enyhíti; a vallási és nemzeti türelmetlenség sötétségébe az egyenjogúság és a tolerancia milyen hirdetői világítanak be; a zsarnoki, néptől idegen politikával szemben hány ellenálló és mártír tiltakozott.

Történelmünket nem a vádoló ügyész, nem a kényeztető szülő, nem a mindenáron fölmentést erőltető prókátor, s nem a panegirikoszt író fizetett tollnok szemével kell látnunk, hanem az olyan gyermekével, aki, ha sok tekintetben meg is haladta az előző nemzedékeket, mégis szerető tisztelettel és megértéssel nézi a szülők és ősök teljesítményét, a gyarlóságokkal együtt, mert tudja,

hogy nem volt könnyű dolguk.

Köteles Pálnak a „Mozgó Világ” 1981. februári számában megjelent cikke szerint — ifjúságunk jelentős része „nem érez felelősséget saját népe sorsáért, a magyarságot csak állapotnak tekinti”, s közömbösen pesszimista az iránt, hogy 2500-ban lesz-e még Magyarország, magyarság. Márpedig az, hogy ez a nép és ország megéri-e a 2500., vagy akár a 2000. esztendőt, s hogy milyen létszámban, milyen fizikai és szellemi állapotban, milyen társadalomban, az alapvetően tőlünk, az egymást követő nemzedékek akaratától, minőségétől függ — ugyanattól, amitől az egész világ jövője függ.

Sok olyan körülmény fogja meghatározni hazánk és a világ sorsát, amit közvetlenül nem befolyásolhatunk, de mindennek az alapfeltétele a mi megmaradási szándékunk. Ehhez vállalnunk kell a múltat, a jelent és a jövőt, azt a hazát, melyben Kossuth szavaival „nemcsak a jelen röppenő percét, de a változhatlan múltat, s a közelgő jövőt is szeretnünk kell”. Tudnunk és hinnünk kell, hogy van értelme e nemzet létének is. Egy bizonyos, ha ezt nem tesszük, akkor a magyar „a jövőnek nem lehet mestere”.

‘Jeszenszky Géza fiatal budapesti történész „A magyar nemzetiségi politika múltja és jelene” címmel tart előadást március 23-án Los Angeles-ben, a MAGYAR KERÉKASZTAL FÓRUM rendezésében.

MEGHÍVÓ

Jeszenszky Géza előadásaira

Március 17., vasárnap d.u. l:30-kor:

San Fernando Völgyi Ref. Egyház, 18858 Erwin St„ at Wilbur. Reseda, Calif. 91335, (818) 344-1885.

Előadás: „Dunának, Oitnak egy a hangja”

Március 23., szombat este 7:00-kor:

Magyar Kerekasztal Fórum A pasadena-i Hilton Szálló Rose-termében, 150 S. Los Röbles Ave„ Pasadena, Calif. 91101, (818) 796-5838.

Márciusi megemlékezés — Berenyi Ede versei;

Előadás: „A magyar nemzetiségi politika múltja és jelene”.

Előadás után fogadás a rendező lakásán.

Jeszenszky Géza a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen a nemzetközi kapcsolatok történetének tanára, aki „Magyarország és a nemzetiségi kérdés az utolsó másfél évszázadban” főcím alatt tartja a két fent jelzett, egymást kiegészítő előadást.

Érdeklődési területe Kelet-Közép-Európa és Magyarország XIX-XX. századi története, szűkebb kutatási témája Magyarország külföldi megítélése és ennek szerepe az első világháborút követő békekötésekben. Számos tanulmánya jelent meg a magyarországi tudományos és ismeretterjesztő folyóiratokban, s idén várható „Az elvesztett jóhír — Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában, 1894— —1918” című könyvének megjelenése a budapesti Magvető Kiadónál, angol változatban pedig az Akadémiai Kiadónál.

Dr. Kürti Papp László Los Angeles-ben

Kürti Papp László egész énje, idegrendszere válik a lant húrjaivá, amikor fellép az emelvényre, hogy versmondásával lenyűgözze hallgatóit. Legutóbb, február 24-én, Los Angeles-ben hallhattuk a San Fernando Völgyi Ref. Egyháznál, ahol Babits Mihály „Örökkék ég a felhők mögött” c. próza-versével mutatta be saját hitét is: „Az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz, ha nem hinné, hogy élnie kell, akkor nem élne." Kifejti, hogy hisz az emberekben, a testvériségben, a művészetben, és hisz a békében.

Papp László a Szolnok megyei Tiszakürtön született. A kürtszentmártoni gimnázium elvégzése után Szegeden folytatta egyetemi tanulmányait. Ö is hisz, s ez a hite már-már a megszállottság erejével hajtja útján, hogy a magyar szépirodalmat elvigye azokhoz, akik talán másként soha nem ismernék meg e gyöngyszemeket. Színészként kezdte pályafutását, s idestova 1 8 évvel ezelőtt tért át az előadóművészetre, a versmondás sokkal igényesebb, kevesek által ismert-művelt pályájára.

Az egykori lantosok elevenednek meg benne, amint hallgatjuk Kosztolányi Dezső „A szegény kisgyermek panaszaiból" kötetéből a Már néha gondolok a szerelemre és a Mostan színes tintákról álmodom c. verseket, majd Tóth Árpád sorait: „Küldözzük a szem csüggedt sugarát s köztünk a jeges űr lakik”, s „Ó, jaj, az út lélektől lélekig”.

Előadásában volt vidám is, mint Móra Ferenc „A kalcinált szóda” c. írása, vagy Kosztolányi „A bús férfi panaszai" c. kötetéből az Ó, én szeretem a bús pesti népet és a Mint aki sínek közé esett írásai.

Szabó Lőrinc „Nyitnikék”-je a végtelenül érzékeny előadót mutatja be, majd Sinka István szavaival kiált föl, aki nem találja Énát: „Ó, jaj, Sinka István, bújj át a halálon, mint madár búvik által a csipkebokor alatt!” Babits szavaival zárja előadását, melyek még sokáig csengnek fülünkben szép emlékként: „Derék erő, majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el, hiszem, nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná.”

Köszönjük, Kürti Papp Laci, hogy mosolyt s könnyeket csalogattál az arcunkra!

(Előd László)