Nyírvidék, 1930 (51. évfolyam, 173-197. szám)

1930-08-17 / 186. szám

JNÍYÍKYIDfíK. Sálával kotatíafe a a?írfnrai határban arany etán á bronzkori leletről azt hitte a falu népe, hogy kincs. A lelet a Jósa-Mnzenmba került Nyírtura község határában a Kemecse felé eső részben van a Határhegy nevű magaslat. Lábánál 150 holdnyi legelő terül el. Ez aButó-rét, amelyről az öregek tudják, hogy tófenék volt. Valaha nádas, zsombékos terület volt itt. Tó vizének hullámával játszott a nyiri szél. A lakosság a tó mentén halászattal foglalkozhatott, mert az öregek emlékezete szerint bőven volt itt kárász, csuka, esik. A tó' kiszáradt. Feneke jó sokáig kőkemény volt, aztán hosszú ideig szántogatták, majd legelő lett belőle. A magaslat, amelynek alján a tó csillogó vize terült el, kitűnő hely lehetett a történelem előtti időkben is a letelepedésre. Laktak is itt emberek. A bronzkorban jelentős telep volt a Határhegy alatt és a magaslat oldalán. A szántóvető ekéje egyre-másra vetette itt fel ennek a sok ezer év előtti világnak emlékeit. Különös ataku sötét tárgyak, edénytöredékek kerültek a felszinre. De a turai szántogatók nem sokat hederit ettek az eke által felszinre vetett láncszemekkel, sarlódarabbal, edényekkel. Nem sejtették, hogy a tudomány világában kincset jelentenek ezek a néki csak bosszúságot okozó leletek. A Határhegy lábánál szétszórva, ott hevert évtizedeken át a sok bronzkori tárgy, cseréptöredék, amelynek sok muzeum lelkendezve örülne, ha magáénak mondhatná. A turai határ azonban ma is az ismeretlenség homályában marad muzeális szempontból, ha egy véletlen meg nem inditja a nyírturai emberek fantáziájának szárnyalását. Kékes lángot látott a turai Ikpndás. Nagy Gábor turai kondással történt, hogy a Határhegy alatt egy alkalommal valamibe beleakadt a bocskora. Furcsa, nagy, zöldesszinü szög volt. Kihúzta a földből, majd azt látta, hogy kékes lángok csapnak fel ezen a helyen. Bizonyára kincs lesz itt elrejtve. Feltúrta a földet és egyre-másra kerültek elő a különös alakú tárgyak. Súlyos, alaktalan rög, késdarabforma, tü, fokosféle és egyéb tárgy. Nagy Gábor a titokzatos leletet nagy csendben hazavitte. Otthon bizalmas körben vizsgálni kezdték a tárgyakat. A legsúlyosabb darabokat vették elő. Fejszével belévágtak és a vágás helyén sárgás, fényes volt a tárgy. Arany, arany, súgták egymásnka. És másnap titkolódzva adták tovább a hirt a turaiak : aranyat találtak a Határhegy alatt. Nagy Gábor a talált tárgyakat meg osztotta barátjával, Huszár János csordással, majd elhatározta, hogy felássa a kincses helyet. Kutyát temetnek a kincs ágyába. Nagy Gábor kondás a néphiedelem szerint okoskodott. Látta a kékes lángot, ami bizonyára azért 2 mmmmmmmm^msmmm olyan nagyszámú hadseregünk, mint szomszédainknak van ? De nem is kell! Hiszen nem fegyverrel kivivott győzelem árán vették el Magyarország részeit, hainem a gonoszság vágányain lopva futottak be oda. Most a magyarnemzetnek kell alájuk épiteni az igazság sínpárját, hogy azon — a nagyantant parancsára — kifussanak onnan. Erre való a nemzet erkölcsi ereje. Avagy nem tudjuk-e, hogy hogy mióta a világ fennáll, mindig az igazság erkölcsi fegyvereivel és csakis ezekkel lehetett több, nagyobb, állandóbb és boldogüóbb győzelmet kivivni, nem pedig tűzfegyverekkel. Az. ágyuk hiánya tehát nem ok a tétlenségre. Ne abban keressük indokolását mozdulatlanságunknak, ami nincs, mert ez nem szolgálhat igazolásul, hanem ahhoz nyuljunk és azt használjuk fel, ami van s akkor nincs szükség igazolásra. Különben is a magyar nemzet erkölcsi alapon áll az igazság jogarával kezében. Semmi gonosz szándék nem vezeti. Nem tör senki ellen. Nem kívánja a másét; csak ezeréves jogát követeli. Ehhez pedig nem ágyú kell, hanem megértés a félre vezetett hatalmak részéről. Ennek pedig már birtokában van a nemzet. Mit féltek hát kicsihitüek? A bátrak és erős hitűek törjenek előre, hogy megelőzzék a fátumot, amely a késedetmeskedés miatt fenyegeti a nemzetet. Heti 100 pengőt SS^L háztartási cikkek eladásával. Díjmentes _.smertetö. Steiner, Budapest, Szövetség-u. 29' 3940-10 A lépesé írta: Adámné Kolozsy Sarolta. Hosszutestü szürke autó suhant a ház elé. Illatos, gyönyörű prémekbe burkolt n őlibbent ki belőle. Lassú sima lépésekkel ment be a házba. A házmesterné alázatos édeskedő mosollyal köszönt, mikor a liftbe szállt. Ugyanakkor egy vékony, barna kabátos lány jött lefelé a lépcsőn. A házmesterné dühösen kiabált rá : — Nem megmondtam, elégszer, hogy maguknak ott a hátsó lépcső, azt hiszi az csak ugy cifraságból lett csináltatva, hogy mindég a főlépcsőn sétafikálnak ! Odafordult a hölgyhöz, várva egy elismerő szót rendszeretetéért, de az rá sem nézett, szeme a piro3 zavart lányon függött, ki leszegett fejjel surrant el mellettük. A lift elindult és megállt az első emeleten. A hölgy elgondolkozva lépett ki és szórakozottan mondta elébe siető szobalányinak : — Senkinek sem vagyok ma délután itthon ! Volt itt ma valaki ? — fordult vissza az ajtóból. — Igen, méltóságos asszony, a báróné és egy diákforma fiatal ember. — Mit akart az a diák, — szólt meglepetten a hölgy. — Nem tudom, méltóságos aszszony, azt mondta, vissza fog jönni estefelé. — Jó, fiam, őt beengedheti, de mást nem fogadok. És bent a pazarul berendezett lakásban újra elgondolkozó arccal járkált a nő. Drága, szőnyegek, értékes szép képek, mindenünnen Ízlés és jó mód áradt felé. Mégis rossz kedvvel, idegesen ment szobáról szobára, végre megállt egy kis faragott szekrényke előtt. Letérdelt és kihúzott egy fiókot. Sokáig keresgélt, végre elhúzott a sok lim-lom alól egy halvány kék grenadin ruhát. Kiterítette maga elé és egyenkint simogatta fodrait, Szemeit lassan befátyolozták a könnyek. A drága selyem ruha az asszonyon összegyűrődött, ahogy a földön ült nem törődött vete, mig az olcsó kis rongydarabot simogatta féltőn, fájó emlékezésssel. — Ez a ruha volt... suttogta maga elé. Ez a ruha egyetlen emlék, amit onnan a másik világból magammal hoztamA szobára lassan rászállt' a homály, az utcáról autók tülkölése hallatszott. A szobában csend volt. Az asszony semmiről sem tudott, eltűnt előtte minden ami jelen, messze jártak gondolatai. ... Látott egy simahaju, kék ruhás kislányt, amint jön le egy ház harmadik emeletéről. Mikor leér a lift mellett, félve, dobogó szívvel halad el, sietve, de mégis utoléri a házmesterné hangja : »01ga ! mondtam már, hogy a cselédek a cseléd lépcsőn j'ámak, maga erre akkor jöhet, ha az urfival megy sétálni... értette ?! Csattogott, sivított a hang a lépcsőházban és a falak visszaverték... értette....« ... Hogyne értette volna ... ő cseléd, gyermeklány és házmesterné megtilthatja neki, hogy a főlépcsőn járjon. Ez is ellensége. A kékruhás bonne zakatoló fejjel megy az utcán, rázuhant szivére a fájás, nyomja, préseli azt a kis húsdarabot, hogy már nem lehet bírni. Közömbös arcok haladnak el kábult szeme előtt és lelkéből fáj. Árva kis bonne, sem apja, sem anyja, két sir egymástól távol... két temetőben ... vasárnapi utjai. Az asszony kezében megrebbent a ruha. ... Az a két sir nem védhette meg azt a kislányt.. .-és egy hajnalon... ott hevert a kék ruha egy idegen lakásban az ágy előtt. Azontúl nem kellett a cselédlép* csőn járnia és mégsem büszkén ment le fényes lakásából a szőnyeges lépcsőn, mint ahogy gyermekálmaiban kiszínezte... fáradtan, összetört nyomorú álmait cipelve, keserű rángásokkal az ajka szögletén. A kék ruha azóta sem volt rajta... Zajtalanul, halkan jött a szobalány a vacsorát jelenteni. Letörülte könnyeit, a ruhát gyorsan rejtette el a csodálkozó szem előtt. Csengettek... Ült az asztalnál és várta, hogy ki az. Előtte dúsan megrakott ezüsttel, virággal teritett asztal... unott, étvágytalan szemmel nézte. Hozza a lány a névjegyet. Gacsályi Pál, olvassa az asszony csodálkozva ... — Diák ? — Igen. Az aki délután itt volt — szói a lány. — Csak nem Palika, lobban öröm a szerpére. — Kéretem, — fordul a szobalányhoz. Izgatottan, dobogó szivvel, néz a betépő fiúra. — Palika ... ? ! milyen meglepetés, hogy megnőtt 1 — Olga ! bocsásson meg, hogy zavarom, dadogja zavarban a fiu. — Dehogy zavar, dehogy, hiszen ugy örülök, vacsorázzon velem ... hogy van Palkó, hogy vannak otthon ? — esik kérdések özönével a fiu felé. — Jól... minden a régiben ... ott lakunk, ahol régen... én nem birtam megállani, hogy el ne jöjjek. Most jött haza külföldről és ahogy megtudtam, itt vagyok... Olga, tudja én ugy szerettem magát ... és most is, pedig tatán haragszik is, mert már nem a régiméltóságos asszony... és olyan gyönyörű lakása van. — Csacsi Palika, bohó kis fiu, azért ugy szeretem én magát, mint akkor szerettem, amikor a körúton, meg a múzeumkertben ráncigálta a kezem. Tudja-e, hogy akaratos, szekánt kis fickó volt... ? Nevettek, ettek, beszélgettek... régiről, a felidézett kis bonne ró^ 1930. augusztus 17. Ha Budapestre jön, feltétlenül látogasson el divalházába, Budapest, IV., Kossuth Lajos-u. 9. rr Oszi-téli női kabátok, ruhák, szőrmék, kötött-szövöttáruk, fehérnemüek,intézeti leányka kabátok és ruhák előírás szerint olcsó árakon! 5010-2 — Látja, épp ma gondoltam magukra és milyen kedves, hogy igy végződik ez a nap. Rég nem volt ilyen nyugodt, boldog perce, mint mikor Palival a liftbe szállt. Talán csak akkor, mikor az öreg Hemák megkérte a .kezét és a házasság, csöndes, tiszta légkörébe vezette ... Azóta sem ahogy meghalt... Egyedül van nagyon. Autóba ültek. Megígérte, hogy hazaviszi Palit. A hatalmas szürke autó zajtalanul siklott a fényben uszó utcán. — Sok színű transzparensek villództak el mellettük. Rohant az élet. Gyalogjárón tömött sorban siettek az emberek és autók vegyes hangú szirénája búgott. Pali csöndesen ült és az asszony arcát nézte. — Milyen szép még mindég. — szólalt meg halkan, olyan lányos az arca. — Lányos ! — ütődött meg Olga lelkében egy hang ... Pedig azok az évek, mig idejutóct... Hallgatott. Pali kiszállt és búcsúzott. — Jöjjön el Palkó máskor is, — intett vissza az asszony. Visszafelé újra felzaklatott rémekkel viaskodott. A műit harsogó szájú, tépő körmű rémeivel. A lépcsőházban alázatos mosollyal jött szembe a házmesterné. — Jancsóné, — szólította meg halkan, — ezentúl a házban lakó cselédlányok csak csomaggal, a csarnokból jövet használják a hátsó lépcsőt. Egyébként itt járnak ezen. És ne kiabáljon rájuk, kérem, mint délután is tette, szeretettel kell velük beszélni, azok is emberek... És miért is nem járhatnának ezen a lépcsőn ? Azért mert egy pár házban ez a szokás ? Nem I Itt az én házamban olyan emberek ők, mint más... És ki tudja, mennyi bajnak, fájdalomnak vesszük evvel elejét. És otthagyta a bámuló asszonyt.