Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 275-298. szám)

1929-12-25 / 295. szám

18 jAíkyidék. 1929. december 25. 1920-ban, a lelki kaoszban — amit a belső ellenség támasztott — a nyers ellenséges erő kényszeritet­te. Amikor meglepetésszerűen jött minden. Az események halmazatá­ban csaknem aláltság vett erőt a nemzeten. Igy volt az akkor, amikor Tria­nont a nemzetre kényszeritették s bűnösségét kimondották, amivel szemben ellenbizonyitékai a nem­zetnek akkor még rendelkezésére nem állottak. De ki mondaná, hogy ma a tizedik évben ugyanaz a hely­zet ? Hiszen e tiz év történelme a magyar nemzet nembünössége mel­lett annyi meggyőző érvet sorolt fel s állított a világ szemei étié, hogy azok, kell, hogy megváltoz­tassák a magyar nemzet magatar­tásának irányát ! Ezért időszerű József Ferenc kir. hercegnek a TESz gyűlésein el­hangzott azon kijelentése, hogy : » Nincs időnk várni te Ehhez hozzátehetjük, hogy oka sincs a nemzetnek várakozásra 1 És ha irányt mégsem változtat, csak a következetességnek akar ezzel ele­get tenni. De a politikában való következetességre vonatkozólag Deák Ferenc egy olyan hasonlattal élt, melyből arra lehet következí­tetni, hogy egy csipetnyi eszprit többet ér, mint kilométerekre ter­jedő következetesség. Áll ez külö­nösen most arra az irányra, melyet 1920 óta a nemzet követ. "Min­denütt mint bűnös fél jelenik meg. Képviselete mindig azzal az elgon­dolással áll szembe másokkal, hogy ő egy bűnös nemzetnek a reprezen­tánsa s mint ilyen bizonyos rezer­váltsággal kezd alkudozásokat, holott egyedül ö állhat emelt fővel a világ előtt, mert olyan nemzetet képvisel, amelynek legkisebb része sincs a háború előkészítésében. Ez a tudat legyen erőforrása minden magyarnak. Ez növelje önérzetét, akaraterejét, kitartását s a magyar igazság győzni fog. Karácsony van. Az emberiség megváltásának emlékünnepe. Su­gározza be a magyar nemzet lel­két az égi fény karácsonyi világos­sága, hogy lássa m^g, ismerje fel azt az utat, mely a nemzet meg­váltásához vezet ! Helyezzük hi- 1 tünket és bizalmunkat a nemzet vezető nagyjainak bölcsességébe, álak felismerve a megvilágított uta­kat, rövidesen el fogják vezetni a nemzeetet a megváltáshoz, amikor a nemzet hálatelt szívvel, lelki öröm­mel énekelheti el 'a Glóriát, a Te Deumot ! mai. Ha csak a burkolatokat te­kintjük, már ennél az egyetlen kér­désnél azt tapasztaljuk, hogy óriá­si gondot okoz a képviselőtestü­letnek egyes utcák burkolattal el­látásához szükséges anyagi eszkö­zöket megszerezni. Hát még, ha az egész város minden utcájának kiburkolására gondolna! Ez, szin­te megoldhatatlannak látszik, an­nak roppant magas költségeit te­kintve. Hol van ez egy szükséglet mellett a többi ? Hogyan gondoljon ez a város egyéb közmüveinek ki­építésére, ha csak a burkolás is halálosan merész gondolatnak lát­szik ? A város belterjes fejlődésének megoldása tehát elsőként említen­dő. A megoldás mikéntje, a kép­viselők dolga. Sokat hangoztattuk már a város lakosságának egész egyetemét érin tő azt az janomáliát, amely lát­hatatlanul, kimutathatóan nem ér­zékelhetőleg elrabol a város min­den polgárát terhelőleg évi egy­negyed milliót állandó hozzájáru­lásképpen, de ennél többet azon a címen, hogy ezek a negyedmilliók már két évtized óta, állandóan el­fecséreltelek és amelyből igy olyan tőke keletkezett, amelynek évi kamata ugyancsak legalább egynegyed milliót tesz ki. Az igy, most már félmillió pengőre tehe­tő és kamatos kamataival to­vább növekvő veszteséget, a teher­pályaudvar megoldásával, okvetle­nül meg kell takarítania a képvise­lőtestületnek. Mégpedig sürgősen, mert a további pocsékolást, a to­vábbi pénzfecsérelést* nem csupán ennek a városnak, hanem általá­ban a magyar nyomorúságos nem­zetgazdaságnak érdekében is meg keh gátolni. Ez tehát a munkaprogramm má­sodik pontjaként volna beiktatan­dó. 1 A világgazdaság ujabb alakulása mellett, a városok tevékenysége Még az álom is játszott velem. Anna jött, tűzpiros ruhában s apró fehér tenyerén hozta az ele­ven szivét. — Magának adom — súgta. - Szeret ? — kérdeztem. Szeretem. Akarja, hogy a felesége legyek ? — Talán megvárná, kis lány, hogy én kérjem meg a kezét — mondtam neki kötődve s ő szé­gyelte magát, sirva fakadt. Én megfogtam a kezét, vigasztal­tam, megcsókoltam. Fel is ébredtem. Eszembe jutott, hogy most van az a vasárnap; amit itt fogok el­tölteni. Hogy is fogok viselkedni ? Kinek köszönjem a bűbájos éjsza­ka csókját ? Persze, csak a sze­memmel. A kezemmel. Valami azt súgta, hogy Anna volt. Meglátom. Lehetetlen, hogy' et ne árulja magát. Melegség futott a szivemre. Anna ! Szépséges Anna I Hogy nézett rám, mikor először talál­koztunk ! Most felrémlett, hogy olvastam, meg hallottam is pillanatok alatt fogant nagy szerelemről, melyek képesek áttörni a társadalmi for­mákon, előítéleteken, szülei szigo­ron, lány-szemérmetességén; képe­sek őrültségbe hajszolni... ömi. Hátha ilyen _ gyilkos, nagy sze­relem gyúlt fet'itt a pusztában. És én... nekem tetszik Anna... An­na... Alig birtam bevárni a reg­geli idejét. Erzsit láttam az ablakon át, a kertből jött cselédlánnyal, zöldség­féléket hoztak, biztosan már elő­készítették az ebédhez. jében. Megállapítottam, hogy ide még semmi sem ért el a város raf­finált, exotikussá maszkírozott vi­lágából. Erzsivel is kezet fogtam. — A viszontlátásra — mondta szomorúan s talán képzelődtem, de ugy rémlett, mintha könnyes lett volna szép, sötét szeme. Egész uton Erzsire gondoltam. A kasznár beszélt, magyarázgatott, és meg bólingattam, hümmögtem s egyre az Erzsi könnyei nyugtala­nítottak. Borzasztó lehet az élete. Olyan arca, a lelke, a szive, az érzései, a képzeletei és ábrándjai, mint a másik lánynak s a testi hibája miatt mindenki mellőzi. Csoda, hogy élni tud. Hátha szerelmes... ? Hátha vágyakozik ... ? Zeng, lo­bog benne az ifjúság, borzongat­ják titkos, édes hullámzásai, beié­nyilai a tavasz, az éjszaka... És egy csók... egy igazi, forró ele­ven száj csókja gyújtogatja a szá­ját I Talán véresre tépi néha a sa­ját fogaival és kínlódik, mintha poklok tüze égetné. De... hátha akad valaki, aki eljön, megszereti... és... Talán szebb is, mint Anna. Kifejezőbb az arca, okosabb. Kinevettem magamat. Mit törő­döm velük ? Átfutnak az életem előtt és eltűnnek, mint más, akik­kel eddig találkoztam. Késő este volt, mikor haza­értünk. Megvacsoráztunk és a kasznár a szobámba kisért. Reggel korán keltem. öltözködöm. Mosakszom. Előve­szem a hajkefém... Mi ez...? Képviselőtestületi feladatok Irta: Pisszer János. Az újonnan alakult képviselőtes­tület öt évi megbízatása tartama alatt, sok feladat megoldására lesz hivatott. Meg kell oldania azo.kat a tennivalókat, amelyeket a régi képviselőtestület be nem fejezhe­tett és megoldást kell találnia a további teendőkre nézve is. « A tisztikar megválasztása után, talán első teendőnek kell és lehet tekinteni, olyan munkaprogramm megalkotását, melyet bár a régi testület is maga elé tűzött, de el nem készített, de amely _munka­programm felkarolja a gazdasági, a szociális, a kulturális és általá­ban a városfejlesztő feladatok egész komplexumát, hogy számot vetve a lakosság szükségleteivel, egyben annak teherbíró képessége is számba vétessék. Ilyen munka­programm éppen ugy tekintendő, mint bármely épiteni szándékolt épületnek teljes tervezete, annak költségelőirányzatával egyetemben, ahol minden előrelátható tervezői munka, a végrehajtás teljes költ­ségelőirányzatát is magában fog­lalja. A városfejlesztés munkaprog­rammja természetszerűleg nem le­het merev, rideg tervezet, amely­ből az időközi viszonyok megköve­telte változtatás kizárassék, hanem annak elasztikusnak kell lennie, hogy az időközi változásokhoz is hozzásimulhasson. E programm első pontjaként fel­vehető lenne megoldása annak a problémának, miként lehetne Nyír­egyháza külterjes fejlődését ak­ként megakadályozni, hogy a vá­ros belső területei a városiasság követelményeit kielégíthessék, ez­zel a városmag fejlődése lehető­vé tétessék. Ennek a kérdésnek súlyosan komoiy voltát, kellőleg ecsetelni 'alig lehet. Szinte azt le­hetne mondani, hogy a gondolat­nak a lakosság agyába belé kellene impregnálódnia, hogy azt teljesen átitatva, minden tevékenység en­nek az iránynak szolgálatába sze­gődhessék. Neih szabad azt hinni, hogy a városfejlesztés, a városkép, a város kulturális, gazdasági, szo­ciális gondozottsága, a közbizton­ság, a közegészségügy, a közvilá j git'ás, a vízellátás, a csatornázás, stb., stb., feladatok egyként old­hatók meg a területében a szük­ségesre szabott korlátok között, mintha ezeket a feladatokat a te­rülethatártalanság korlátlanságai között kell megoldani. Nyugodtan állitható, hogy Nyír­egyháza város, átlag fél akkora su­galru körön volna elhelyezhető, mint aminőn ma fekszik. De azt is bízvást ki lehet mondani, hogy az 7 igy, mai területének egynegyed ré­szére szorított város, a lakosság­nak minden irányú követelményeit jobban ki tudná elégíteni, mint a Friss karcolás, talán kis kés kar­colása ... egy szép szabályos sziv van a hajkefémbe vésve. — Hogy került ez ide ? Itt nem járhat más, csak a... szobaleány ... az nem merné, meg aztán miért is tenné ... hanem a lányok... Erzsi. Vágy Anna. Világos, hogy <5k voltak. De vájjon melyik ? És mát akar vele ? Engem ébreszteni, nyugtalanítani ? Vagy a.. . saját nyugtalan szivét megmutatni ... ? Másnap fésűm nyelén találtam egy pici szivet. És este, mikor leakartam fe­küdni, a paplannal eltakarva a párnámon kis levélkét találtam. — Éjfélkor várom a virágos kertben, a kerítésnél, ahol a nagy vadgesztenyefa van. Aláírás nincs. Mintha tüzes korbács suhintana a vérembe. Egyszerre fellobban­tam. Gyönyörűséges sötét éjszaka 1 Egy simuló női test és ölelem és a száját keresem és ő ideadja szom­jasan, mohón ; ifjúságát, örömét emésztő forróságát. De vájjon... Anna ? Hátha »csak« Erzsi ? Gondolkoztam. Kicsit lehűltem. Kinevettem magamat. Akár Anna, akár Erzsi, nem szabad elmennem. De... miért ne ? Újra gyújtogatott és késztetett a levél. Az éjszaka. A forró elképzelések, melyek felszakadoztak belőle. Nem feküdtem le, hanem vár­tam az éjfélt. Óvatosan kiléptem. Könnyű volt, szobám ajtaja a ve­randára. nyilt, melyet a vadszóUő lugas korom sötétté tett. Nem lát­hatott meg senki. Szerencsésen eljutottam a vad­gesztenyefáig. Tapogatóztam. Egy pad volt ott, leültem. Vártam. Talán tiz perc is eltelt. Már bosszankodtam : játékot űzött velem ? Becsapott... ? De nem. Árnyék suhan. Neszte­len. Könnyed. A bokrok eltakar­ják, inkább sejtem őt. Már mellettem van. Illatos. A drága meleg illat borzongat. A ke­ze a kezemhez ér. Remeg. Forró. Sug valamit. Nem hallom jól. — Anna . ,. ? — kérdezzem súgva. — Csitt... Csitt... Ne beszél­jen ... A két karom a derekára kúszik, végigsimul a hajlékony háton s a karcsú test egészen hozzám tapad. Vadul, kíméletlenül szorítom ma­gamhoz, elérem a száját, gyön­gyöző apró hangokat hallat, ful­dokló, boldogságos nevetést. Hosszan tartó csók, összeforrt szánk, mint a kilincs, lenyűgöz és mozdulatlanná tesz. Kicsit elengedem, hogy azután még jobban, még emésztőbb tűz­zel —- Holnap újra jöjjön. Itt. Ilyenkor. — súgta. És kiszabadult... elsuhant. Mintha ott sem lett volna. A bosszúság lehütött. Mint vala­mi kis csacsi diák, eljöttem egy csókért... gyújtottam magam. — Mentem a ház felé. — Idill a tanyán — nevettem. Lefeküdtem és csakhamar el­aludtam.

Next

/
Oldalképek
Tartalom