Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 50-74. szám)

1929-03-23 / 69. szám

6 1929. március 23. JSfYÍRVIDÉK. Nagyon kevés Ítélőképesség kell annak megállapításához, hogy a »kisebbségi jogok«-nak az a kezelési módja, amit a Népszövetségtől eddig láttunk, a világháború utáni Európának legnagyobb szédelgése. Ennek a szédelgésnek még egyéb testhezálló jelzőt bőven adhatunk, mert nemcsak a legnagyobb szédelgés, hanem a leglelkiismeretlenebb és legfelháboritóbb is. Az optimisták e súlyos probléma kezelési módjában bizonyos »tervszerü haladást« látnak, sőt a tűzhöz (majdnem boszorkánykonyhát irtam) közelálló helyekről, (L. Baranyai Zoltán cikkét a Magyar Szemle márciusi számában) reményteljes hangok is hallatszanak, hogy »végre-valahára valami történni fog a kisebbségi jogreform terén« és ezt a. reménykedést Briana ismeretes tavalyi kijelentésével támasztják alá, amelyben a kisebbségi jogokat és érdekeket háromszor egymás után szentnek (sacré-nak) nevezte. A Briaad kijelentése után eltelt idő, meg a márciusi Tanácsülésen történtek azután megvalósították, hogy Briand azért nevezte a kisebbségi jogokat és érdekeket szentnek, mert azokat érinthetetleneknek tartja, vagyis olyanoknak, amihez nem volna szabad még a Népszövetségnek sem hozzányúlnia. Vagy talán azért, mert a modern francia az u. n. szent dolgokra ugy sem ad semmit. Az optimizmus azonban — sajnos — sem nem indokolt, sem nem jogosult. A kérdés kezelésében megnyilvánuló »tervszerüség« tényleg megállapítható, de a kisebbségekre kedvezőtlen irányban. A mult évi decemberi (Luganó) tanácsülésen Kanada képviselője Dandurand is, meg Stresemann is bejelentették, hogy a kisebbségi panaszokat követendő el járás kérdését a márciusi ülésszakon fel fogják vetni. Fel is vetették — és a kérdést tanulmányozás végett bizottság elé utalták. De ha nem utalták volna bizottság elé, akkor is ott lenne a kérdés a világ leglenyűgözőbb kátyújában a Népszövetség előtt, amely a háború utáni Európái égető fájdalmas és súlyos kérdések megoldására teljesen képtelen. Megvannak ugyanis a kisebbségi záradékok a békeszerződések végén, de nincs semmiféle jogszabály a panaszok tárgyilagos elbírálására és elintézésére és így ezek 35 millió ember életét, vagy halálát érintő záradékok teljesen egyenértékűek a jegyzőkönyvek szokásos záradékaival a »több tárgy nem lévén«-nel. A nagy-»entente« lapok elismeréssel szólnak Stresemannról, akinek sikerült ezt a kényes kérdést minden szenvedélytől menten elvi magaslaton fejtegetni. Természetesen, mert a Montblanc tövénél csak a hűvös elvi magaslat a fontos, oda nem juthat el a kenyértől, vagyonától, nyelvétől, ősei megszentelt hagyományaitól nap mint nap brutálisan megfosztott kisebbségek siránkozó jajszava. Afféle »enfant terrible«-nek tartja ez az előkelő társaság a kisebbségeket, akik a síró és kellemetlen igazságokat mondogató gyermekeit a »bizottság«-nak nevezett dajkával a másik szobába vezettetik ki. Mint ahogy a Szabolcska Mihály versének Grand Caféjában nevetgélő társaság nem tudja és nem érti, hogy »mi van azon sirnivaló

{ hogy a ménes ott delelget valahol a csárda mellett«, úgy Sir Austien Chamberlain sem képes megérteni, hogy egy nyolcmilliós nemzetnek élet-halál kérdése az, hogy idegen uralom alatt levő három és felmillió testvére faji, művelődési vallási és vagyonjogi tekintetben zavartalanul élhet-e? Számíthat-e az előtt a hideg angol előtt egy ország, amelyiknek lélekszáma annyi mint London lakóinak száma? Sürgős-e neki egy Briand urnák a kisebbségek percről-percre megismétlődő golgotajárása, amely derék, munkás, müveit magyar családokat taszít a teljes nyomorba; fájhat-e ezeknek az elméleti magaslaton járó lelkeknek az, hogy a megszállott területen maradt tanítóink egy része a nemzet napszámosából »közönséges napszámossá« kényszerült, hogy élhessen, vagy törődnek ezek a finom és müveit lelkek aazal, hogy a nyugbéres öreg tanárokat odaát az »öröknyugalomba küldik.« Képesek-e csak elgondolni is azt a lélekgyilkosságot, aminek hektatombás áldozata a megszállott területek iskolábajáró magyar ifjúsága, akiket nemcsak a pedagógia, hanem a közönséges józan ész ellenére az állam nyelvén való értelmetlen, értéktelen és kinos tanulásra kényszerítenek. Aki nem érti a magyar bánatot, a'í merjen be egy megszállott területen lévő iskolába és nézzen meg egy, az állam nyelvén leckétmondó gyermekarcot, azonnal meg érti és megérzi a mi nemzeti fájdalmunkat, de olyan intenziven, hogy felordít a kisebbségi záradékok által teremtett tényleges helyzet nemzetgyilkotó hatásának láttára. Aztán, ha van még lelki ereje, tanulmányozza a másodrangu állampolgárság egyéb inkvizíciós kínzásait, agrárreformot, ipari és gazdasági hüvelykszoritókat, névvegyelemzést, amik io év alatt már 75 százalékban megöltek a magyarság életét. És amikor »mindennap egy hálák, akkor Genfben gyönyörködnek a tanácstalan Tanácsban a kisebbségi kérdés elvi magaslataiban! Előttem van két jelentés. Az egyikben az erdélyi református püspök jelenti, hogy 64.000 ref. tanköteles gyermek közül kerekszámban 24.000 jár református ma gyar iskolába; a királyhágómelléki kerületben pedig 28.000 közül 11 ezer, vagyis 92.000 magyar református gyermekből csak 35.000 jár magyar hitfelekezeti iskolába, a többi nagyobb részben állami és csak kisebb részben más jeljegü iskolába. Ezek a számok a magyarság haláltusájáról beszélnek, már az első decennium végén. Mire Genfben leszállanak az »eivi magaslatrók, addigra a magyarság szigeteit elnyeli a tenger. Ebben a kétségbeejtően paszsziv helyzetben elénk mered a kérdés, mit kellene tenni? Ha nincs orvosló fórum, jöjjön a kultúrharc? Ha a történelmi példákat nézzük, ettől az ultima ratiótól sem várhatunk semmit. A német Kulturkampf a katolicizmus minden ereje ellenére is eredménytelen maradt volna Bismark megértő hajlandósága nélkül. Vagy a francia szeparáció nyomán kitört kultúrharcnak volt-e és van-e számottevő eredménye? Aztán meg ezeknek az előzményeknek egyike sem analóg a kisebbségi magyarság helyzetével. Ezek a kultúrharcok nem veszélyeztették összerabolt területek ha tárait. Magyar kisebbségi kérdésekben a megszállott területek illegitim urai még az »elvi magaslatokat sem kedvelik, mert minden kisebbségi sérelem, irredentizmus, Budapest felé kacsintgatás, Horthyzmus. Arról nem is szólva, hogy a vagyonilag máris teljesen tönkretett magyarság sem miféle hangsulyozottabb megmozdulásra nem képes. Ebben az adott tragikus helyzetben tehát nincs más menekvés, csak a revizió, mégpedig a rövid határidőre szállítandó revizió, mert a második decennium végén az elméleti magaslatról leszálló kisebbségi probléma a megszálló hatalmakat már nem fogja érdekelni, — njivelhogv kisebbségeik nem lesznek. Gyümölcsöző beruházási politika Szabóky Alajos pénzügyminiszteri államtitkárnak az egységespártban megtartott előadása szám szerű áttekintést nyújt arról a nagyszabású és eredményes munkáról, amelyet a kormány az állam pénzügyi szanálás megkezdése óta a hasznos beruházások terén elvégzett. Pénzügyi és gazdasági politikánk alapgondolata tudvalevőleg az, hogy megfelelő államkölcsönök igénybevétele nélkül az ország saját erejéből végezze a tiz Péntektől—vasárnapig A viiág legnagyobb filmalkotása! Fiimrész 2 részbsn, 14 felv ,,Sa!japin" eszméje nyomán fílmie irta és ienchz'e: W. Turjsnszky a „Strogoff Mihály" fi!iu vi'ághird alkotója. Magyar szövegét irta: Siklóssy Iván. Főszereplök! Stenka Rasin . . Adalbert Schlettow A hercegnő LiHan Hall Davis Hadzsi Mahmud . Rudolph Klein Rogge Vaszka .... Boris de Faio Kukubenko George Seroff gSir 2 szenzációs dalbetét Kisérő film nincs, kérünk pontos megjelenést. Jegyelőjegyzés egész nap. „Volga" előadások: hétköznapokon 5, 7 és 9, vasárnap 3,5, 7 és 9 órakor év alatt elmulasztott beruházások pótlását leromlott üzemeinek rekonstruálását, valamint jövő fejlődéséhez feltétlenül szükséges létesítmények megtekintését. E cél elérése vjágett az állam természetszerűen kénytelen volt polgárainak áldozatkészségét és adóképespégét a rendes állami normál szükséglet mértékén felül igénybevenni Hiszen a népszövetségi kölcsönből beruházások céljára Genfben felszabadított összegek csak 213.3 mii lió pengőre rúgott, holott az 1924 —25 költségvetési év óta a magyar állam beruházásokra nem kevesebbet, mint 931.2 millió pengő összeget fordított. Ennélfogva 671.6 millió pengőt a költségvetés bevételei keretén belül, továbbá az előállott költségvetési feleslegekből kellett fedezni. Ez a szám most már világosan megmutatja, hogy miért kellett az államnak polgárai teherviselési képességét í nagy n értékben igénybe venni. | De az is érthető a számok világá! nál, hogy ezek a bevételi feles1 legek voltak azok, amelyek az álí lamnak a közgazdaságilag, vala/ mint szociális szempontból is el! hárithatatlan beruházó munkála, tok elvégzését egyáltalán lehetővé tették. Hogy milyen nagy horderejű volt ez a beruházó tevékenység, azt egy kis részletezés világosan demonstrálja: Közgazdasági jellegű beruházásokra az állam 606.9 millió pengőt fordított. A kulturális és szociális jellegű beruházások pedig 97.8 millió pengőt emésztettek fel, mely utóbbi öszszegből 87.8 millió P. hivatali épületek renoválására és építésére fordíttatott. Az összberuházások 65 százaléka közvetlenül a gazdasági élet fejlesztésére és az ezzel összefüggő célokra szolgált. Ezzel 'számszerűen is megdőlt fiz a sokszor hallott szemrehányás, mintha az állam beruházási politikájában figyelmen kívül hagyná a közgazdasági élet joj*ps igényeit. Lássuk csak, milyen célokat szolgált a 606.9 millió pengőnyi gazdasági jellegű beruházás: A budapesti kereskedelmi kikötő céljaira 26.5 millió, ut- és hídépítésre Kultúrharc vagy revízió?! Irta: Nagy Vilmos