Nyírvidék, 1928 (49. évfolyam, 274-296. szám)

1928-12-25 / 293. szám

1928. december «g. JNÍYÍRYIDBK. Garam és Ipoly. Csonkamagyar ország felé! Ezek folyását nem terelhetik visszafelé a bitorlók! Valahányszor feljajdul egy rab magyar lélek körülöttem az idegen korbács alatt, szirtjeim el akarnak indulni, hogy letiporják a kínzókat, rengetegeimben az üldözőt teknek menedéket nyújtok! Most itt van, újra eíjött a kará csonyi szent ünnep. Fenyveseim di szeit, legszebb fáit idegenek tépdesik, tördelik, miket én a ti hajié kaitokba szántam, á ti gyermekei teknek neveltem. Hogy szép, vidám és boldog karácsonyotok legyen! Ha tudnátok, hogy a betolakodónak hogyan örülnek, mikor a ka rácsony közeledik, azért, hogy újra sok jó pénzt fognak kapni a magyaroktól karácsonyfákért! Hogy majd jó drágán eladják néktek. Megfizettetik veletek, ami a tiétek! £s ti balgák, meg ís fizetitek és vásároljátok is vaggon számra tőlük, hogy még jobban megerősödjön bennük a hit, hogy az tényleg az övék és az ís marad örökre, hiszen legjobb vevőjük a magyar, a gerinctelen magyar T Oh, hogy nem tudtok joDban vigyázni! Hogy miért nem tulajdonittok nagyobb jelentőséget ennek! Miért nem is dobtok vissza mindent, ami cseh, vagy oláh kezból ered ? Oh, mondjatok le róla, dobjátok vissza! Egyenesedjen ki végre az a meghajlott gerinc! Szemeitekből csillogjon elő az elszánt akarat tüze! Tanuljátok követni a spártai nép példáját! Próbáljatok meg ugy élni, hiszen az is kis nemzet voit s mégis rettegtek tőle! Járjatok inkább darócban, mint cseh rongyokban, egyetek inkább fatálból, mint cseh porcellánból, de ne adjatok pénzt idegen cikkekért. Ezt szolgálta az elmúlt napokban a ;<Magyar Hét» is. Karácsonyfát pedig inkább ne gyújtsatok, mint hogy áruló kézből vegyétek azokat! Pénzért, kérésért, ami a tietek, nem is emberi, de isteni törvény alapján ! Magyar Lelkeim) Oh, ha meg értenétek szózatomat, ízenetemet, mint anya kérleli rossz útra tévedt gyermekét, ugy kérlek én is benneteket ! Ünnepeljetek karácsonyt! Ünne peljetek oly bensősegesen és áhítattal, mint még sohasem azelőtt, de a kegyelemből kapott karácsonyfáról mondjatok le! Hiszen még azt mondhatnák, hogy nélkülök karácsonyt sem tud ünnepelni a magyart Most a nemzeti gyász idejdén tartsatok vezeklést! Határozzátok el, hogy a nemzeti fájdalom kifejezése jeléül inkább nem állittok karácsonyfákat! Vagy szolgáljon karácsonyfául a lombtalan akác, méltó kifejezésein annak, hogy olyan lombtalan és tövises most a magyar sors, mint amilyen lombtalan és tövises az akác! Gyermekeiteknek pedig a szülők és a tanitók magyarázzák meg, — hogy a kis Jézus miért hozza most az ő ajándékait szúrós akácon, vagy a szomorúfűz ágán és miért nem az örökzöld fenyőgallyakon... Tudom, hogy meg fogják érteni még a gyermekek is! Én pedig sötétlő lenyőrengetegeimnek minden fáját, minden levelét, minden kis fűszálat nektek tartogatom.... Vadvirágaim illatát, sóhajtását felétek küldöm, csillogó vizű hegyipatakjaim hullámaira, a zúgó szellő szárnyaira t>izom üzenetemet, hogy vigyék el messze délfelé, az alföldi rónák felé és mondják meg ottan, nogy várlak, egyre várlak vissza titeket, ti szegény, sokat szenvedett, síró, rab magyarok 1 Hook Gyala, ev. tanitó. á cseresznyefák győztek Jártam az álmok erdejében S találkoztam halott apámmal. Jött s rámnézett kutatva, mélyen: «A szemed szomorú kislányom.)) — Homlokon csókolt hideg szájjal. «Ugye csúnya most a világon ?» «Apám! Apám!» elfúlt a hangom. «Szeretnél vélem itt maradni ? Bánat nem jár a másvilágon. Itt halk, szelid örömök várnak.» «De tavasz-apám-- tavasz is jár? S nyáron az erdők mit csinálnak ?» «Nem emlékszem, miről beszéltél, Itt béke, csend és nyugalom vár.» Szólt s homlokán fénylett a bölcs tél. És szivem után nyúlt a karja Hogy kis, gyötört, félénk jószágom örökös álomba takarja. De hírtelen új képet láttam: Cseresznyefák virágos sorban; Ö egyszer itt valakit vártam! Apám! - sikoltottam - ne vidd még 1 Jaj, nézd, milyen sok új virágI ...Talán mégiscsak visszamennék. Juhász Margit. — Gobelin-képek kaschirozását passepartout-szerüleg a legkényesebb igényeket is kielégítően késziti a J ó b a-n y o m d a könyvkötészete Nyíregyházán, Széchenyi ut 9. Telefon 139. — Staniol, rojtozott selyempapir cukorkacsomagoláshoz minden színben kapható az Ujságboltban. c/ Dconatf Vicinálison Irta: Tartallyné Stima Hona Még vörösen ragyogott a nap, de mégis ugy éreztem, mintha a hideg világított volna s a hidegnek agyvelőig ható éles illatát éreztem. A kis állomáson didergő asszonyok arcukba húzták a nagykendőt, a báránybőr kucsmás, nagycsizmás falusiak topogtak s összedörzsölgetíék kezeiket, csak egy negyvenév körüli városi bundás úr állott nyugodtan és szivta szivarját, mintha meleg szobában üldögélne. És mintha hallgatna valamit. Valami édes és ártatlan gondolatot hallgathatott, ami a lel két átfonta s tüzeket gyújtott, hogy melegítsék. A szemében szép, kék álmok csillantak. Látom. Most pedig elzuhant valami ott belül s a szivére esett. Valami zavaros sugár hintázott át a kék tekintetén s egy pillanatra elfödte a pillák árnyéka. Ez az ember még mindig hallgatja a gondolatok melegét, de valami megzavarta. A disszonáns hang megütötte a szivét, az idegek riadtan leadták a test minden izmába, a vér minden csöppjébe, mintha benne seizmográf működne. Kijött a főnök feszülő köpenyben, hátravetett fejjel. Az utasok ránéztek, ő nem vett észre senkit. De mégis: köszönt a városi bundás úrnak. — Hogy vagy tanácsos úr? — kérdezte, falusias, széles derűvel, ami az egyszerű szavaknak is olyan szint ád, mintha fontos dologról lenne szó, s viszont a komoly dolgoknak tréfás ízt kölcsönöz. A városi bundás rátekintett. Egy pillanat kellett, hogy elhallgattassa az édes és ártatlan- zengéseket ott benn. — Szervusz — mondta röviden. — Nem láttalak »azóta«. — Nem járok. Nem mozgok. Elég volt. A rövid mondatokból valami nagy dologra következtettem. Izj galom reszketett bennük. ami széthullott a kisállomás előtt, mint a szikra. Nem mondott többet. A családról beszélgettek, meg, hogy négy helyiséget fűt. 'Már másfél kocsi fa elment. — Semmi. — legyint — Fáztam eleget. A vicinális megérkezett. Beszálltunk. A városi bundás oda, ahova én. Nem is volt más senki. Most nem szállt át a múltba, hanem elfoglalta magát. A cipőjéről törülte le a port s aztán érdeklődve nézte az elfutó jegenyéket s egy kastély parkját a kopasz fákkal. A fák között egy agár állott és nézett a vonat után. A kastélynak mintha nem lett volna lelke. Csukott zsalum át csak valami sóhajtás érződött. Már sötétedett, a tájak szürke ködbe zuhantak, egy kis őrház villant, azután bejött a kalauz és felgyújtotta a lámpát. Ránk szitált a sárga fény. A nagy csöndbe belebeszélt a vonat dörcögós zúgása. Most láthatatlan kis állomáson állt meg s az ablakon benéztek a kopasz fák. Valami öntudatosságot éreztem a tárgyak életében. A csönd és a hallgatás furcsa bölcsessége. Egy sovány magas férfi lépett be. Szokatlanul hegyes bajuszkája csillogott a megolvadt zúzmarától. — Öcsém! — lobbant fel a városi bundás szava s örömében felállt és ugy fogtak kezet. — Sándorkám! Sándor bátyám! Mégis szeret engem a Mennybéli! Szekéren jöttem a Marjás-pusztáról s ugy belém dermedt a szó az uton. Azt hittem, mig élek, hallgatnom kell! Rövid prémes kabátját levetette s leült. Szürke, kicsit kopottas ruha volt rajta, de finom szövetből. Az egész ember ilyen volt. Valami nem neki való munka őrli gondoltam. Mig megnéztem, nem figyeltem a szót. Azután hallottam, hogy szeszről beszélgetnek. — Elhiszed-e Sándor bátyám, hogy husz foknál csinálja a szeszt. Az nem lehet, hogy annyira hevítse. 12—14 fok. Na nem? — Persze. Mesélni lehet. —- Hideg van — mondta most a fiatalabb. — Mi ez »ahhoz« képest! — Ja-ja, — hümmögi a fiatal — soknak jó dolga volt ott, jobb, mint itthon. — Na nekem nem volt. De én így sem bánom. Tudod mennyi útat tettem meg? Harmincezer kilómétert. Itt-ott a földet körüljártam volna vele. — Hát bátyámnak semmi jó nem volt ott? — Volt. Bár ott lehettem volna végig... Tehénpásztor voltam. Egy kis szibériai faluban. Sok érdekes dolog volt ott, ami itt nem ugy van. Csak három órát aludtam. Megszokja az ember. Azután fur csa, hogy ott kutya nem tereli a jószágot. Magamnak kellett körülkörül futkosni a csordát. Mégis jó volt. SorkosZTra jártam. Hihetetlenül le tudja redukálni a kultúrember az igényeit. Elalszik a lélek és csak álmodni tudja a szépet, mialatt a valóság, az igazi • élet torzója gyüremlik az életébe. Egyszerű eseményekből hámozza ki az ember a kulturáltságához mért gondolatokat. Megfigyel. Hfdd el öcsém, ott jöttem rá, hogy az állat milyen hihetetlenül okos. A madarakkal mintha csak beszélgetni tudtam volna. Odajártak, egész nagy csapatokban a csordához s rász állottak a tehenek hátára. Ott kaparásztak, szedték össze a bogarakat, legyeket. Egy-egy tehénre rászállott husz is. Akkor láttam, hogy az állati szem csodálatosan áttud világosodni a gyönyörtől s a testük megdermed, mint a kőszobor. Mig a madarak rajtuk mászkáltak, a világért meg nem moccantak volna. Jól esett nekik a kaparászás, gyönyört adott ne-