Nyírvidék, 1925 (46. évfolyam, 1-144. szám)

1925-01-11 / 8. szám

J^YÍRYIDÉK 192*. jann<Sr 11. Anomáliák. Irta: Pillér jozset. örömmel olvashattuk nemrégen, hogy a nemzetgyűlés munkahajója a Házszabályrevizió elfogadása óta tiszta vizeken evez. Okos, bölcs és kívánatos dolog volt az alkotások útját megtisztítani s biztonságba helyezni. Be is eveztek csakhamar a javaslatok kisded csolnakai a Ház plénuma elé, de, sajnos, ezek között hiába keressük azt a páncélos cirkálót, amely, a drágaság letörésére alkalmas muníciókat rejtené magában. Pedig, amikor a közalkalmazottak, a munkások és a nép, valamint az exisztenciájoktóí megfosztott, földönfutókká lett tisztviselők kenyér után kiáltoznak, talán egy ilyen hajó vizrebocsátása lett volna a legelső, a legszükségesebb, a legégetőbb, a legpresszántabb dolog. De most jut eszembe ama inkárnátus közszólam, hogy a drágaságot nem lehet letörni, az ellen emberi hatalom hiába hadakozik, mert az » csoda«, az misztikus erővel bír. Ide aztán pontot tesznek. Petiig nem annyira csoda az, mint inkább olyan lepedőbe álcázott kisértetek, manőverezők eredménye. Olvastam egyszer, hogy egyik falu elhagyatott kastélyának pincéjében pénzhamisítók vertek tanyát s hogy munkájukban senki se háborgassa őket, ki sértet járást rendeztek. Éjfélkor, a ^szellemek órájában« fehér alak futotta körül nagy. sóhajtások között a kastélyt, aztán nyomtalanul eltűnt. A falu lakossága egy ideig fogvacogva bár, de tűrte a kétségbeejtő helyzetet^ mig végre akadt egy nyakas legény, aki fogadásból megleste a kísértetet s mikor közelébe ért, egy, somfanyélleí jól tarkón teremtette az ipsét, amire az volt a válasz, hogy: »Jajjü Ne bolondoz

2 Jancsi, én vagyok. Ilyen imitált kisértetek lehetnek okozói a drágaságnak és ha a hatalomnak akadna egy. az említett falusi legényhez hasonló bátorságú tényezője, aki egy jó kiadós paragrafussal eléje csördítene a drágaságnak, kiderülne, hogy a drájgjaság sem nem csoda, sem nem kisértet, mjégcsak nem is gomba, amely magától tör elő a földből, hanem húsból és vérből álló emberek megszervezett portyázó csapatának gonosz cselekedete, amelynek a vagyonszerzésen kívül az a feladata, és legfőbb célja, hogy a háborúból még megmentett nemzeti energiát ily gazdasági offenzívával végleg megsemmisítse. Hogy ilyen emberi támadásokkal szemben emberi hatalom ne tudna védekezni, ilyet sem a jogrend, sem a fizikai és erkölcsi világrend el nem ismerhet, mert emberi akciói sors fátumának senki sem tekinthet. Mi, magyarok ugyanabban az eszmezavarban szenvedünk, hogy a sors vél étien, szeszélyes játékának vagy csapásának minősítjük a gonosz tendenciájú emberek aknamunkáit is, de ez csak azért van igy, inert országunk nagy részének elvesztésével nemcsak önbizalmunkat, de elvesztettük tisztalátásunkat is. Ezért nem tudunk a dolgok mélyére tekinteni s igy nem tudjuk meglátni az Ezsau-kezeket, melyek még ma is folyton aláaknázzák legyengült nemzetünket. Ezért mindent hajlandók vagyunk a háború természetes következményének tekinteni, annak számlájára könyvelni. És mindezt miért? Azért, mert igy kényelmesebb. Hogy hős fiaink kint a harctereken nem a kényelmesebbet választották, az nekünk nem imponál, példájuk nein buzdít, nem Indít. Mi feladunk mindent, csak kérődző állapotunkat ne zavarja meg semmi aktivitás. Konkretizálva a dolgokat, már a pénzünk elértéktelenedését is a háborúnak tudjuk be, pedig — amint beigazolódást nyert — a spekuláció silányitotta tönkre. Avagy talán, liogy a múlt májusiban meg 280000 koronás buza ma félmillión felül á!f, szintén a háború okozza? Gyermeki számítás ezt feltenni, mert ennek is a garázda spekuláció a megmondhatója, amely zabolátlanul rohan rajtunk végig, hogy isdvárrá, kietlenné tegye s a kétségbeesés örvényébe kergesse énnek a Kánaán földjének becsületes szellemi és kérgeskezü munkás társadalmának eletét, mert annak a tervszerűen előkészített és messzemenő célnak, hogy a nemzet energiája végleg letöressék, ez az eszköz, ez a manőver felel meg legbiztosabban, ezért űzik, hajtják előre. Innen vau, hogy a tisztviselők kérdése, illetve a tisztviselők nyomora állandóan napirenden van; inert a tisztviselő csak médium, amelyen keresztül a spekuláció a kincstárt mindig kirabolta, mert mindig elölj árt az áremelésben, mielőtt még a lisztviselők az esetleges felemeli illetményeikhez hozzájuthattak volna. De ennek vegét leltei vetni, a drágaságot tehet letörni, csak akarni keüü Amikor a tisztviselők illetményét aranyparitásra átváltoztatták, a békebeli fizetésnek 50—60 százaléka állapíttatott meg, tehát a tisztviselő — eltekintve a horribilis külön megadóztatásoktól — illetményének közvetlenül 40—50 százalékát áldozta az ország javára. Akkor ezt az álláspontot azzal Indokolták, hogy azért nem adnak békebeli teljes fizetést a tisztviselőknek. meri mint fogyasztóközönségnek fokozná vásárlóerejét, nagy kereslet állana be. ami nagy áremelkedést vonna maga után. A szándék tiszta volt, a feltevés is logikusnak látszott, de a gyakorlat reácáfolt, inert a pénzszűke ellenére is az árak magassága ugy otthagyta a pénznélküli tisztviselőket, mint Szt Pál az oláhokat. A rendszer tehát nem vált be, még pedig azért nem, mert az 50—60 százalékos megadóztatással a társadalomnak csak egyik osztályát terhelték meg, vagyis jövedelmét csak a tisztviselőknek maximálták le, mig a társadalom többi része nyakló nélkül ugy terjesztette kí eletstandardját, ahogy neki jól esett. Igy állott elő az árak áthárításával az a cirkuius viciózus, amelybe a tisztviselők — megkötöttségüknél fogva — nem kapcsolódhaltak be, mert nem tudtak versenyt futni az árak emelkedő áramlatával, igy nem állhalott be a természetes nivellálódás. Most, hogy ez bekövetkezzék, a tisztviselők illetményét kellene az áremelkedések arányában emelni, ugy, de illetékes helyen kijelentettek, hogy az ezzel járó terhet a csonka ország nem birja meg. Ezt a kijelentést respektálni kell!! De ez nem azt jelenti, hogy a tisztviselők családjai tehát éhen haljanak, hanem azt teszi aa osztó igazság kötelezővé, hogy a társadalom valamennyi osztálya a tisztviselők 40 —50 százaléknyi megadóztatásával aránylag vegyen részi a közterhek viselésében. És ilt következik most a törvényhozásnak azon kézenfekvő beavatkozása, hogy a inai árakat az utolsó taipszegtöf és varrótűtől kezdve, végig az őszszes közszükségleti cikkeken, 49 S2á

zaiékkai lemaxímálja es hatalmával keresztülhajtsa, hogy igy a középosztály, mint fogyasztóközönség, az árhullámok körforgásába bekapcsolódhasson. Teheti ezt annál inkább, mivel ilyenformán senki sem szenved veszteséget, mert igy az árcsökkenések automatice, éppúgy, mini eddig az áremelkedések, a körforgás keretében átháritódnak ugy. hogy Végeredményében senki sem lesz károsult. Igy pl., ha a termelő búzáját 40 százalékkal olcsóbban adja, viszont 40 százalékkal olcsóbban szerzi be a csizmát, ruhát s gazdasági eszközeit; tehát a 10 százalékkal kisebbedett papirbankó mennyiséget, a 40 százalékkal értékesebb pénz pótolja, mert vásárlóereje annyival fokozódik. Igy elérjük azt, hogy pénzünk valutáját — eltekintve a Zürichben folytatott spekulációtól — mi magunk javítjuk meg. Elérjük továbbá: ' hogy nem keli a ttot emelni, iiem kell külföldi kölcsönt venni, s nem kelti a bankóprést fokozottabban működtetni. A helyes szanálásnak ez volna a természetes utja és módja. Most ugyan a korona egy-egy poénnal való emelkedésiének egyesek örvendenek, mint Istók a fagarasnak, pedig, bőgj; az nem bír reális alappal, igazolja az. hogy a drágaság nem reagál reá, az halad tovább fölfelé. És úgyis van, mert csonka Magyarország ma sem gazdajg|abb, mint volt a korona lerontása idejében. Tehát, vagy nem volt ok a lerontásra, vagy ma nincs ok az értékjavulásra, mert hiszen ma ,a kölcsön terhével még szegényebb lett az ország. Az egész jelenségből csak Ossi Osvalda világattraliciója! Szombat 7-9 órakor Regény egy anyátlan s apátlan leányról. Vasárnap 3-5-7-9 érakor