Nyírvidék, 1924 (45. évfolyam, 251-275. szám)

1924-11-01 / 251. szám

j&imwiK Í924, november 1. Halottak napja. irta: Bartoss Károly. Ez a nap, amelynek elkövetkeztét tar gallyakkal, kopár mezőkkel, borzongató köddel, szürkére kopott felhőkkel és fagyos széllel várja a természet, azoké, akik már elmentek közülünk. Azoké, akiknek kezéből kihullott a szerszám, a fegyver, a játék, akikkel már nem játszanak a remények, kétségek, akikről már semmit sem tudunk és egyre ritkábban emlékezünk, s akik valamikor éppen ugy szerettek, csalódtak, építettek és sirattak légvárakat és éppen ugy kételkedtek egy életen keresztül a halál elkövetkezésében, mint — mi. Ezen a napon egy pillanatra megtör- \ pan a »rohanó«, a »diadalmas« Élet, és ki- [ gyúlnak és kivirulnak a sírokon a kegyelet i hideglángu mécsesei és színtelen, illatnélküli krizanténumai. Az élők látogatást tesznek ma a halottaknál és borzongó idegekkel,> könnytől fátyolos, dermedt szemekkel merednek a sírokra, hátha bepillanthatnak a titokzatos fekete fátyol mögé, amely az előttünk járók mostani útjára borul. Ma, —• emlékezve a múltra — könnyezünk, mert nem tudjuk feledni az elkerülhetetlen, titkos és mégis biztos jövőt. Holnap? Folytatjuk ott, ahol tegnap elhagytuk azt, amit mi életnek nevezünk. Rohanunk tovább vakon és feltartóztathatatlanul a mindannyiunkat előbb-utóbb elleplező fátyol felé, s feledjük azt, hogy ma halottainkban megsirattuk — magunkat. Holnap kezdődik újra a »rohanó«, a »diadalmas« Élet! Elfeledjük azt, amit ma talán érzünk: hogy az a rohanás, amelyet évezredek óta annyi elbizottsággal, kitartással folytat az Ember, körben folyik és egyetlen lépéssel sem jutottunk előbbre. Ugyanazok az érzéseknek vélt ösztönök és indulatok mozgatnak bennünket »előre«, mint őseinket és késztetnek a kör bezárására. Egyiszer, egyetlen egyszer lebbent fel egy pillanatra a távoli és egyetlen lépéssel meg nem közelitett Célról a fátyol, megkapta az em- j (ber a választ a Miért-re. De az isteni enunciá

L j cióból emberi frázis lett; az ember nem vál- j tozott és a kitaposott uton rohanunk tovább, vissza, százszor vissza oda, ahonnan elindul- 1 tunk. ! ! Siratjuk azokat, akik előttünk kidőltek a taposó malomból és magunkat, akiket saját értetlenségünk hajszol tovább. Az embermilliók szája gépiesen ismétli a sokszor hallott, frázissá kopott, szent igét, amelyet még mindig nem zártak magukba a szivek: Évezredek óta kábultan és mégis »öntudatosnak« vélve és vallva magát tülekedik, vetélkedik, gyűlöl és gyilkol az ember, amint a2t ősei tették; a változó indulatok és szeszélyek pergő homokjával épít a {na embere is és felejti azt, hogy egyszer megmutatták neki az Utat, a Célt: Azt hisszük, élünk, pedig csak halódunk

1, támolygunk a végtelen körben, amig össze nem roskadunk mint már annyian előttünk, mielőtt éltünk, volna, sirunk, mert meg kell halnunk és nem tudjuk, miért kellene élnünk: Hányan vannak azok, akik maguk köré tekintenek, akik hjszik az Útmutatást, akik élni próbálnak megszámlált napjaikban, akik embertársaik magukra erőszakolt maszkja mögött meglátják az Embert, a gyarló lényt és tisztelik, szeretik, imádják az Alkotót.., Bizony kevesen vannak, akik tudják, hogyan kell felhasználniok a visszahozhatatlan életet, hogyan lehet megközeliteni a halhatatlanságot: " j Ma, amikor a halálra gondolunk, vessünk egy pillantást az életre, gondoljunk az élőkre, érezzük azt, hogy miként mi, ugy embertársaink is csak igen rövid ideig letéteményesei annak a kincsnek, amelyet magunk sem biztos, hogy helyesen kamatoztatunk-e és amelynek élvezését mások számára is igyekszünk megnehezíteni. Pedig milyen más, igazán élet lenne az, végre kilendülnénk az örök körből, szivünkbe irnók a legszentebb Igét, nekivágnánk az Útnak, öntudatunkba vésnök a régi »miért«-re egyszer kapott választ: Ember, szeress!! •hbobh II November 7-8-án, péntek-szombat RÓZSAHEGYI KÁLMÁN a Nemzeti Színház művészénél két vendégjátéka! Vén gazember, Süt a nap Egy élettörténet. Irta Krúdy Uyuta. (3.) Ami a nagyvilági manirokat illeti, azok megtanulása végett épen elegendő volt Andercs tánciskolájába járni. »Eperfától-ákácfáig« megtanulhatta mindenki a tur táncokat; csárdásra pedig ugy sem kellett oktatni a nyíregyháziakat. Bolond ember az, aki többre kivánkozik, mint amennyi neki dukál. Csak a pávák és a pulykák repülnek fel a háztetőre, mert azt hiszik, hogy ott közelebb kapják a napot. Bár mindvégig Andercs alvégi táncmester pártfogása^ ban maradt volna Hősünk, iparos kisasszonyokat kísérgetett volna haza és még azután is jódarab ideig beszélgetne az ablak alatt a leánykával, mintha valamit elfelejtett volna megmondani. Különben döntő jelentőségű volt nemcsak hősünk, de bizonyára más nyíregyházi hölgyek és urak életében is az a furcsa dolog, hogy egy hajnalban az ablakon át elszöktettek egy kisasszonyt a Kállai-utcából, Piroska volt a neve, négylovas kocsin vitték el, mint a tündérnőket, darab ideig senki sem tudta, merre van... j j ! j | | És erre mindenki szökni és szöktetni akart Nyíregyházán. j | Igaz, hogy még nem sok' emeletes ház volt a városban, — a kisasszonyok könnyedén kiléphettek a földszintes házak ablakaiból, ha erre eltökélték magukat (Ámbátor épen a Zöldség-piacon állott az a ház, amelynek emeletéről leghamarább követte egy Juliska nevü kisasszony a Piroska példáját, — igaz, hogy nem aZ ablakon át, de különben egész szabályszerűen megszökött, nem várta meg, amig a gavallérnak elgörbül a nyaka a felfelé való nézegetésben.) I Jódarabig nem is akart kisasszony más uton férjhez menni, mint az ablakon át. Olyan regényes volt Nyíregyháza akkortájban, mintha nem is krumplitermő Szabolcsvármegyében volna, hanem valahol Andalúziában, ahol gitárpengetéssel foglalkoznak az emberek. — Sajnos, a helybeli gavallérok nem mindég tettek eleget a hölgyek kívánságának még ebben a romantikus korszakban sem... A szoktetések mind ritkábbak lettek, a leányok ablakokból való kiugrás nélkül is férjhez menegettek, fényes nappal, Márföldi fiákerén a katholikus templomból. Hősünk, — elég szomorúság ez, — nem került abba a helyzetbe, hogy valamely vállalkozó hölgyet Miskolcig vagy Debrecenig repítsen, — még nem töltötte be tizedik évét Isem. Ámde, hogy némileg ő is kivegye részét az általános nyíregyházi regényességből: K Bujdos-liget fatörzseibe, a Népkert lóicáiba bicskával bevésegette a monogrammját és a képzeletbeli nők monogrammját. Hosszasan elnézegette müvét, nagyon sóhajtott és szent meggyőződése volt, hogy egykor szerelem miatt fog meghalni. Ámde rövid idő múlva uj érdeklődések kötötték le a város ifjúságát. Henter Antal, a stuccer vármegyei várnagy, aki odáig csak annyiban vette ki részét a közéletből, hogy agarai kíséretében végiglovagolt a Kállaiutcán, egy napon még vörösebb arccal jelent meg a nyíregyházi bugrisok előtt. Parancsára megyei hajdúk, — ama régi pandúrok maradékai — jöttek elő és vasláncokkal elzárták a piacteret. Nem volt szabad belépnie másnak a piacra, csak annak, akinek Henter városi engedélyt adott. Még a templomba is láncok között mentünk. AJ városházán pedig, amelynek homlokzatán már akkor is ott állottak az igazság angyalai a meztelen karddal és mérlegserpenyővel: megkezdődött a tiszaeszlári pör tárgyalása. Hősünk már koránál fogva sem tudott lényegesebb dolgot erről a pörről, legfeljebb annyit, amennyit nagyszakállú, nagybajuszu, komoly, mély emberek hirdettek a csizmadia-szinben vagy a piacon : — a zsidók megölték Solymosi Esztert. — Annál bővebben vette ki részét azokban a mulatságokban, amelyek városszerte fellobogtak. Macskazenék, tüntetések, verekedések, ablaK be ve rések mulattatják igazán az ifjúságot,