Nyírvidék, 1920 (41. évfolyam, 224-298. szám)

1920-10-15 / 236. szám

1920 október 15. » 3 fl direKtórium bünpere Dr. Schőn Viktor és Dr.' Járossy Sándor védőbeszéde Nyíregyháza, okt. 14. (Saját tudósítónktól) Szabolcsvármegye direktóriumának bflnperében Dr. Illés Andor főügyész-helyettes kedden befejezte vádbeszédét, s így a védöbeszédekre került a sor. Elsőnek Kiss Roland védője Dr. Schőn Viktor ügyvéd szólalt föl, akinek tartalmas beszédét az alábbiakban közöljük: A világegyetem egysége és kohéziója a folyton és állandóan működő- nehézkedési és vonzási erők egyensúlyozó hatásán alapszik, Ha ezek az erők csak egy percig is megszűnnének működni, a világ egy emberileg meg nem mérhető rövid pillanat alatt darafbokra hullana szét és a megsemmisülés örvényébe sülyedne. A természet világán kivül van még egy világ, egy szintén organizált világ, amelynek létezése és működése szintén állandóan működő és ható erőket feltételéi és ezen erőknek pillanatig való szünetelése ezt a világot is megsemmisítené, Ez a világ az emberi társadalom. A szerves és szervetlen világ mellett a superorgánikus világ. Ennek a világnak a törvényei bonyolultak, mélyen fekvők és azokat az erőket, melyek az embereket arra kényszeritik, hogy bizonyos organizmusokban kooperátiv ténykedéseket fejtsenek ki, társadalmat alkossanak, éppen oly kevéssé látjuk meg, mint a természet erőit, s csak hatásukban, megnyilvánulási formáikban ösmerjük fel azokat. Amit a természet világában a vonzás és nehézkedés törvényének ösmerünk fel, az a társadalom világában a felelősség törvénye. Ez azon erő, mely az egyént a társadalom egészéhez láncolja, ez a külsőleg felösmerhető formája az egyén és társadalom közti kapcsolatnak. Ha azon erőt, melynek ezen felelősség csak megnyilvánulási formája nem is ősmerjük, de ösmerjük a felelősségnek belső tartalmát, ami nem egyébb, mint egy lelki folyamat, mely az egyént, az egyesek tömegét arra képes kényszeríteni, hogy cselekvőlégét, magatartását a társadalom mozgásának síkjába irányítsa s a társadalom létfeltételeinek megfelelöleg cselekedjék. Ez értelme tulajdonképen annak, amit társadalmi fejlődésnek nevezünk. Minél mélyebb és meggyökerezetebb az egyénben a társadalmi feltételek átértése és ehez való alkalmazkodás képessége annál fejlettebb lesz a társadalom és Spencer Herbert sociologiájában az emberi társadalom fejlődésének legtökéletésebb fázisát akkor látja elérhetőnek, midőn az utolsó ember olyan lesz kinek magánszükségletei egybe esnek a közszükségletekkel. Erkölcsnek nevezzük röviden azt a viszonyt, ami az egyén és társadalom között fennáll. Az emberek ennek az erkölcsnek egy részét hol jóhiszemüleg, hol rosszhiszemüleg parancsokba irott törvényekbe foglalják és a felelősséget ezen törvények szerint akarják meghatározni. Azt hiszik, hogy ezzel a társadalom kohézióját, életműködését már biztosították. De az emberiség történelme azt mutatja, hogy az emberiség tragédiái és katasztrófáit épen az Idézte elő legtöbbször, hogy az irott törvények ellentétbe jutnak a társadalom fejlődésének a több boldogság elérésére irányuló törekvéseknek nem irott törvényeivel és ha az emberiségnek vannak hősei, apostolai és vértanúi, akkor az azt jelenti, hogy az emberek a maguk irott, örökérvényűnek gondolt törvényei alapján torolnak meg oly cselekedeteket, melyek az emberi fejlődés a nagyobb boldogság vágyának nem irott törvényei inspiráltak. Brutus megöli Julius Cézárt, hogy megmentse a köztársaságot és Brutus bfevonul a szabadsághősök pantheonjába. Az az isiandi polgármester, aki megsértette Nagybritánia törvényeit és ezért elitélték, megváltotta az emberiség hősei felé haladás útlevelét. Ama názárethi Jézus Krisztus pedig megsértette és összetörte az írástudók és farizeusok irott törvényeit, hogy megváltsa az embert Az emberiség minden megmozdulása, de minden diadala is az irott törvény prizmája elé állítva csupa törvénysértés, csupa kriminalitás, s a történelem ebből a szempontból nein egyébb, mint egy nagy bűnügyi statisztika. Aki tehát arra vállalkozik, hogy oly cselekedetek felett ítélkezzék, melyek nem subjektivitások eredményei, csak halvány revelátiói rezgési felületei egy oly folyamatnak, mely az egyeni cselekvőség és elhatározás határán kivül állnak, annak ösmerni kell magát ezt a folyamatot és annak hajtó erejét is. A vádolt cselekmények a forradalom méhében születtek. Nem tartozik ide s nem is kívánok a forradalommal, mint politikai és sociologiai problémával foglalkozni, de bizonyos minden kétségen kivül álló megállapításokat előre kell bocsájtanom, hogy bekapcsolhassuk ezen ügyet azon összefüggésekbe, melyekbe az ' tartozik. Ezen megállapítások közaé tartozik elsősorban az, hogy forradalmakat épen ugy nem lehet csinálni, mint a természeti erők hatását pl. a nehézkedési erőt megváltoztatni. A társadalom története nem egyébb, mint az emberek különböző csoportjainak törekvése arra, hogy a társadalom többi csoportjához a társadalom egészéhez való viszonyukat a maguk gazdasági, erkölcsi, kulturális életfeltételeiknek megfelelöleg határozhassák meg. Ha azon alapelv, az a princípium, mely ezt a viszonyt meghatározza életképtelenné válik, ha a társadalom tényleges állapota és annak szerkezeti berendezése között ellentmondás van, akkor természetes szükségszerűséggel és matematikai pontosággál az életképtelen organizmusnak pusztulni kell. Ez a biologiai folyamat, az a forradalom ! A forradalomnak nem lényege az, hogy a társadalom a jövőben milyen princípiumok alapján rendezkedjék be, hanem lényege és tartalma az, hogy a társadalom a maga szervezetéből, mint egy kiizzadja, eltávolítsa azon akadályokat, amelyek természetes fejlődésének akadályait képezik. A forradalmak nagyszerű programmjai, forradalmi céljai csak utópiák, mesiánizmusok, csak a mozgalomnak lélektani alapon val<5 megerősítését szolgálják, de a forradalom tartalmát nem adják. Az utca lármája, az emberek elvadultsága, még nem forradalom, csak láz, csak külső tünete az élet és halál küzdelmének. És most felmerül a kérdés, hogy volt e ily értelemben forradalom Magyarországon, és hogy mindaz ami történt organikus okok következményei voltak-e, vagy csak a felizgatott tömegek lelkiállapotának excessusai voltak. A forradalmi folyamat, mely 1918. év okt, 31-én Indult meg. ma már annyira differentiálódott, hogy ha a társadalmi tudományoknak volna egy pontos mechanikai mérőeszközük, vagy a viták bizonyító anyaga perrendtartás szerint volna meghatározható, akkor mértani pontossággal és perrendszerü bizonyossággal meg lehet állapítani a forradalom okát. A magyar társadalom egész gazdasági, jogi és erkölcsi construktiója az individuáliz mus elvére volt alapítva, aminek politikai alkalmazását líberálizmusnak nevezzük. Ennek a politikai és gazdasági rendszernek aftpja a szabad verseny, vagyis az a feltevés, hogy a szabad versenyben e társadalomra értékes erkölcsi és társadalmi produktivitások fognak győzni. De mint mindenütt Magyarországon is az élet mást eredményezett. A szabad verseny nevében egymásra szabadított egyének küzdelmében nem az erősebb, de az erőszakosabb, nem a szorgalmas munkálkodó, de az ügyesebb, nem a nyílt becsületesség, de a ravaszság győzött. Ugy látszott, hogy a szabadság a szolgaságból, a boldogság a boldogtalanságból, a gazdagság mások nyomorúságából táplálkozik, A világháború az ellentmondásokat és ellentéteket a végletekig kiélezte és a liberálizmuson alapuló társadalmi konstruktió inzolvens lett és 1918. okt. 31-én csődbe jutott. A liberális princípium jutott tehát válságba, az vált életképtelenné. A halál mellett azoban ott van az élet a pusztuló organizmus mellett, az uj élet csirája. A liberálizmus halálos ágyánál már két elv vetekedik és akar a társadalom berendezésének vezérelve lenni. Az egyik a rationálizmus, ami a történelem különböző korszakaiban más és más társadalommal jelenik meg. A francia forradalomban a polgári társadalom elvének hívták, ma szociálizmusnak. Ez az irány az emberi társadalmat kizárólag az emberi ész által helyeseknek elösmert elvek alapján akarja berendezni, a szabad versenyt a kollektív termelést a piac kiküszöbölése mellett kívánja megszüntetni és a társadalom oly megszervezését tűzi ki célul, mely szervezet elég eró's arra, hogy az egoisztikus egyéni törekvéseket paralizálja. A másik irány, amelyet a politikai tudomány vallási, helyesebben ész feletti iránynak nevez. Ez nem kívánja a társadalom contruktióját megváltoztatni, csupán az egyéni egoizmust, vailási, nemzeti és más altruisztikus érzések ápolása s ily irányú cselekedetek gyakorlása által megszüntetni s a gyengéknek védelme által a társadalmi és gazdasági igazságosságot ily módon biztosítani. Az emberi természet és a fejlődés örök törvényei szerint ez a két irány össze fog békülni, amint a történelem tanúsága szerint eddig is kibékült. Itt nem ez a fontos, de az a fontos, hogy mindkét irány a liberális princípiumot egy forma vehemensen ostromolja, egyforma lendülettel igyekszik azt a halottas kamarába szállítani. A különbség a kettő között e tekintetben csak annyi, hogy az egyik balról a másik jobb oldalról támadja a liberálizmust. Ezekből a premissákból folyik szükségképen egy megállapítás, melyet a védelem ezen ügy elbírálásánál döntő fontosságúnak tart. Ez a megállapítás pedig az, hogy régi bálványok ledöntése, akár mely oldalról is történik az, nem mindég a conventiők formái között esik meg és a törekvések forrongó természetének megfeleló'eg ezek sok oly szabályt sértenek, melyeket az élő törvények szempontjából helyeseknek el nem ösmerhetünk. Nekünk jogászoknak kell megállapítani azt, hogy ezen harc mely mozzanatai, mely cselekvények azok, melyekre a jog azt mondhatja ..tolelári potest". Mert ha vannak ily cselekmények, amelyekre ezt az álláspontot a jognak el lehet foglalni, akkor az igazság szempontjából mindegy, hogy ezek a cselekmények a barikád job vagy baloldalán történ tek e. Ha a végzet ugy rendelte, hogy a paradicsomból kiűzött emberiség minden parányi előrehaladást csak óriási erőfeszítések és megmérhetetlen kínok között tudja kiharcolni, akkor ezen kinok között, melyek az emberiséget érhetik a forradalom a legnagyobbak közé tartozik. A forradalom tüze, nem csak holt sejteket éget ki, de felgyújtja az eleven életet is. A jogi és erkölcsi kérdés már most az, ha valaki ebbe a folyamatba belekapcsolódik, a büntetőjog szerint lesz e tényeiért felelős ? A jog csak azokat a cselekedeteket bünteti, amelyek a társadalom anyagi és erkölcsi javaival való olyan szembenállást jelentenek, amelyek egoisztikus forrásokból táplálkozva a társadalom rendjét veszélyeztetik. A kriminálitás in ultimá analisi az egoizmusnak oly foka és nyilvánulása, mely a társadalmi rendre veszélyes. Ha azonban a társadalmi rend biztosítására szolgáló szabályok megsértése nem az egoizmus forrásából származik, ha az nem egoisztikus hatalmi, vagyoni érdekből történik, akkor az ily cselekedetekhez a büntető jognak semmi köze nincs, mert hiányzik a bűncselekmény legfőbb kritériuma a gonosz szándék és hiányzik erkölcsi szempontból a kriminálitás. A forradalom viharában nem azok a passiv emberek az értékesek, akik a zivatar lefolyását tétlenül szemlélik, és akik a zivatar elmultával a mindenkori eredményhez képest a jó érzelmüség számláit prezentálják, de azok az értékes férfiak, akik azon a helyen, ahová a gondviselés őket kirendelte, őrszemként állanak az önfeláldozással igyekeznek megmenteni a forradalom pusztító tüzéből az örök emberi értékeket, még akkor is, ha ezekkel szabályokat sértenek. Ezek közé a férfiak közzé tartozik Kiss Roland is és ezt bizonyítani a védelem feladata. Kiss Roland socálista volt és ma is annak vallja magát Sociálistának lenni annyit jelent, mint átérezni az emberi nyomorúságot és hinni egy jobb jövőben. Érzést és hitet csak a szeretet adhat. A sociálizmus tehát egy lelkiállapot, melynek hajtó ereje az ember szeretet, egy világnézet, mely egy boldogabb jövő hitében gyökerezik. A sociálizmus nem egyéb, mint a krisztusi tan, az emberszere tetté kiszélesült szeretet, a földi boldogság igéretföldje, melyhez a szeretet vezet. A lélek ezen mélységeihez pedig csak a gondolkozásban vagy küzdelmekben szerzett átérzés, — tehát a fejlődés vezet. Ily értelemben sociálista Kiss Roland is és ebből a szempontból mellékes, hogyha hitvallók melyik szektájához tartozik. Kiss Roland a fiatal kor habozó, tétovázó világnézeteitől az emberi nyomorúság egy fajtája, egy halk lappangó nyomor a hivatalnoki nyomorúság ragadja el s viszi a sociálista hivők közzé. Megösmeri a nagy világváros fényéből és hiu csillogásaiból kikapcsolt csendesen robotoló szürke hivatalnok sereget kiknek naivságuk és serénységüknél — csak önérzetük nagyobb. De a nagyváros lenézően mosolyog az önérzet felett — s Beamter nem tudja halálos beteg gyermekének a napi féliter tejet megvenni. Kiss Roland látja, hogy az élet küzdelmei között halk léptekkel, naiv önérzettel kiharcolni semmit nem lehet. Rá jön arra, amit Schiller Vallenstein-ja mond „aki nem szőrit, az szorul. Harc az élet s aki birja, az marja" Ki$5