Nyírvidék, 1916 (37. évfolyam, 1-104. szám)

1916-02-20 / 14. szám

2 14-ík szám. JNfömmfx 1916 február 20. a legnagyobb és legsürgősebb nemzeti vívmány az lenne, ha elegendő burgonyát, búzát, kukoricát, takarmányt, hust stb. tudnánk termelni. Legalább is annyit, amennyi szükségleteinket kielégítse. Szavalunk arról, hogy ez az ország tejjel, mézzel folyó kánaán, de a tejet sűrített alakban Schveitzból sajt, vaj alakjában Dániából, Hollandiából importáljuk; mézért pedig átlagosan évente fél millió koronát fizetünk a vámkülföldnek. Elképedhetik erre valaki, hogy miként lehetséges az, hogy a mi közéletünk vezető személyei csupa gróf és főpap az ország nagybirtokosai, kik a földmives népesség természetes vezetőinek tartják magukat, nem gondoskodnak arról, hogy ez az ország megteremje azt, a mi népe eltartásához elegendő. Hogy lehetséges az, hogy nem serkentik eléggé a már mintegy 8 év óta uralkodó magas gabonaárak a gazdákat arra, hogy legalább a szerződéses vámterület fogyasztását kielégítsék. Hogy van az, hogy nem gondoskodnak ezen nagybirtokosok arról, hogy a kisgazdák megismerhessék azon racionális termelő módokat, melyek segítségével a német kisgazda 70—80, a dán és belga kisgazda 100 százalékkal többet termel mint magyar társa. Jó feleletet ad ezen kérdésekre azon felhívás, mely az «Az Ujság» cimü napilap 1910. október 10-iki számában Rohonczy Gedeon tollából jelent meg. — Rohonczy ugyanis felhívást tett közzé és pedig nem arra, hogy többet termeljünk, hanem épen arra hívta fel «agrár testvéreit)), hogy álljanak össze részben önkéntes megegyezés utján, részben kényszerítő kormányintézkedésekkel hassanak oda, hogy az országban egy millió kataszteri holddal kevesebb búzát — aránylagosan kevesebb rozsot és tengerit vessenek a gazdák mint eddig, továbbá szövetkezzenek a horvát és osztrák testvérekkel, hogy ezeknek párhuzamos eljárását biztosítsák. Mert — mint mondja — korlátozni kell a gabonatermelést, mert akkor nem lenne áremelő hatása a vámnak, mely az utóbbi pár évben oly szépen érvényre jutott. A terv persze kivihetetlen, mert gabonatermelésünk háromötöd részét ötven holdnál kisebb gazdaságok produkálják a kisgazdák pedig nem állanak buzakartellbe és a kormánynak sincsen elég ereje ahoz, hogy őket termelésük egy részétől eltiltsa, de jellemző, hogy a terv egyáltalán felmerülhetett. Indoka pedig a következő: a vámterület gabona termése valamivel nagyobb mint 200 millió métermázsa. Ez azonban nem elégíti ki a szükségletet, ugy, hogy az utóbbi évek átlagában kb. 7 millió métermázsa behozatali többletre szorultunk. Világos tehát, hogy ha csak egy 5 százalékos több termést tudnánk néhány év átlagában elérni, akár a gabonaföldek okszerű kiterjesztésével, akár a földmivelés valaminő reformjával, mindjárt nem lennénk a behozatalra szorulva és ez mindjárt megszüntetné a gabonavámok áremelő hatását. A Rohonczy által hangoztatott elvek találhatók fel gróf T. Magyar Agrárpolitika cimü müvében*). Megállapítja ebben a szerző, hogy 1895-ig még mindig kivittek a vámterületről gabonát; azután igy folytatja: «Fájdalom nem áll tehát az az állítás, hogy a vámterület búzában bevitelre szorul. Mivel azonban a népesség szaporodásával a fogyasztás is emelkedik, ennélfogva joggal remélhetjük, hogy a vámterület is buzahiánnyal biró fogyasztási területek sorába lép; s a védvám a mi gazdáink javára teljesen érvényesül.» Rohonczynak és gróf T.-nek tehát fájdalom volt, hogy 1895-ben még elég kenyerünk volt. Nem kell azonban most már bánkódniok, a «jogos reményük)) most már beteljesedett, a szükség most már igazán szembe szökő, ha ők személyük szerint nem is érezik a dolgot. *) Bpest Atheneum 1897. 84-87. lap. Megérthetjük ezekből, hogy miért nem kap népünk intenzív mezőgazdasági oktatást miért nincs Nyíregyházán, hol a kisbirtokosság oly túlnyomó — semmiféle intézmény, mely e kisbirtokosok gazdálkodásával törődne. Pedig a kisgazdák tőlük telhetőleg igyekeznek haladni a korral. Példa rá ások gép és ujabb mezőgazdasági eszköz a mi a kisebb gazdaságokban is már sorra feltalálható. Igen a lenézett gépügynök ma úgyszólván egyedüli terjesztője nálunk a mezőgazdasági vívmányoknak, de soha még egy tanult nagybirtokos valamilyen ismeretterjesztő előadást Nyíregyházán kisgazdáknak nem tartott. Pedig a kisgazdák ujabban már áhítják a modern mezőgazdasági ismereteket, mert nékik nem érdekük a termelés korlátozása, nekik nem érdekük a magas gabonavám, — mert ha egy 20—25 százalékos többtermelés fokozatosan meg is szünteti a gabonavámok áremelő hatását, ezen termelési többlet, még a 20—30 holdas kisgazdát is vagy 40—60 o/

0 nagyobb pénzjövedelemhez juttatná, nem is számítva azon nagyobb munkajövedelmet, a melyett az olcsóbb takarmányárak következtében fellendülő munkaigényes állattartás révén nyerhet. A nagyobb termésfeleslegekből támadó iparosodás azután ujabb munkajövedelemhez juttatná a munkaigényes zöldségfélék, tej, tojás, vaj, gyümölcs utáni nagyobb kereslet révén. Csökkenő földjövedelem, növekvő munkajövedelem lennének a többtermelés kísérői. Mindkettő a kisgazdák vitális érdeke, kik nem annyira földjáradékból, mint inkább munkájuk jövedelméből élnek. Érdeke azonban és pedig vitális érdeke a magyar középosztálynak is. A magyar középosztály még nem tudja, hogy az élelemhiány, lakásdrágaság, rossz kereseti és hitelviszonyok a földmivelés elmaradottságának és a fokozott talajkimerülés okozatai. Hogy földmiveseink csak feleannyi terméket hozhatnak ki egy hold földből, mint a nyugati országok földmivesei és hogy azért termelnek oly keveset mert nincs aki törődjön velük és gazdálkodásukkal. — Azt sem tudja a magyar középosztály, hogy az ország és az összes kereső osztályok nem szabadulhatnak ki nyomott helyzetükből, s nem boldogulhatnak addig, míg a másfélmillió kisgazda-tömeg nem tanulja meg azt, hogy miként termelhet ott két kalászt, ahol eddig csak egyet termelt. Ha ez megtörténik: csupán akkor szünhetik meg a drágaság, a tőkehiány, a kereseti viszonyok rosszasága, amely az értelmiségre sulyosodik. Azt sem tudja az értelmiség, hogy senkitől sem várhatja, hogy eme vitálisán érdeklő dolgairól helyette gondolkodjék és cselekedjen. Ezeket a megismeréseket kellene egy nagy általános propaganda keretében a magyar értelmiség gondolatvilágába beleplántálni és akkor megindulhatna az értelmiség körében a szervezkedés a népies mezőgazdasági politika érdekében. Ezen szervezkedés utján haladva, az értelmiség bizonyára összetalálkozna az alföld magyar földmiveseivel, akik már telve vannak gazdasági és szociális gondolatokkal és akik már tudatosan törekednek arra, hogy emancipálják magukat bizonyos improduktív körök gyámkodása alól és önnálló szervezeteket alkossanak. Ha a földmivelés reformálása végett szervezkedő értelmiség és az öntudatra ébredő kisgazda népesség egymásra talál, akkor nincs hatalom, amely az uj nagyszabású magyar kultura kialakulását megakaszthatná. Kompilátor. Ha — «b német aranynak a birodalmi bankban a helyei — az osztrák és magyar aranynak az Osztrák-Magyar Bank\ termés biztosításé. Soha olyan életbevágó nem volt ez a kérdés, mint most, amidőn létünk van kockára téve, s harctéri sikerünket csak ugy effectuálhatjuk, ha a gazdasági harcot megnyerjük. Mégis azt látjuk, hogy a hivatalos köröket s a magánosokat nem hatja át a cselekvésnek az az intensitása, amelyet joggal elvárhatnánk. Hiányzik a tisztánlátás, a helyzet felismerése s hiányzik különösen egy erős irányító kéz, amely döntőleg nyúlna a kérdés vezetéséhez. Nem látjuk a társadalom minden rétegének oly irányú tevékenységét, amely oda célozna, hogy minden téren együttműködésre van szükség, sőt a készletek helyes és célszerű beosztására, nem pedig csak összehalmozására, elrejtésére s elpocsékolására. Különösen fel kellene venni a harcot a társadalom ragadozói ellen, akik más célt nem ismernek, mint erszényük megduzasztását s polgártársaik kizsarolását. Ha ezektől függne a hadisiker, ugy ezek nem ismernének lelkifurdalást egy vesztett hadjárat felett sem, fő az ő gyáva életük biztonsága s vagyonuk illetéktelen gyarapodása. Innen van, hogy gazdaságilag nem tudunk olyan sikert felmutatni, aminőt elérhetnénk, ha a társadalomnak nem csak az egyik fele dolgozna megfeszített munkával, mig a másik része lerombolja a munka gyümölcsét s a szorgalmas munkást parasita minden zsákmányolja s jól lehet testi munkát nem végez, az élelmiszereket, s a közszükséglet tárgyait pocsékolja. Csak meg kell nézni, egy ilyen alak étkezését, az ételek halmazát rakatja asztalára, hogy egyikből is, másikból is csipegetve, a moslékba juttasson három anynyit, mint amit teste táplálására szükségei. Minden emberi táplálékra szükséges anyagot ugy kellene szabályozni, mint a lisztet és kenyeret, ne hogy az egyik tultáplálkozzék, mig az erős munkával foglalkozók nélkülöznek. Nemcsak az elrejtett gabona- és lisztkészletek felhalmazását kellene eltiltani, de a szalonna, zsir, kávé, rizs, cukor stb. készleteket is, mert attól a szegény kisgazdától az egyetlen emberi táplálék készletet kobozzák el s nem segíthet magán, mig a másik, az emberi táplálék százféle nemét halmozza fel s észre sem veszi a liszthiányt. Hasonlóképpen vagyunk a termeléssel is. Nem elég baj, hogy az időjárás mostoha, s a legjobb munkanapok veszendőbe mennek a folytonos esőzés és járhatatlan utak miatt, nem elég baj, hogy a jószág állomány megfogyatkozott s teljesen kimerült az erőltetett munka következtében, kormány intézkedéssel vesznek el minden erőtakarmányt s létesítettek olyan intézményt, amely tökéletesen csődött mondott (a korpaközpont), amelynek rendeltetése lenne az erőtakarmányok igazságos és gyors elosztása, ehelyett egy lehetetlen helyzet állt elő a takarmányozás terén. A gazdák nem hizlalhatnak s legyengült állataikat erőre nem hozhatják. Igazán a lehetetlenséggel határos ilyen körülmények közt a temérdek bevetetlen terület okszerű megművelése s igy. kérdésessé válik a népesség élelemmel való zavartalan ellátása. Csudálom, hogy a vetőmag kiosztása is szeget nem ütött az intéző körök fejébe. Évről-évre a mezőgazdálkodás terén analfabéta társaság hangosan követeli a vetőmagot. Mi ez?