Nyírvidék, 1916 (37. évfolyam, 1-104. szám)

1916-01-23 / 6. szám

Nyíregyháza, 1916. január 23. Vasárnap XXXVII. évfolyam, 6. szám. MIDEK. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetés: Egész évre 12 K, Félévre 6 K, Negyedévre 3 K, Egyes szám ára 12 f. — Tanítóknak félir. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: SZÉCHENYI-ÚT 9. SZÁM. TELEFON SZÁM 139. POSTACHEQUE 3865*. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések átmMi incríni számíttatnak. Legolcsóbb hirdetés 1 K. Hivatalos ttrdetéeek *ora W t. A nyilttér soronként 80 í Apró hirdetések 10 szói* 1 K, minden további szó 5 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Montenegro. Dr. Prőhle Vilmos. Montenegro fegyverletétele kétségtelenül a háború korszakos jelentőségű eseményei közé tartozik még abban az esetben is, ha a világraszóló vérontás ezután még fokozottabb mértékben folytatódnék. Montenegro egész sajátságos tétel volt az orosz-angol számításokban. Az entente meg volt arról győződve, hogy Montenegro a magáénál nemcsak tízszeres, de hússzoros haderővel szemben is képes bármikor eredményes öivéf^'iri harcot foly Látni. Amfiteatrof, a h eves pánszláv apostol, mindig ezt hangoztatta, hogy a Lovcsen s igy Montenegro megrivhatatlan, hogy akié Montenegro, az a Bal'-' inak igazi u^a. Hogy a Lovcsen és Montenegro megvivhatatlan, hogy montenegrói nép leg/őzhetetlen, mert inkább eluull az utólsó szá'ig: mindez ma már elavult, jelentőségét veszített pánszláv szállóigévé vá't. A csernagorai kiskirályság magyar bakák rohamát nem tudta elviselni s az igazán vitéz, derék montenegrói nép nem akart meghalni, hanem élni akar és élni akarása indította arra, hogy fenmaradását az előttünk való meghódolással biztositsa. Nem a győzők arcához illő nagylelki mosollyal mondjuk azt, hogy a montenegrói nép igazán ideáhsan vitéz katonanép, hanem az igazság érzet, maga az igazság követeli, hogy ez megállapittassék; s ha az entente sajtója azt állítja, hogy Nikita népe nem harcolt ugy, amint ke"ett volna, ugy az csak azt jelenti, hogy nem ugy harcolt, ahogy Anglia és Oroszország szerette volna — az utolsó szál emberig„Szép szál ember minden montenegrói férfi: formái ideálisan férfiasak, izmaiban irigylésre méltó erő, szivében kemény elszántság honol; éhséggel, faggyal, zimankóval szinte emberfeletti kitartással tud dacolni." Igy irt az entente sajtója egykor Csernagóriáról. Es akkor igazat is irt. Már most csak az a kérdés, hogy ez az ideálisan derék nép miért nem akart meghalni az utolsó szálig? Amliteatrof ur azt is feljegyezte annak idején, hogy orosz ember előtt minden szív tárva van Montenegróban, hogy ö csak legmélységesebb meghatottsággal irhát arról, menynyire szeretik az oroszokat a csernagorcok és mily rendületlenül bíznak a cárban s Oroszországban. Es mégsem akar tak meghalni! Ez igazán különös! A rejtély megoldása kétségtelenül a következő. Ha montenegro egymagában állott volna, szövetségesek nélkül, s nekünk egyszer csak eszünkbe jutott volna, hogy meghódítjuk, bekebelezzük, mint fontos katonai és politikai támaszpontot; akkor bizonyos, hogy Montenegro az utolsó szál emberig sőt az utolsó asszonyig harcolt volna. Montenegro azonban nem volt egyedül. Neki nagy és hatalmas, sőt szeretett, imádott szövetségesei voltak s nem azért volt kénytelen fegyvert togni, mert mi léptünk fel ellene, hanem azért, mert szövetségesei követelték, hogy ő is lépjen íel mi ellenünk s akkor busásan megjutalmaztatik a nagy osztozáskor. Az entente veresége nyilvánvaló már jó idő óta. És ily helyzetben Nikitának az ő fényes esze, a csernagorcoknak méltán hires szabadságszeretete arra való legyen, hogy a cárnak, Poincarénak, Greynek a politikájáért örökre elvesszen Montenegro? Ilyesmit se Nikita esze, se a montenegróiak hazaszeretete nem diktálhatott, mert ez már őrület lett volna. Elég szégyen Angliára és szövetségeseire, hogy azért kénytelenek dühöngeni Montenegróra, mert Nikita a maga népét, maradék hadseregét képes volt megmenteni a biztos haláltól, mihelyt annak a tudatára ébredt, hogy jobb lesz az ő [népének Ausztria-Magyarország jóakaratából megélnie mint Anglia kedvéért meghalnia, mikor Anglia"nemcsak Montenegróért nem kész meghalni, hanem még a maga érdekében is csak nehezen tudta törvénybe iktatni a réseleges védkötelzettséget. Ne lesyen korcsma. Ezt a kérelmet, illetőleg előterjesztést intézte az országos alkoholellenes liga vezetősége gróf Khuen Héderváry Károlyhoz, mint a kárpáti falvak felépítő bizottsága elnökéhez, szorgalmazván annak kieszközlését, hogy az újraépített községekbe korcsma nyitása ne engedélyeztessék. Kívánatos és szép képet nyújtana ennek a közbenjárásnak sikere, mert a milyen kulturátlan állapotot mutat falun és városon az egymást érő korcsmák üzeme, a leittasodott falusi és városi alsóbb osztálybeli, vagy mondjuk műveletlenebb embernek a korcsmában, a korcsma előtt s végezetül az utcán való garázdálkodása, gajdolása, fajtalan kiszólása, eltekintve attól a szomorú tapasztalattól, hogy az iskolának, a józan életre való oktatásnak, milyen versenyképes ellenintézménye a korcsma és hogy a korcsma elsősorban a műveletlenebb néposztály erkölcsének a megrontója, a bűncselekmények tervezésének a tanyája, olyan eszményien szépen festene a falu, hozzá még az újonnan felépített kárpáti falvak képe, ha abból az imént vázolt eredménynyel és spectaculomok előidézésével szereplő korcsma kitörültetnék. Nem először és nem egy ízben tett már az alkohol-ellenes országos liga a korcsmák kiküszöbölése érdekében hasonló irányú lépést és nem egy városi, vagy megyei törvényhatóság irt már fel, az időközi kormányokhoz, a korcsmák engedélyezésének beszüntetése, vagy legalább ezeknek az engedélyezéseknek korlátozása, a korcsmák üzemének megrendszabályozása, a korcsmáknak városon és falukban ünnep és vasárnapokon nyitvatartása eltiltása iránt, de mind emellett az üdvös s abból folyó közállapotainknál fogva megkövetelt törekvés mellett felhozott és felhozható érvelések felett, diadalmaskodott az a bizonyos kincstári érdek, amelyből kiindulva, annak idején a kik kisebb haszonvételeknek a régi korcsmáltatási jogot illető része, az állam által megváltatott, hogy a volt löldes uraságtól kisajátított ez a korcsmáltatási jog azután, az államnak ebből származó jövedelmének nevelése céljából — a mai korlátlan kiterjedésében gyakoroltassék, nyomában a már érintett közerkölcstelenség, az alkohol fogyasztással járó testi és lelki romlottsággal s ebből származó betegségekből kiágazóan, a mind inkább szükégessé váló fogházak és kórházak létesítésének határt nem ismerő terjedésével és terjesztésével. Magam részéről nem ismerek és véleményem szerint nincs is ujabb, u. n. alkotmányos közéletünknek súlyosabb következményekkel járó törvényhozási alkotása, mint a földesúri korcsmáitatásnak a keresztülvitt módon való megváltása s a kiegyezés előidejében az uzsora korlátozásának az eltörlése. Az utóbbi törvényhozási alkotáshoz költői lelkületű, elméletekben bővelkedő volt igazságügyi miniszterünknek Horváth BoL.zsárnak, az előbbihez Tisza Kálmánnak, 15 éven át miniszterelnökünknek a neve t fűződik, aki a korcsmáltatási jog megváltásával az államháztartás megromlott mérlegén s a vagyoni viszonyaiban megingott magyar birtokos osztályon kivánt segíteni, szerintem eredménytelenül, míg ellenben Horváth Boldizsár ismeretes elméletének megfelelően annak idején a korcsmáltatási jogot, mint az 1848. évi törvények által megváltoztatott birtokrendbe nem illőt kártalanítás nélkül, egyszerűen megszüntetni célozta, ugy okoskodván, hogy az ujabb ideig fentartott korcsmáitatás nagyobb jövedelme által a volt tulajdonosok megfelelően úgyis kártalanítva lettek. Hogy e két államférfi közül melyiknek volt igaza és hogy a szóba hozott két törvényhozási alkotás minő káros következményekkel járt, annak mérlegelése ebbe a hírlapi felszólalásba nem vonható, azért elégnek tartom futólag emlékezésbe idézni, hogy a korlátozástól felszabadított uzsoráskodás, rövid 5 éven át, mint értéktelenitette el az ingatlanokat és miként juttatta kis és nagy birtokosok egész tömegének, a nemzet fentartó osztály kezéből, az uzsorások markába, amit bizonyára elősegített a megfelelő pénzintézetek hiánya is, de amely körülmény még inkább fokozza azt & könnyelműséget s vétkes gondatlanságot, mellyel 1868. évben az uzsoráskodás szabadsága inanguráltatott és hogy az állami korcsmáitatás sem hozta meg a hozzálüzött eredményt. Ha volt az uzsorára vonatkozó törvényhozási alkotásban a magyar nemzeti vagyont és közgazdaságot érintő közcsapás, ami nézetem szerint eltagadhatatlan, épen ugy, vagy talán még súlyosabb mértékben van ilyen káros hatás és veszedelem az állami kocsmáitatásban is! A kocsmáitatásnak az állam által való gyakorlása előtt, a mint az ma meg talán közösmert dolog, egy-egy faluban, leginkább a faluk végén, vagy a község határában vezető országútak mentén alig volt egynél több kocsma, forgalmasabb helyeken legfeljebb három, — s ebben az arányban volt kevesebb városokban is, a mellett ezek a kocsmák nem is annyira napi tivornyázásokra, mint inkább az utasok elszállásolására s ellátására szolgálók voltak, mig napjainkban az engedélyezett szesz kimérésekkel úgy vagyunk, hogy falukban, városokban sokszor minden harmadik, negyedik házban, minden utca sarkon, falukban és városokban a legforgalmasabb helyeken is, ott díszeleg legtöbbször ama kacér lányaival, aminő