Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-12-02 / 96. szám

2 96-ik szám. JÍYÍHÖIDÉK. 1915. december 2 Válasz egy válaszra. Dr. PrShle Vilmos. Engedje meg lelkes megleckéztetőm, a Nyírvidékbeli .Válasz" irója, hogy még egyszer elővegyem fakardomat; nem azért, hogy sziklákat próbáljak vele hasogatni, hanem azért, hogy szalutáljak vele mindazoknak az előttem ismert és ismeretlen magyar nőknek, akik a nemzetnek jó katonákat adtak és neveltek, valamint azoknak is, akik a háború okozta sebeket és szenvedéseket ideális odaadással és önfeláldozással viselik és gyógyítgatják. Hala a magyarok istenének, sokan vannak olyanok, s ezért ma kétszeres öröm és büszkeség magyarnak lenni. Természetes, hogy a szalutálás leckéztetőmnek is szól. És ezek után már a dologra térhetünk. Azt találtam mondani, "illetőleg írni, hogy Ágoston urnák cikke bizonyára csak azért jelenhetettmeg „A Nő"-ben, mert nem csak a papír, hanem a cenzor is türelmes. No meg még azt is bátorkodtam megjegyezni, hogy Ágoston ur cikkét nem tartom a mai viszonyok által követelt korlátokba vagy keretekbe beillőnek. Ezért két oldalról is megvádoltattam azzal, hogy a cikket félreértettem s hogy olyasmit magyaráztam bele, ami nincs benne. Tudva, hogy minden ember gyarló s minden lépésünk lehet botlás, a nélkül, hogy magunk észrevennők, újra elővettem „Á Nő" illető számát és újra átolvastam Ágoston ur eszmefutamát. Nem tehetek róla, de ha nem akarok öreg népfelkelő fejemről csupa udvariasságból szegénységi bizonyítvány kiállítani, kénytelen vagyok újból leírni, hogy Ágoston ur cikkével szemben a cenzor igazán nagyon türelmes volt, különben nem lett volna módomban vele megismerkedni. Állításom igazolására ide iktathatnám az egész cikket, de legyen elég belőle ennyi: .Bármit monduuk ma a háborúról és bárki mond valamit róla, többé-kevésbé érzi azt, hogy nem mondhatja meg egészen világosan és határnzoltan a vélemenyét. Ennek tulajdonítom azt, hogy a mai háborús elméletek olyan zavarosak és közelebbről megvizsgálva olyan tarthatatlanok " „Akár individualitások érvényesülésének tekinti valaki a történelmet, akár tömegekének, akár gazdasági tényezőkre vezeti vissza, mindenképen annak a hatása alatt áll, hogy ma az összes tudományos megállapítások a központihatalmak területén homlokegyenest ellenkeznek az entente államaiban lakók megállapításaival." Tisztelettel kérek mindenkit, akit a kérdés érdekel, olvassa el figyelmesen ezt a két idézetet és mondja meg nem a következőkben foglalhatjuk-e össze Ágoston ur véleményét: ,Ma nem beszélhetünk szabadon; azért keresi a háború okát ki ebben, ki abban, csak ott nem ahol van, s azért más a mi felfogásunk a háború okairól, miot ellenségeinké, mert állampolgári hovátartozásunk nem engedi tisztán látnunk az igazságot." Én magam más értelmet nem tudok kiolvasni Ágoston ur szavaiból s mivel cikke további folyamán Ágoston ur egy szóval sem mondja, hogy ő a mi felfogásunkat csak egy hajszállal is közelebb látja az igazsághoz, mint ellenségeinkét, kénytelen vagyok .Ágoston úrban olyan férfiút látni, aki a maga véleményével föléje kiván emelkedni a mi általános nemzeti elfogultságunknak s megakarja mutatni, hogy ő ma is tud elfogulatlan lenni s nem ismeri el a háború okaiul azokat az előzményeket, amelyek nemzetünkben azt a hitet keltették, hogy léte van veszélyben és ezért csak egy kötelessége van: a fegyveres védekezés. Tessék csak tovább meghallgatni, mit mond Ágoston !ur a cikke végén: .Amikor valami rosszul sikerül, akkor természetes, hogy senkisem akarja és nem meri a felelősséget érte elvállalni, de hogy addig se merje, amig a jó végre biztosan lehet számítani, ez azért érthetetlen, mert minden egyes részletérdemet már most is jutalmaznak és a háború után az egész eredményért valakit mindenesetre igen fognak tisztelni. Ez a valaki nem lesz a tömeg, nem az anyák, nem a gazdasági viszonyok. Vájjon érdemetlenül, vagy érdeme szerint?!" Mondja meg bárki, nem gunyolódás-e ez? Nem kell talán a „Válasz" Írójának magyaráznom, hogy kik azok, akik a „részletérdemekért" már eddig is jutalmat kaptak. A napnál világosabb, hogy Ágoston ur Conradra, Hindenburgra és társaikra gondolt. Az is világos, hogy ki az a „valaki", akit Ágoston ur szerint „a háború után az egész eredményért igen fognak tisztelni." Holt bizonyos, hogy Ágoston ur se Joffre-ra se Kitchenerre, se Miklós cárra nem gondolt, hanem más „valaki-re." Az a „valaki" pedig nem olyan legény, hogy Ágoston ur felülről tekinthetne le reá s azt kérdezhetné tőle: „Nos barátocskám, mondja csak: érdemetlenül, vagy érdemszerint élvezzük-e a köztiszteletet?" Nem kérünk az ilyen „elfogulatlanságból* s Ágoston ur cikkét egyenesen botrányosnak tartom. Miért kelnek hát védelmére a feministák? Nem okvetlenül azért, mintha vele egy véleményen volnának, hanem azért, mert a cikk „A Nő"-ben jelent meg s a nő semmivel szemben sem oly türelmetlen, mint azzal a kritikával szemben, amely az ő dolgait érinti. Da ha már benne vagyunk, bátcrkodom kimondani azt is, hogy úgy „A Nő", mint a nő általában türelmetlen kritikus. Állandóan olvasom „A Nő"-t, hogy a világtól valahogyan el ne maradjak, és bizony sokszor vagyok kénytelen azt tapasztalni, hogy kritikáiban nagyon sok a kíméletlenség, a megokolatlan túlzás. Egyszer valami kéjgyilkosság kapcsán vadállatot lát minden férfiban, máskor meg prófétai alakként állítja oda Jane Addams elvtársat, aki szerint a mostani háború az öregek háborúja, mert egy kihalófélben levő világnézet képviselői határozták el, mig a? a fiatalság, amelynek részt kell benne vennie, nem akarta". Hát bizony én is készséggel aláírom, hogy se Németország, se Ausztria, se Magyarország ifjúsága nem akarta ezt a háborút, de még a mi „öregeink" sem akarták. Nem kell ennek belátásához egyebet tudni, mint azt, hogy mi nem támadtuk meg Oroszországot akkor, mikor tiz évvel ezelőtt a japáni fegyverektől verzett s a belső zavarok miatt teljesen tehetetlen volt. Pedig hát a mi „öregeink" ugyanazok voltak akkor is akik ma: I. Ferenc József és II. Vilmos. Ha akkor, felhasználva a kedvező alkalmat, rajt ütünk Oroszországon, amikor az entente még nem volt együtt, amikor a szerb hadsereg még igazán nem számitolt, amikor Olaszország még titokban sem tartott ellenségeinkkel (mert ez csak 1909 ben következett be) s amikor Törökország vérveszteség nélkül, területében érintetlenül álott, akkor legfeljebb hat hónap alatt el tudtuk volna intézni az egész európai kérdést s ma már tiz év óta élveznők, ha nem is a világbékét, legalább az európai békét, amely az előbbinek elengedhetetlen feltétele. Ha mi akkor támadunk, erkölcsi szempontból talán bűn lett volna, de hogy nem indítottunk háborút, az hiba volt, nagy hiba, amelynek ma adjuk meg az árát, mert sokkal több véráldozatba kerül ma• jogos önvédelmünk, mint amennyibe akkor egy esetleg jogtalannak nevezhető hódító hadjárat került volna. És kérem, az a „valaki", ekire Ágoston ur céloz, meg ami öreg királyunk nagyon jól tudták akkor, hogy az Oroszország és Franciaország felöl örökösen fenyegető veszedelmek végleges leküzdésére oly kedvező alkalom előtt állanak, amely soha többé nem fog visszatérni ; és mégsem indították meg akkor a háborút, mert tudták, mit jelent háborúért, vérontásért felelősnek lenni Isten és az anyák előtt. Oh miért is voltak oly kényesek, oly lovagiasak, olyan jó szivüek! Ha akkor lett volna háború, én már talán nem cikkeznék, nem válaszolgatnék, nem lábatlankodnám a feminizmus útjában, de volna béke és virulás mindenfelé. Az özvegyek és árvák rég megvigasztalódtak volna, csak imittamott látnánk egy-egy anyát, akinek még mindig az a seb fájna, amelyet tiz évvel ezelőtt ütött volna a szivén a hadak istene. De hát nem úgy lett, mert az a .valaki" meg még egy „valaki* nem akartak vérben gázalni. Elmúlt tehát tiz esztendő s most azt kérdezik tőlem, van-e valakim a harctéren, esett-e el valakim ? És ezt azért kérdik tőlem, mert nem hiszem, hogy a nők világbékemozgalma időszerű volna s még kevésbbé hiszem, hogy a nők meg tudnák csinálni a világbékét. Hát aki azt hiszi, hogy nekem nincs kiért aggódnom, legyen boldog az ő hitében, amelyet megcáfolnom nem volna nehéz. De ez a dolog lényegére nézve nem is fontos. Azt azonban nem hagyhatom megemlítés nélkül, hogy ott küzd a külömböző harctereken sok jó barátom s igen-igen sok tanítványom. És hányról tudom, hogy már el is esett! . . . Szívesen visszaváltanám őket az életnek a magam élte árán; de, sajnos, nem lehet. Igy nem tehetek egyebet, mint hogy magamban őrizgetem emléküket s áldást mondok rájuk azért, hogy oly szépen, oly vitézül, oly magyarosan megfeleltek azoknak a reményeknek, amelyeket hozzájuk fűztem úgy magam, mint tanártársaim, akiknek kötelességünk volt őket abban a tudatban nevelni, hogy a legfőbb eszmény e földön a haza és annak szolgálatában élni és dolgozni érdem, meghalni örök dicsőség. Nem a levegőből kaptuk, nem a kisujjunkból szoptuk ezt az elvet ; szent örökségül kaptuk azoktól, akik bennünket neveltek. És engem az élet arról győzött meg, hogy jót tettek velem azok, akik arra tanítottak, hogy nem henye békére, hanem harcra, szenvedésre kell a férfinak felkészülnie, mert a béke nagy áldás, de csak akkor, ha szabadsággal, biztosított nemzeti léttel jár együtt. Nem ma lettem a vitézi erények rajongójává, hanem már nagyon régen, s ezért ki is kaptam a Nyugattól 1910-ben. A nevezett lapnak egyik munkatársa „Napkeletről* cimű könyvem gondolatvilágát tartotta elavultnak, mivelhogy abban a könyvben sok szó esik .hősi harcokról, véres dicsőségről." Modernül szólva, „szépen" avult el az én szerény könyvem gondolatvilága. Ha ugy avul, mint eddig avult, azzal biztathatom magamat, hogy ezer esztendő múlva még aktuálisabb lesz minden sora mint ma. De értsük meg egymást. Nem rajongok én a háborúért, csak (nem irtózom tőle, mert ez éppen olyan oktalanság volna, mint a haláltól irtózni, amely kis alkalmatlanság tudvalevőleg a béke legragyogóbb napjaiban is ott settenkedik minden ember körül. Hogy miért oktalanság a háborútól való irtózás ? Hát azért, kérem, mert a háború ellen nem lehet se egyes nemzeteket, se az egész emberiséget biztosítani. A feministák ma azt állítják hogy lehet. Én azt állítom, hogy nem lehet. A termény, liszt és főzelékek bejelentését elrendelő 3925—1915. sz. M. E. „kormányrendelet" ismertetése megjelent. ÖSSZEÁLLÍTOTTA : KAUSAV TIBOR, gazdaság! felügyelő. Egy füzet 20 fill. Bejelentő-lap 4 fill. 1000 drb 20 K Kapható lapunk nyomdájában.