Nyírvidék, 1915 (36. évfolyam, 1-103. szám)

1915-09-05 / 71. szám

4 71-ik szám. Ádi halála. — Egy honvéd naplójából. — Cigány fiu volt. Vad, szabad fia a természetnek. Erősen barna arca hosszúkás, melyekre kiült két nagy pofacsont. Homloka alacsony és domború s ezt félig eltakarta a reá boruló, mindig rendetlen, fekete haj. Nagy sötét szemei mélyen behúzódtak a domború homlok alá. Orra kissé kampós, alatta ritkás, fekete szőrszálak nyúltak el hosszan, szanaszét. Állán s az arca két oldalán ugyanilyen szakái, melynek szálai, ha Ádi félrehúzta vastag szájaszéleit és nevetett, vagy vigyorgott, szinte egyenesre borzolódtak. Különös arcának furcsa benyomását kiegészítette hatalmas, csontos termete, a széles váll s a szürke kabátból is kidomborodó hatalmas melle. Ádi ugy nézett ki künn a harctéren porosan, piszkosan, mint egy hatalmas ördög. Szerette mindenki. A katonáktól az ezredesig, egész a tábornokig mindenki ismerte és csodákat meséltek róla. Egyszer, mint felderítő járőr belopódzott az oroszok közé, szétnézett, visszajött és olyan hasznos jelentéseket hozott, ami a kétnap múlva megtörtént támadás alkalmával, a tábornok parancsaira is befolyással volt. A fejlemények fényesen igazolták Ádi jelentéseinek fontosságát, kit bátor tettéért a kis ezüst vitézségi éremmel jutalmaztak. Ádi örült, de nem lett büszke, csak a szeme volt fényesebb. S ez még jobban ragyogott akkor, midőn az oroszüldőzés közben egy roham után három orosz tiszttel tért vissza a százados úrhoz. A fogoly orosz katonákat már akkor elkísérték, igy aztán századparancsnokunk Ádit bízta meg az orosz tisztek odébb vivésével. Másnap az ezredes meginterjúvolta Ádit, hogy hogyan is volt. hát ? mikép fogta el az orosz tiszteket ? „Hát semmi voll. az egész ezredes úr — mondta Ádi az ő sajátos dialektikájával — mert úgy volt, hogy mikor kezdtük a fedezékből kifele verni a muszkát, hát ölöt belőlük már hátúi szaladni láttam. Verje meg a Devla, gondoltam magamban, el azok nem akarnak magyar foglyok lenni. Erre oszt éktelenül felforrt bennem a méreg. Na, megállj muszka 1 Lefeküdtem és nagyon gyorsan lőni kezdtem rájuk. Egyet eltaláltam, az elesett, azután a többi lefeküdt. Én felkeltem és folyton lőve siettem feléjük. Mikor osztgoda közeledtem, lefeküdtem ismét és úgy kezdtem célozgatni újra. Ók revolverrel lőttek. Ekkor tudtam meg, hogy tiszt urak. Gondoltam : vagy meghalok, vagy elfogom őket. Aztán fekve kitartottam. Nemsokára eltaláltam az egyiknek a lábát, mire a másik három felnyújtotta először a kezét s azután igy felálltak. No áldjon meg a Devla benneteket, kiáltottam nekik, ezt bizony már előbb is megtehettétek volna. A fegyvert csak úgy félkézzel készen tartottam, félkézzel meg intettem, hogy a kezek le ne jöjjenek a magasból, mert baj lesz! Félreállítottam magamtól őket és hamar összeszedtem a kardokat, a revolvereket s elszedtem azoktól is a fegyvereket, kik megsebesültek, de az egyiknél ott is hagyhattam .olna, mert halott volt. Améknek meglőttem a lábát, azt az egyik tiszt úrral bekőttettem, aztán elővettem a sátor-lapomat, bele helyeztük a sebesültet és vitték előttem. Az öreg százados utánuk ment, én meg hátul. Amikor megláttam a honvédeket, magamhoz kiabáltam kettőt s azokkal a sebesült tiszt urat elküldtem a segélyhelyre". A három tiszt urat meg a százados úrhoz kisértem. Igy volt... ilyen simán ment az egész . . . !* Az ezredes s a körülötte lévő tisztek mosolyogtak. Ádi komoly volt. Csak mikor az ezredes megveregette a válát és azt mondta : „varrjál fel két csillagot Ádi* — akkor mozogtak szét a szőrök a fiu orcáján ; meg akkor, amikor a két csillaghoz még egy bronz vitézségit is kapott ráadásul. Azután simán, egyhangúan teltek a napok. Végre egy hajnalban csetepaté támadt. Ránkrohant a muszka. Frontunkat tőlünk jobbra, JNFIFEINDÉK hol a X. számú ezred állott, át is törték. Lemberg visszafoglalásáért harcoltunk akkor, s ha itt az ütött rés megmarad, akkor okvetlen meg is nagyobbodik és a centrumunkat oldalról támadhatták volna az Ádi „barátai". Érezte, tudta ezt mindenki! A csetepaté, mire a nap feljött, óriási küzdelemmé nőtte ki magát. Először visszavonultunk két-három kilométert s azután ellentámadásba mentünk át, hogy eredeti állásainkat visszafoglaljuk. Mint fergeteg, rohantak a fiuk neki a muszkának. Ádi tizedes ugy járt-kelt mint egy tigris és vérbenforgó szemekkel osztotta parancsait, mielőtt a volt állásainkban levő oroszok ellen rohamra indultunk. A roham nem is roham volt, hanem valami más . . . valami kimondhatatlan borzasztó más . . . Ádi mint könnyű botot forgatta a puskát saját lövészárkunk előtt. Hol a tusát, hol a szuronyát használta . .. Ugy nézett ki, mint egy hatalmas véres ördög . . . Szemébe, arcára s ruhájára hullott a puskájáról az ellenség vére, amig el nem tőrt kezében az erős manlicher. Ádi ekkor egy pillanatra kijózanodott. Majd hirtelen felkapva egy másik puskát, átrohant túl az állásainkon az ellenség közé, hogy onnan hátulról a sok orosz fogoly mellé előkerítse az orosz tiszteket is . . . Ez volt az Ádi veszte ... A saját állásukba ekkorra már visszamenekült muszkák leterítették Ádit . . . A golyó szivén találta . . . Csak annyi ideje volt, hogy puskáját megcsókolja . . . azután meghalt . . . Vigyorogva ment a másvilágra s véres arcán felborzolódott a fekete, a ritka szakái. .. Bánatosan temettük el a legendás, hős cigányt. Hatalmas keresztjére századparancsnokunk irta fői a nevet és a rangot: „hős Lakatos Ádi tizedes.* Másnap köztünk járt az ezredesünk. Megnézte ritkult sorainkat . . . érdeklődött az Ádi után is . . . Századosunk elmondta Ádi tegnapi csodás dolgait s aztán odavezette az ezredest hős Lakatos Ádi tizedes sírjához . . . Az ezredes megilletődve állt ott. Majd szeget veretett a kereszt tetejére s az Ádinak hozott nagy ezüst vitézségi érmet ráakasztotta; a tizedes szót lekaparta és sajátkezüleg irta oda „őrmester*! . . . . . . S a mindnyájunk által csodált hős, a bátor nagy katona, ki a hadjárat első napjától kezdve ott van mindenütt ezrede élén — kivette zsebkendőjét és megtörülgette a — „Hős Lakatos Ádi őrmester"-ért könnyező szemeit. Északi harctér, 1915. K. K. Az „Illat és Madárvédő-Egyesület" köréből. Mit akar az „Országos Állatvédő Egyesület" ? Az „Országos Állatvédő Egyesület" célja az, hogy az állatvédelem eszméjének terjesztésével az ország közgazdaságának szolgálatot tegyen és a népnevelés érdekeit az erkölcsök nemesítése utján előmozdítsa. Az egyesület ezért igyekszik : a nemzet vagyonának nagyjelentőségű részét képező háziállatokat megvédeni, azoknak értékét emelni; a mező és erdő gazdaságra nézve hasznos madarakat védelmezni és azok szaporodását előmozdítani; az állatkínzás üldözése és az állatok iránt való szeretet felkeltése és ápolása által szelídebb erkölcsöket vinni a tömegekbe; a természet szeretetének ébresztésevei emberséges érzésű nemzedékeket nevelni. Az Országos Állatvédő Egyesület működését az egész országra terjesztvén ki, azon van, hogy a vidéken minél több állat és madárvédő egyesületet alakítson és azokat minden hatalmában álló módon támogassa, hogy szakszerűen szerkesztett folyóirattal a müveit közönség érdeklődését ébressze és fenntartsa, hogy a népiskolákban Gyermeknap1915. szeptember 5. tárak és egyéb nyomtatványok terjesztésével, — a madarak és fák napja ünnepének fejlesztésével, — az Országos Ifjúsági Madárvédő Liga szervezésével, az ifjúságban az állatok iránt kíméletet, a szép és jó iránt erős érzéket neveljen. Folytatjuk. Állatvédelem. A nyíregyházi „Állat és Madárvédő Egyesület" rendes tagjai sorába beléptek: 1. Rónay Jenő bankigazgató. 2. Lukács Andor bankhivatalook. 3. Rozs László György bankpénztáros. 4. Vertse K. Andor törvényszéki jegyző. A „Szabolcsvármegye" napilap szerkesztősége és személyzete és pedig : Kertész László lapszerkesztő. 6. Bata Sándor hírlapíró. 7. Seres József hírlapíró. 8. Reismann Samu hírlapíró. 9. Szedleczky Sándor nyomdavezető. 10. Palicz András betűszedő. 11. Csernák Károly betűszedő. 12. Friderikusz András betűszedő. 13. Biltmann Lujza nyomdászleány (Nyíregyháza.) 14. Matyuga Kamiiné ág. h. ev. lelkészné (Döge.) Jelentkezni lehet személyesen, vagy levelezőlapon : Kubacska István titkárnál Nyíregyháza, Kürt-utca 7. szám. Megfigyelések. Még ugyan korai dolog volna a háború végéről beszélni és a tanulságokat összegezni, de egy esztendei tusakodás már annyi megfigyelésre adott alkalmat, hogy a szerzett tapasztalatok feljegyzését hiba volna elmulasztani. A harcterekről szabadságoltak olyan érdekes dolgokat mondanak el, amelyek közelről érdeklik az otthon maradottakat is, s éppen ezért felhívom azokra a közfigyelmet. Természetesen hadászati szempontokbol is merült fel újításoknak szükségessége, melyek e helyen nem tárgyalhatók, de elárulhatom, hogy azokat a hadvezetőség gyűjti és egy részüket már a jelenlegi háborúban is hasznosítja. Egynevüség. Az itthon maradottak elképzelni sem tudják, hogy mennyi kellemetlenségnek okozója a névrokonság. A magán levelek kézbesítésétől kezdve, az egész vonalon nehézkessé teszi ez a megkülömböztetést. Az még nem baj, legfeljebb bosszantó, hogy ha a lövészárokban a levelek a hasonnevüek kezébe kerülnek és késve jutnak el a címzetthez, de ha elesik az egy nevüek valamelyike, akkor a veszteség liszta nyomán ide haza húszan is meggyászolják, mert nem csak egy ezredben, de egy szakaszban is gyakori az egy nevű ember. Hogy ez valóban megtörténhetik bizonyítására hozom fel a napokban hallott azon körülményt, hogy Nyíregyházán csupán adófizető Kovács András 16 van. Ehez a számhoz még hozzájönnek azok, akiknek nevén még nincs vagyon, de katonai szolgálatra, vagy kényszermunkára alkalmasak és igy kivannak téve a háború eshetőségeinek. Idehaza azonban nem csak egyes családokat ejt oknélküli gyászba a névrokonság, hanem megnehezíti a hivatalok munkáját is. Sok bajt és kellemetlenséget okoz a telekkönyvek vezetésénél, a halálesetek lejáratásánál, árvaszéki és bírósági intézkedéseknél, ugy hogy ennek a zűrzavarnak a megszüntetésén nagyon is gondolkozni kell, mert az sincs kizárva, hogy valamelyik ál-özvegy itthol jóhiszemüleg férjhez megy, vagy legalább is jegyet vált. Ezért én okolni sem tudnám, mert a cselédséggel és gyermekekkel való vesződségben nagyou is érezhető a családfő hiánya. Hogy az aztán milyen kellemessé tenné a megkerülő férjjelvaló együtélést arról nem kívánok beszélni. A A névcserének az az oka, hogy egyes vidékeken elszaporodnak az egyes családok leszármazottjai és azok az ottan szokásos keresztneveket adják újszülötteiknek. Nyíregyházán pl. igen sok a Kovács, Lakatos, Kerekréti, a keresztnevekben pedig András, János, György, István van túlnyomó számban. Már a keresztnevek varialásával is sok eredmenyt lehetne elérni, de az még kívánatosabb volna, hogy egyesek vezeték nevüket cseréljék fel miniszteri engedéllyel valami más magyaros névvel. Az eredeti