Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-28 / 43. szám

14 42-ik szám. NYÍRTFIPF' 1914. május 2. hely, de oda igazán nem vágyakozunk). Ha tehát nem tudjuk kivándorlóinkat e földön munkával, kenyérrel, földdel megkötni, ugy egyáltalán nincs jogunk tőlük emberfeletti lehetetlenséget kivánni, hogy nyomorogjanak és küzdjenek ez ó hazá-' ban. Jelenleg pedig ezt kivánjuk tőlük. Sőt . . ., nem csak kivánjuk — hanem őket egyenesen erre kényszeritjük. — Napról-napra nehezebbé és nehezebbéi teszszük a kivándorlást. Ezeret meg ezeret tartóztatunk itthon mesterséges, huzavona eljárásokkal, kik tán Amerikában jólétben élhetnének — mig itthon éhezve szédelegnek. Ezek azután áldják is ezt az országot, ezt a kegyetlen földet, hol „élniök és halniok kell". Inkább halniok . . . mert a megélhetés az már nagyon nehéz. Ne is csodálkozzunk hát, hogy ezeknél az egyedeknél a haza fogalma, a föld szeretete elhalaványodik. Kivándorlóink szivét, lelkét, gondolkozásmódjit először mi hatóságilag pácoljuk: Hónapokon át tartjuk a kétség és a félelem között. Vájjon kap-e útlevelet ? És ha végre kap . . . ezer örömmel megy. Örül, hogy szabadulhat. Nem nézi azt, ő, hogy kap-e munkát, lesz-e ennivaló ?! Megy ő örömmel . . . vakon ; olyan szent bizodalommal, mint a fanatikus mohamedán Mekkába ! Megnyugodva megy,i mert tudja, hogy biztosan lesz oly sorsa, mint itthon. Nem sírdogál ő bizony se a vonaton, se Fiúméban, de még a tengeren se ! S akiket esetleg szeret ? . . . . majd ki jönnek utána napok, hónapok, évek múlva Amerikába ! Kiért és miért hullassa tehát könnyeit ? De hát akik nem kapnak útlevelet ? Biz azok nagy szomorúságban és keserűségben vannak. Akiknek pedig már nem sok veszteni valójuk van, azok még a határon való átszökéstől se riadnak vissza. Kitéve magukat a legnagyobb veszélynek és a lelkiösmeretlen ügynökök kapzsiságának, a halálnak. Egyiknek sikerül a szökés, a másiknak nem. Ki tudja hányan vesznek el ? Elrejtett csontjaikra tán sose' süt napsugár ! . , . Ezek is mártyrok, a kenyérnek mártírjai. S ezt minden kivándorló átérzi. Bevallhatjuk tehát, hogy mi önmagunkat okolhatjuk azért, hogy kivándorlóink közömbös szivvel és lélekkel hagyják el Magyarországot. Már eleve gondoskodunk arról, hogy ezek az érzelmi kötelékek megtépessenek. Természetes folyománya ennek azután az az ismert tünet, hogy magyarságunk 10—15 év múlva már asszimilálódik Amerikában. — Sok pénzzel fenntartott missziós intézményeink erőfeszítésének dacára ! — A tények ellen nem lehet harcolni. Azt mondják, hogy Japán segiti kivándorló ember-fölöslegét kedvezményes hajójegygyei. Koreába költözőknek pedig még pénzt is ád (16 itzebon-t). Keveset ugyan — de elvégre nem is a pénz a fő — hanem az intentio. Visszavándorlóit is segiti ! Ragaszkodik is ez a nép hazájához és rajongással szereti annak földjét. Hazájának egy rögét mindig magával hordja — s mihelyt egy kis pénzt valahol összezsugorgat: megy haza Keletre . . . rizskását, cseresznyét, virágot termeszteni. * Nálunk rideg és kegyetlen e téren a valóság Politikai pártjaink kérdezgetik egymástól: „Mekkora már akivándorlási alap ?« II polgári leányiskola kirándulása. n. Visszaevezve Orsovára, még volt időnk megnézni a Korona kápolnát. Itt egy bentlakótól megtudtuk az I. F. J. betűk jelentőségét is. Azon az ornon tunyogott egy Kecskepásztor, mikor a magyarok szent kincsét a menekülők egy bozótban elásták. Meglátta, megleste, kikémlelte a bujdosók munkáját — elbeszélte — s mikor Orsováig jutott a szent korona keresésének hire — egy gazdag ur kértére meg is mutatta a bozótban azt a helyet, ahol akkor azok valamit elástak. Tényleg a korona volt ott s most azon a helyen, ugyanolyan magasságban, ahol a láda volt, van az emlék tábla s a helyre kápolnát építtetett a megkoronázott király. A pásztor leshelyét jelzi a három fehér betű. A kápolna maga kicsiny, jegenyefákkal körülvett hatszögletű épület — közepén a bekerített emléktáblával. Művészi értéke nincs, csak valami különös borongó érzés száll az ember lelkére — szállott a mienkre — mintha előre nyújtotta volna fátyolos karjait elénk a harmadnapi aradi hangulat. Öt és fel órakor tovább mentünk, a Gserna völgyében, föl Herkulesfürdő felé. Itt is folyton változatos volt az ut, szelid hajlásokban kikényszeritett termőföldek, inkább csak kertecskék, kecskelegelők, meredek sziklák, barlangok s a mellettünk szemközt futó Cserna, kattogó vizi malmokkal. S mindenütt az uton, a kicsiny földeken, a vágányok mentén, festői öltözékü oláh parasztok. De igy, futólag látva is — sok grádussal emberebbek, mint az aninai hegyek topogó medvéi. Gyönyörű szép, fenséges a maga zordságában az a hegyes bányavidék — de a kultura — ha még oly kicsiny levélkéje is, közelebbről kapva emberi formára hozza a városban lakó medvét is. Aninán, hisz gyönyörű volt az ut — a kapaszkodó vonattal — a folyton fékezett szekerekkel vissza aláfelé, Orsován szívesen élhet is kulturember. Hét órakor értünk Herkulesfürdőbe. Illetőleg annak gyönyörű fekvésű, modern, építészetileg is a régi hires fürdőhöz méltó állomására. Itt már vártak ránk a megrendelt bérkocsik, amiken megint csak a Cserna zugó habjai mellett hajtottunk a fürdő telepre, közben elhaladva egy kedves kis hegyi falucska, Csernabessenyő mellett. Vörös cserépzsindelyes házacskáival olyan volt a hegyek alján, mint valami uti dekoráció. Hnrkulesfürdő megint olyan meglepetést hozott, mint Szeged, ősrégi fürdő, a természet is pazarul bocsátotta el, a fenséges hegyek és a tajtékos, zugó, dübörgő, kristályos vizű Csernával, az emberkéz alkotó munkája is talán az összes magyar fürdők legszebbjévé formálta. Szép kavicsos utjain már most is sok fürdővendég sétált — a mi kocsink szinte zajtalanul gurultak tova az aszfalton — gondozott parkok, modern villák, szállók, különféle katonai és Dole-ári gvóevházak között. S mellettünk zúgva rohant alá a Cserna, folyton tajtékos, gyöngyös vízeséseket formálva a kiálló sziklákon. Átható, erős kénszag terjengett a források mellett s ez még a Csernán is megérzett, ahol a fürdők elhasznált vizét fogadta magába. Megszállottunk a kényelmes, szép, csinosan bútorozott Ferencz-udvarban — ahol oly kedves íigyelemmel szolgálták ki a mi kis lányainkat — mint a leggazdagabb fürdővendégeket. Külömben és mindnyájan konstatáltuk, hogy a roppant drága hirü Herkulesfürdő szobaárai valamivel olcsóbbak, mint akár a mi Sóstónké is. Különösen, ha egybe vetjük az ottani remek ellátást, eltekintve a környék és viz értékes voltát is. Vacsora után lefeküdtünk, a vállalkozóbbak azzal a szándékkal, hogy virradatkor megkeressük a Rablóbarlangot, mig a többiek alusznak. Hanem a szálló hegyfelőli szobáiban alvók pár perc múlva szomorú felfedezést tettek: esik, esik az eső, zúgva ömölve zápor módjára. Fucscs a hajnali sétának — az egész napnak is. Pedig csak a Cserna zúgott az ablakok alatt, rohantában neki vágódva kanyargós, sziklás két partjanak. Virradóra kelve azonban csakugyan sürü köd gomolygott a hegyeken, csapódott is aláféle apró, finom, átható csöppekben. Ketten megindultunk azért a Csernaparton fölfelé. Alvó Ézáliók, villák, csukott templom, csukott fürdők beboltozott, nyűgbe kötött gyógyforrások között, csak a Cserna zúgott felénk s a lábunk alatt nyiszorgott a finom, ezerszínű kavics. Ember sehol, azonban mindenütt emberkeznek nyoma, végre egy kis fordulónál fekete-vörös tábla : „Rablóbarlang felé". — Gyerünk csak. Akkor föl a hegyre, mohos, borostyános sziklák között, téglázott, gerendákkal erősített csinált uton s pár pillanat múlva előttünk tátogott a barlang órjás kapuszája. ónző az ember, de nem túlságosan. Jól körül se néztünk, szaladtunk vissza a többiekért. Felvertünk akit lehetett és mentünk újra, hiszen alig hat perez a Ferencz-udvartól. Akkorra már az öreg oláh is ott volt a lámpásaival, no meg a hóna alatt valami öszszecsavart dohányzacskóval. Beszélni nem tudtunk véle, de az nem baj, meggyújtotta a lámpákat és vezetett körül a templom nagyságú oldalüregekben ; néhol bizony ugyan kétrét hajolva követtük. Magyarázott is hozzája, de szerencsénkre nem értettük meg minden szavát. Igy is igen épületes földrajzi tájékozódásokat szereztünk tőle, a sikátorokat illetőleg. — Ez Herkules kútra, had kilometer. Ez Mehagyia tizenet kilometer. Ez Resicára, háromszáz kilometer. NB. a Herkules kút ott van a hegy lábánál, kb. 2 percnyire a barlang szájától. Hanem csak ugy a magunk kontójára gyönyörködtünk a hatalmas kúpalakú boltozatos termekben, a sok mellékzugban, amikben ma talán borzok tanyáznak, de hajdanában csakugyan pompás és tökéletes menedéket adhattak a világosságot rettegőknek. Aztán egy egy halát adtunk lompos házi* gazdánknak, amikor azzal hálált meg, hogy előrántotta hóna alól a furcsa dohányzacskót, két furulyás sarkát a szájáha fogva, dülledt pofákkal felfújta kecskebőr dudának. Es fújta aztán, boldog gyönyörűséggel, hogy kínunkban táncoltunk hozzája. Ezen még jobban neki gyönyörödött s a szomorgós, vontatott oláh nóták után másat fujt. amit egy pár naiv kislány áldott megbocsátással elfogadott a Körösi lánynak. No ezt a mulatságot is végig élvezve, visszasiettünk reggelihez, reggeli után pedig tatárjárást rendeztünk a bazárok ellen. Vagy hogy azok a mi zsebjeink ellen? Elég az hozzá, hogy kelete volt ott mindennek. A szép himes kötőket az uton iáró fátákról is leoldo?Hik no, Haskötök, FÜ7ŐK E9Pesfartói 1 ' pontos gipszmérték BLÜMBERG JÓZSEF kötszerészttél sérvkötök, köldökkötőkben nagy választék. Légiin. MQGHfl-keztyük 5 K Börkeftyök2K-tóffetieb^