Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-28 / 43. szám

-Nyíregyháza, 1914. junius 11. Csütörtök XXXV. évfolyam, 47. szám. A Szabolcsvárrnegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik szerdán és szombaton este. Előfizetés: Egész évre 10 K, Fél évre 5 K, Negyed áwre 2 K 50 f. Egy szám ára 10 f. Tanítóknak félár. 1 Kossuth Ferenc. 1841—1914. i Hosszú, kínos szenvedés után, testet és lelket sorvasztó gyilkos kór ölte meg Kossuth Ferencet hétfőn reggel, hajnali négy órakor budapesti lakásán. Egy jobb sorsra hivatott nemzet húsz évvel ezeló'tt diadalmámorosan fogadta zászlóbontását, s ugyanaz a nép húsz év elteltével a lehangoltság apáthiájával olvasta a hosszas haláltusájáról szóló újsághíreket s fogadta gyászos elmúlását, Kossuth Ferenc! Amikor egy egész nemzet e nagy világon addig még sohasem látott, sohasem tapasztalt gyásszal helyezte sírjába az imádott vezért, a tetteiben és temperamentumában legigazibb s egész életében a legbálványozottabb magyart: Kossuth Lajost, a mérhetetlen bánattól eltelt szívekbe egy boldogító reménysugár hatolt s enyhítette meg milliók fájdalmát: nem hagyta el Isten még sem a magyart, a nagy száműzöttnek nemcsak drága hamvait, de terveinek és eszményeinek, vágyakozásainak és politikai hitvallásának letéteményesét, fiát: Kossuth Ferencet is hazahozta a Torinóból érkező vonat . . . És húsz évvel ezelőtt, borulatos őszi időben, emlékezetes nagy kőrútjában itt Nyíregyházán is megjelent az imádott vezérnek nagy nevü fia, hogy elmondja itt az azóta szállóigévé vált emlékezetes szavait, melyet legtöbben félreértettek, de 0 egy egész életen át következetesen megtartott: „A béke olajágával jövök!"... Azóta húsz év telt el. Ez a húsz év a nemzet mámoros álmodozásai szertefoszlásának, ábrándjai elszálltának, reményei elhervadásának, szóval a nagy kiábrándulásnak korszaka lett. Az időnek ez a nagy változása, a sors kerekének ez a forgandósága, az eseményekben való rendithetetlen hitnek ez a nagy megtántorodása nem szálihatott el Kossuth Ferenc fölött sem nyomtalanul, s akik egykoron öröm-ujongva kisérték minden lépését, akik az Ő hivatásától várták a magyar nemzet legszebb napjainak elkövetkezését, ma fáradtan és csalódottan, de mégis a gyásznak búbánatos érzésével veszik körül a virágokba borított ravatalt... Vétenénk a legszentebb nevet a magyar ember szívében örökön-örökké megillető kegyelet ellen, ha egy immáron lezárult emberi élet elmúlásának idején a multak eseményeit bírálva részleteznők- A történelem nagy ítélőszéke bizonyára meg fogja állapítani azt, hogy a reáhagyott súlyos atyai örökséget a fiu nem téko zolta el, s hogy az időknek változásában Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon szám : 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. Legolcsóbb hirdetés 1 K. Hiv. hirdetések sora 60 f. A nyilt-tér soronként 80 f. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden további szó 5 f. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit helyes nyomokon járt, amidőn sokak által nem szívesen fogadott mérséklet utján haladt. . . . Csütörtök délelőtt egy rövid időre megnyílik a nemzeti Pantheon kapuja. A kitárt ajtókon át egy fekete koporsót kisér be a gyászoló menet a szentekszentélyébe, hogy a nagy száműzött mellé odahelyezzék az Ő imádva szeretett — fiát E gyászosan szomorú s ünnepélyes percben dobbanjon meg minden magyar keblében a szív, s a már porladó hamvak felé s a frissen kovácsolt koporsóra szálljon, boruljon reá mindnyájunk áldása ! Gréczy Géza. Á vig kivá Irta: Rácz Béla. Nincs is tán a világon olyan elfásult szívű ember, ki egy kis meghatottsággal ne köszöntené a búcsúzó vándormadárkákat, a fecskéket, a gólyákat és más egyéb madárkákat. Csodálatosan megható az a nagy szeretet, melylyel ezek az apróságok a fészekhez, a megszokott területhez ragaszkodnak. Siralmas, fájdalmas csicsergéssel újra meg újra visszavisszaszállanak a fészek környékére, az ismert, kedves területre. Oly szomorú és megható az ő válásuk ! Vándormadaraink búcsuzása sokkal meghatóbb, mint kivándorlóink búcsuzása szülőföldjüktől, családjuktól és hazájuktól. Elmondhatjuk, hogy kivándorlóinknál nem okoz valami nagy lelki emóciót e hazától való válás. Közömbösen indul a mi vándorunk nagy, ismeretlen útjára . . ., elhagyva esetleg apát, anyát, testvért, hitvest, gyermeket és rokont. Megy . . . gyakran mindenj szomorúság nélkül, örvendezve tán, hogyi eljuthat ama mesebéli „Munkaországba", hol nyomor és éhezés nélküli az élet. A mult csütörtökön a püspökladányi állomáson egy sereg ember, asszony, leány és gyermek szállott fel a déli személyvonatra. Nagy csomagjaiktól alig tudtak mozogni, kászolódni. A vonat elindult. Embereink eleinte nagyon csendesen viselkedtek, de Szolnok-felé már vigani nótázgattak. Mind Amerikába igyekvők voltak. A kalauz még rájuk is szólt. „Nem szégyenlik kendtek magukat? . . .4 Hát biz azok nem igen szégyelték magukat — sőt a kalauzra még durván rátá* madtak. „Mi köze hozzá . . ., jó, hogyi az úrnak van mit ennie !" Talán igazuk is volt ?! . . . Ne keressünk ott poézist — hol kenyérről van szó. Mert elvégre is, annak a dolgozó embernek teljesen igaza van. Erős, nagy igaza, melyet lebecsülni, lekicsinyleni nem igen lehet. Ott a haza: ahol meg lehet élni! Fiúméban hasonló a helyzet. A mi kivándorlóink olyan közönyösen viselkednek — várva a hajóra — mint valami glóbust járt, telivér angol. Közönyösenf járnak-kelnek, tesznek-vesznek. Nem hat rájuk még a szláv kivándorlók jajgatása se' ! 1910. évben huzamosabb ideig éltem Fiúméban. Egyszer kivándorlóinkat elkísértem egész Brindisi-ig, élénken figyelve azok viselkedését. Bizony mondom, nagyon csalódtam. Olyan jelenetet képzeltem el — mint aminőt az „Elnémult harangok" illusztris szerzője ecsetelt e remek müvében. Kár volt velők lemenni Brindisi-ig ! Biz' azok nem igen integeti tek végbúcsut szép hazájuk ködbevesző partjainak, bérceinek — pedig tán nem is egy érezte, hogy soha többé viszont nem látja elhagyott hazáját. Születése földjét, ősei nyughelyét . . . A szláv, a német, az olasz sirva borult le a födélzet karfájára, a magyarok fel se igen jöttek a közös kabinból. Itt láttam először: hogyan lehet a hazát elhagyni egy köny, egy sóhaj, egy búcsúszó nélkül. — Istenem! Hát kihalt volna már a magyar ember szivéből, lelkéből ennek a vérrel szerzett hazának szeretete és becsülete ?! . . . Vagy e könnyel és vérrel teli tett föld tagadta már meg termékenységét fiaitól, éhező gyermekeitől — kik igy kivándorolni kényszerülnek?!... Kivándorolni: idegen, termékeny földekre! Vagy a mi élhetetlenségünk oly nagy, hogy nem tudjuk ember-fölöslegünket lekötni, elhelyezni és e földön megtartani ?! Hogy velük is növelhetnők öngyarapodásunkat ! Akármelyik indok áll is fenn, annyi; bizonyos, hogy jelenleg nem vagyunk képesek ember-fölöslegünket e hazának lekötni! Ha pedig ezt nem tudjuk megtenni, akkor fontos dolog, hogy ezt mindnyájan be is lássuk s ezt mérlegeljük. Régente, igen egyszerű és észszerű módon történt a kivándorlás. Az ifjú raj egy tapasztalt öreg vezetése alatt elszakadt a törzstől és addig vándorolt, mig oly alkalmas helyre nem talált, — hol a megélhetésnek kedvező feltételei megvoltak. A két törzs azért nem szakadt el teljesen egymástól — mert az érzelmi és a vérségi kötelékek mindvégig megmaradtak közöttük. Érintetlenül, teljes üde tisztaságban. Egymással az érintkezést fenntartották, egymást kölcsönösen segítették a vészekkel és a viharokkal szemben. — Ma már nagyon megváltoztak a területi viszonyok — s a mai modern századunkban nagyon bajos az uj ivadéknak ily módon hazát, földet szerezni. Az angolok, a németek, a franciák és más nemzetek még tudnak (gyarmatok) — de mi már nem. (Kilikiá-ban ugyan volna még