Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-08 / 3. szám

Nyíregyháza, 1914. január 8. Csütörtök XXXV. évfolyam, 3. atáM. Megjelenik szerdán és szombaton este. E'fifizetés: Egész évre 10 kor., Fél évre 5 kor., Negyed évre 2 K 50 f. Egy szám ára 10 fillér. Tanítóknak félár. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: KOSSUTH LAJOS-TÉR 10. SZÁM. Telefon azámt 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. Legol«sóbb Hr detés 1 K. Hiv. hirdetések sora 60 fill. A nyilt-tér soronként 80 fillér. Apró hirdetések 10 szóig 1 K, minden torábbi szó 5 fill. Vastag betűvel szedett kétszeresen szám II es a A mult évről megállapított mérlegünkben s a jövőre kitűzött programmunkban tényeket és elveket soroltunk fel annak megvilágítására, hogy mimódon teljesítettük kötelességünket s hogy mit várhat tőlünk az olvasó közönség. Az a szíves viszony, mely lapunkat és barátait eggyé forrasztja az eszmék és törekvések közösségében, s az a szigorú tárgyilagosság és józan mérséklet, melyet cikkeinkben minden viszonyok között megőriztünk, míg egyfelől lehetővé teszi, hogy teljes őszinteséggel s minden fentartás nélkül hirdessük igazságainkat, másfelől feljogosít annak kijelentésére, hogy elfogulatlan olvasóinktól emelt fővel várjuk eljárásunk megítélését. Egyenes úton jártunk, senkit nem bántottunk, hasznosak lenni igyekeztünk. Szándékunk tisztasága lelkesedést, függetlenségünk tudata erőt, munkánk megbecsülése biztatást nyújt küzdelmünk folytatására. E küzdelem célja a közérdek szolgálata, mert ebben ismerjük fel a sajtó hivatását, sőt jogosultságát is kizárólag ettől tesszük függővé. A közérdek alapján pedig minden jó embernek találkoznia kell, aki hive az igazságnak és előmozdítója a haladásnak. Jóhiszeműségünk, sőt optimizmusunk e tekintetben annyira megy, hogy nemcsak kizárja a békebontó, ünneprontó gyanúsítást, hanem a legmesszebb menő áldozatra is képes a kölcsönös megértés érdekében. Más kérdés azonban, hogy fokozatosan meddig terjednek az egyéni érdek, osztályérdek és közérdek határai; mert a béke e határkérdések felfogásán, magyarázatán és elintézésén fordul meg. Mi a magunk részéről az érdekeltek szempontjából mind a hármat jogosultnak tartjuk; a baj tulajdonkép ott kezdődik, ahol az egyéni és osztályérdek teljes kíméletlenséggel vagy éppen a köz érdek jelmezének felöltésével akar érvényesülni. Mindenki elvbarátunk és fegyvertársunk, aki ez ellen hadat üzen és elszántan küzd, ha nem lépünk is vele formális szövetségre ; és mindenki ellenségünk, akinek nincs érzéke az iránt, hogy méltányos megegyezéssel küszöbölje ki társadalmi berendezkedésünk szembeötlő igazságtalanságait s az ebből fakadó szociális elégedetlenséget. Nézzük csak például a munkabér arányossá tételének vagy az emberi jogok kiterjesztésének kérdését. Ha kizárjuk is azt a föltevést, hogy ezekben a kérdésekben a harc a közérdek jelszava alatt indult meg és folyik, nem csakugyan megdöbbentően magasra emelkedtek-e az osztályérdek elkeseredett küzdelmének hullámai, mikor egyfelől a legmerevebb elzárkózás, másfelől a fenyegető követelés állott szemben egymással? Nem égető szükség-e, hogy ezek épp úgy, mint közéletünk, sőt helyi társadalmunk íorrong > nagy kérdései is ne pusztán az erőviszonyok nyers kifejtésével oldassanak meg, hanem elsősorban a sajtótól várható felvilágosités, meggyőzés és megegyezés alapján ? Nem lennénk igaz munkásai a sajtónak, ha az e téren ránk nehezülő feladat súlyát teljes mértékben nem éreznők. Ha valahol, itt igazán csak a salus reipublicae legyen a suprema lex! De értsük meg egymást. Mikor arról van szó, hogy első a haza, nem megrögzött tételeket hallunk-e a következőkben : „Én tizenhárompróbás hazafi vagyok, te hazaáruló vagy, ő hazátlan bitang!" S nincs-e igazunk, ha nem abban látjuk az igazi hazaíisagot, hogy a mult emlékein merengjünk, kizárólag a a régi tradíciókhoz ragaszkodjunk s e mellett vérünknek cseppenként hullását tétlenül szemléljük, hanem abban, hogy hazánk minden gyermekére nézve lehetővé tegyük az itthon maradást, boldogulást s e megszentelt földhöz való ragaszkodást méltányos szeretet, áldásos intézmények és testvéries bánásmód útján?! Meggyőződésből valljuk, hogy ezek nélkül a hazafiasság meddő hangoztatása nem egyéb, mint zengő érc és pengő cimbalom. Margitka! Tudom, hogy elsősorban is azt nézte meg, vájjon kitől és honnan megy e levél. Ha nem emlékeznék nevemre, — amit nem hiszek, hiszen hogyne emlékeznék azokra, kiknek olyan kedvesen osztogatta a kosarakat — jusson eszébe, hogy én voltam a negyedik a kikosarazottjai között. Utánam is voltak még bőven, kik kerülgették, erősen tapodták körötte a földet, de akiket szintén elűzött, elkergetett magától. Az egyikéről, másikáról tudok is valamit. A legtöbb szivar-, vagy pipafüst mellett boldogan szemlélgeti a körötte hemzsegő s gyermekeinek nevezett apróságot. Hogyne ! Hiszen azok a porontyok oly szépek, egészségesek, pajkosak! A fentieket csak azért mondottam el, hogy ismerjen rám s ajánlatomat ne utasítsa vissza. Ne féljen, ne ijedjen meg, nem kérem a kezét. Tudom, hogy ugy sem kapnám meg; meg aztán én — tudhatja — nem szeretek és nem is tudok kérni. Ha egyszeri kérésem meghallgatásra nem talál, felhagyok az ostrommal, emlékezhetik arra a délutánra . . . Sokan voltunk. Nem figyelt ránk senki . . . Akkor mondtam: Én magát szeretem. Tanulmányaim végeztével feleségül veszem. Ha ugy akarja, várok addig is, mig a tanítónői oklevelét megszerzi. . . Maga igy válaszolt: Nem lehetünk egymásé. Maga szegény ember. Én sem vagyok gazdag. Szegény vegyen el gazdag leányt és szegény leány menjen gazdaghoz . . . Haragudtam-e ? Ugyebár nem ? De nem is lehet magára haragudni. Meg aztán miért nehezteltem volna ? Magának joga volt azt mondani, amit mondott. Azt sem állítom, hogy jól estek szavai, de feleltem-e többet, mint ennyit: Tiz évig nem házasodom! , . . Azóta tizenöt év repült el. Hozva örömet, bánatot. Ez utóbbiból különösen bőven. Mondja, kerestem-e ez idő alatt az alkalmat a találkozásra ? Mondottam-e egy szót, tettem-e egy tollvonást, hogy életelvét megváltoztassam ? Még csak nem is tudakozódtam maga felől. Ha véletlenül dicsérték előttem, örültem. (Gyalázni sohasem hallottam.) A napokban két, előttem ismeretlen barátnője beszélgetett magáról. Elmondták, hol működik, mivel tölti szabad idejét, kikkel levelez, mikor látogatta meg őket stb. Beszéltek tücsköt, bogarat, de amit én szívesen hallgattam. Nem gondolták, hogy olyan előtt csevegnek, akit maga valamikor igen közelről érdekelt. Tőlük sem kérdeztem maga felől semmit. Pedig, higyje el, szerettem volna tudni, hogy annak a gazdag fiúnak miért küldötte vissza a gyűrűt, melynek se vége, se kezdete; melynek, ha egyikét a maga, másikát a magam ujján tudtam volna..., no, de nem mondok semmit; minden ugy van jól, ahogy van. Éu magát régi meggyőződésétől megfosztani nem akarom. Bár, látja, az a gazdag szó igen tág fogalom. Én gazdagnak tarthatom azt, akit más szegénynek s szegénynek, akit más gazdagnak. Aztán a gazdagság mulandó. Sok példát hozhatnék fel különösen a mai világban. De ha figyel, — de hogyne figyelne, mikor már 16 éves korában oly okos, kis teremtés volt, hogy gazdagságuk szerint osztályozta a fiatalembereket — átláthatja, hogy a lelki gazdagság is mulandó, de az anyagi ezerszer inkább az. Ne vegye ugy levelem, mintha a régi bizalmas viszonyt felújítani akarnám. Ne vegye ugy. Mert az én koromban nem kell már szerelem. Nekem legalább nem. Meg aztán nézze csak, én akkor gazdag voltam, mert egész volt a szivem. Ha akkor nem kellett az magának épen, tisztán, hogy számithatnék én arra, hogy most nem utasítaná vissza annak roncsait! ? .. . Továbbá látja, én tudom, hogy maga nem szedett össze százezreket — igaz, hogy maga egy egész világot ért valamikor nekem — s igy nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy szegény emberhez menjen feleségül. Én pedig most sokkal szegényebb vagyok, mint voltam akkor . . . Szegényebb tizenöt évvel . , . Egy csomó hajszállal . . . egy szép reménnyel . . . Igaz, gazdagodtam is . . . csalódásokkal. . . fehér hajszálakkal . . . Unja már, tudom, de engedjen meg nekem. Hiszen annak is megbocsátunk, aki gyűlölt bennünket. Én pedig — elhiszi-e ? — magát igen szerettem. Kompolthy. U. i. Csaknem ugy jártam, mint az a egény, aki leánynézőbe ment s megnézte a házat, ökröt, tinót, lovat, tehenet, vetést, sőt még a járomszöget is, és a lány megnézésére nem jutott ideje, illetve a lányról elfelejtkezett. Majdnem elfélejtettem megírni, hogy miért irok magának. Hát csak azért, Margitka, mivel barátnői nem küldhetik a tőlük kért könyveket azon egyszerű oknál fogva, mivel nekik sincsenek meg. Ha megengedi, én magához juttatom azokat. Megengedi ? Ugyebár megengedi ? Fenti.