Nyírvidék, 1914 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-01 / 1. szám

I 7CI I' KJ£.ÍZ>J. JÓSA ANBRÁí Nyírigyhfrső isgiám. -utca í... 7ISET57 leieíon; JSfYÍRVIDÉK. 1914. január 1 talán fel bennünk az abszolút nyugalom érzetét, talán ebben a képtelenségig fokozódott gyorsaságban rejlik az élet örök problémája, nem tudjuk, annyi azonban, bizonyos, hogy az energia egyetemleges fogalmának megértése a legtitkosabb és legérthetetlenebb vágya minden intellectusnak. Az 1914 es szám csak emberien gyarló megállapítása és megosztása az örök mozgás egyöntetű folytonosságának, egyben pedig jelzése a világtörténelem legnagyobb értékű mozgalmának a kereszténységnek. Visszafelé lapozgatva a történések időbeli rendjében, évszázezredeket ugorva a geológiai korszakok hipotetikus útvesztőjében, mint relatíve végső pontig, a Kant Liplac elmélet alkotta gáztömegig, az ótestamen'um emlegette tohuvabohu-ig jutunk el, a mi körülbelül megfelel a görög világnézet Chaosz-ának. Ebben az őstömegben lakozott az energiák rendszertelen egésze, mely már ekkor determinálva volt az evolúció megoszlási folyamatára, s mint a mai megosztott világrend szemlélekböl is látható, ez a determináció a végtelenségig logikus és tökéletes. Véges elmével kutatni az ősenergia okát és végső alapelveit a világegyetem rendjének, egyelőre súlyos feladat. A reális tudományok beláthatatlan fejlődési eredményei kellenek hozá, hogy a filozófia eljusson ezekhez a végső alapelvekhez, amelyek még most, amikor az 1914-es mérdföldkő kolosszusánál elsuhanunk, szürkés derengéshez hasonlóan élnek tudatunkban. Galilei, Newton, Kopernikus óta nagyot haladt a csillagászat, de hol vagyunk még attól, hogy az egyetemes gravitáció, a naprendszerek szerves összefüggése kézelfogható módon álljanak ellőttünk. Amióta megindulhatott a szerves élet a Földön, azóta mindig akadtak töprengő koponyák, akik a lényegére akartak hatolni a körülöttünk lévő dolgoknak. Ez a töprengés, ez a mélyrehatolás a filozófiában jutott a fejlődésnek csúcspontjára, egyébként azonban ott található minden tudományág anyagában is. Ez viszi előre az emberi gondolkodás fakó szekerét, ez világítja meg a különböző studiumok során előbukkanó rejtelmeket, s ez adja meg a gondolkodás egyéni karakterét. A művészek, költők, feltalálók ennek az örök töprengésnek a során jutnak el végső megállapodottságukig, saját egyéni karakterükig, a világrenden keresztül jutnak el önmagukig. S most, hogy egy pillanatra rávetődött lelkivilágunk fénye az 1914-es útszakasz határkövére, uj izgalommal, uj bizakodással nézünk magunk elé. El lesznek felejtve a mult sérelmei, s az 1913-as események a történelembe vonulnak be. A Föld is uj pályát vág magának, mert hiszen köztudomásu, hogy az ellipszis és csavar vonalaiból kombinált pályáján soha oda vissza nem tér, ahol már egyszer járt. S mig mi uj harcokon, uj eszméken töprengünk, addig ez a jó öreg sárteke, a mi igazi édesanyánk, másodpercenkint huszonkilec kilométer sebeséggel, feltartóztathatatlanul száguld az uj, de még meglehetős távollevő, 1915-ös mérföldkő felé . Vertse K. Andor. A kolduló iskolás gyermekek. Szokásban volt a középkorban, hogy ünnepek alkalmával a szegénysorsu iskolás gyermekek házról házra járva énekeltek s az adott alamizsnából tartották fenn magukat. E szokás napjainkig megmaradt, azonban elfajult alakjában nem egyéb a közönséges koldulásnál, mely mint legundokabb üzleti ág, sehogysem illik a szeretet ünnepéhez. Elemi és ismétlő iskolás gyermekek összeverődnek az „ördög ovodá"-jának rendes látó gatóival, az utcai csavargóküal s ezek tanácsa után indulva bejárják a város nagy részét s csak a késő esti órákban térnek vissza szülőikhez, kik elmaradásukat szívesen elnézik ez alkalommal, mert a gyerek pénzt keresett. Az utcai énekesek egy-egy ház ablakán bekiáltanak: „Szabad az Istent dicsérni V E kérdés célzata tulajdonképen az, hogy pénzért szabad-e dicsérni, megfizetik-e azt a dicséretet, amelynek primitív voltát is annyira becsüli a naiv ész, hogy ez rezgésbe hozza a szívet és szent áhítattal tölti meg. Megtörténik, hogy oly család hajlékába kopogtatnak be, mely más hiten lévén, máskor ünnepeli a karácsonyt s nincs elkészülve az ünnepiességhez, tehát elküldi az énekeseket. Ilyenkor a legnagyobb trágár szavakkal távoznak el azok, kik a megtestesült szeretet eljöttét az angyalok szavával hirdették. Hát nem profanizálása ez az örömünnepnek? Aki pedig megengedi a dicséretet, az rögtön vegye elő a pénzt és siessen az ablakhoz és nyújtsa oda nékik a megszolgált bért, mert a nyugtalankodók bekopognak, siettetik a gazdát, lévén nekik még sok járójuk. Az esti csendháborítók elpihenése után a gazda is elpihenhet. Karácsony reggelén bekopogtat egy cigánylegény s elmorogva egy rosszul megtanult mondókát, várja a pálinkára valót. Jön aztán 5—6 éves selypes kis lány, bekap egy csomó levegőt s elkezdi: „Éa tisz móza, dende józa, nem jájtam méd isztojába, méd isz tudom aszt a vejszet, hod Jézuszta ma szüjetett." A kicsiny lélek alig bocsátja ki a fáradt gőzt, már is jön egy másik hasonló ívásu, ki azonban más verset más nyelven zeng: „Én tis lélet trajcsárt térét, ha nem adzsnat, visszatéret." Jön aztán egy, két, három ismeretlen, kiről azt sem tudja az ember, hogy ki ő, csak annyit tapasztal, hogy bűzlik a pálinka belőle. A kisebb-nagyobb gyerekek egymást várva megkérdezik a szerzemény nagyságát s megtudakolják egymástól a jói helyeket. Az elemi- és-ismétlő iskolások szülőik tudtával végzik a koldulást. Az alsóbb osztályok növendékei a gyűjtött pénzt teljes egészében adják szülőiknek, melynek fejében valamit kapnak ezektől. A felsőbb osztályok tanulói, valamint az ismétlősök már cigarettára is költenek s ha itt-ott pálinkával kínálják, akkor az utcán a berúgott embert utánozva dülöngve, kiabálva mennek. Egy elemi iskola alsó osztályából 26 tanuló járt az elmúlt évben énekelni, köszönteni. A legkevesebb szerzemény volt 8 fillér, a legtöbb pedig 2 K. A gyűjtött pánzt anyjuknak adták s a mamák 2 fillért adtak mindegyiknek cukorra. Csak egy fiu kapott 10 fillért, melyért cukrot, zsemlyét vett. A szülők elég jómódúak. Az ily szülő lassanként annak a tudatára jut, hogy a gyermeknek már most is hasznát veheti s keresetre kényszerítve szaporítja a gyermekmunkások számát, segiti a züllés útjára. Ide vezetnek a hagyományos szokások. Az ismétlő iskolások és a serdülő ifjak már mint Betlehemesek is kivették a kóborlásból és koldulásból a részüket. De nemcsak koldulnak, hanem ahol lehet, ott a konyhában tartózkodó kifordított subáju Öreg vagy Bacsa minden elemelhetőt a tarisznyájába sülyeszt. Épen ilyen ártalmas játékot űznek a Csillagosok is. Ha valahol, ugy a gyermaknél lehet alkalmazni e mondást: alkalom szüli a tolvajt; mert hiszen akarata gyenge, Ítélőképessége, mely a jót a rosztól megkülönbözteti: gyarló. Vannak, kik a hagyományos szokásokat az ünnep magasztos voltával hozzák kapcsolatba, az ünnep kiegészítő részét látják benne s mint a mult emlékét a kegyelet megőrzésre méltónak tártják. A tapasztalatból leszűrt következtetések azonban azt mutatják, hogy az elfajult hagyományos szokás nem egyéb a züllés egyik lépcsőjénél, mely egy lépéssel mélyebbre viszi azt, ki gyakorolja. Az előrehaladott kor iróniája az, hogy a középkorból szerzi a népies szórakozásokat, holott ezt a mozi, továbbá a vetített képekkel kisért ismeretterjesztő népies előadások, mesedélutánok, hasznos könyvek s egyéb modern szórakozások nemcsak pótolják, de messze felülmúlják. Preventív gyermekvédelmi szempontból e hagyományos szokások mint a züllés eszközei rendkívül károsak. D; a szülőkre veszedelmes amennyiben a koldulás egyik neme lévén, tehát törvénybe ütközik a gyakorlása, Az 1879. évi XL. t. c. 66. §-ában világosan meg van írva, hogy „aki hatósági engedély nélkül nyilvános helyen, vagy házról-házra koldul, vagy aki 16 üzenetet, magam jöttem el könyörögni, . . . hogy . . . menj. — Miért félted az életemet Lívia? Milyen veszély az, melyről beszélsz? Én itt maradok. — A leány arcát biborpir borította el . . . El fog mondani mindent Muciusnak, akkor talán hallgatni fog reá. Öh! hallgas rám Mucius — könyörgött — atyám ma Nérónál volt; kegyvesztett lettél; életedre törnek . . . Nem birt tovább beszélni, zokogás fojtotta el a hangját, sírva hajtotta le a fejét. Mucius elbűvölve nézte; . . . nézte fájó szívvel, könnyes szemekkel . . . hisz soha, sohasem lehet az övé . . . Majd felujongott a szive! Lívia ide jött hozzá titkon, lopva, félti, ... s aki valakit félt, azt szereti is. — Ne sírj Liviám egyetlenem ! Nem hagyom el Rómát bármily veszély fenyeget is, hisz az annyi lenne, mint örökre elválni tőled, tőled kit szeretlek, szeretlek oly forrón, igazán, ahogy férfi még nőt nem szeretett soha •. . . soha . . . bár tudom egymásé nem lehetünk soha. Lívia fájdalmasan nézett reá . . . Nem lehetünk egymásé soha? Oh! gondoltam én azt mindig, hisz a mikor együtt voliunk még a tekintetem is kerülted. Hányszor nem jöttél el lakomáinkra. OlyaDkor én mindég arra gondoltam, hogy téged a szived másfele húz, a bánat, féltékenység marcangolta szivemet ... Mi más is állna útjába boldogságunknak ? Ugye már nem vagy szabad? titokban eljegyezted magad mással. Nem Livia! Másféle akadály az, amiért | én nem köztiedhetek feléd soha. Az ember nem döntheti veszélybe azt, akit szeret. — Könyörgök neked Mucius mind arra ami szent előtted, mi az az akadály, ami minket elválaszt egymástól ? Mivel győzzelek meg, hogy nem félek semmitől! Ha veszély fenyeget igyekezni fogok rólad elhárítani, ha üldözni fognak, veled bujdosom. Látod most sem törődtem semmivel, bár az éj beállt, hozzád siettem titkon minden kiséret nélkül, atyám tudta nélkül figyelmeztetni, hogy veszély fenyeget. Nem rettenek én semmitől sem vissza, ha rólad van szó. Lehajtotta fejét Mucius Tullius, szivében nagy harc dalt. Nagy léptekkel járt fel s alá a szobában, miközben Livia arcát nézte. Könnyes szemei kérőleg tapadtak arcára. Mit csináljon ? elárulhatja-e titkát? Végre is a szerelem győzött ... Jól van Livia. A kezeidbe teszem életem, boldoggá tehetsz avagy elveszíthetsz, mihelyt titkom megtudod . . . Jer . . . kövess . . . Sötét köpenybe burkolódzva, egymást kézen fogva elhagyták a palotát. Girbe-gurba utcákon keresztül vezette Mucius Liviát szótlanul, mig egy teljesen elhagyatott részébe értek Rómának. Egy rozoga kis ház ajtajához támaszkodva állott egy fekete ruhás alak. — Dominus Cristus — suttogá Mucius Tullius, mire kinyitotta az ajtót s ők béléptek. Rozzant viskó állott az udvaron, az egyik oldala már bedőlt s a kőtörmelékek magasra torlódtak a bokrok tövében. Mucius lehajolt s egy nagy követ hengerített el az útból s intett Líviának, hogy kövesse j őt. A keskeny nyíláson át egy nyirkos, dohos ' földalatti folyosóba kerültek, mig egy keskeny hasadék nyíláson át világosság szűrődött át. Odaérve, egy ajtóra találtak, a melyiken különös módon kopogott Mucius, mire az ajtó megnyílt s még egy tágasabb folyosón haladva halk, zsongó melódia ütötte meg Livia fülét. Az ének egyre erősbödött s most látta Livia, hogy egy földalatti katakombába jutottak. Mire belépett, az ének már elhangzott s egy aggastyán felállva imádkozni kezdett, mit az egybegyűltek fejüket lehajtva, utána mondottak. Majd beszélni kezdett, beszélt a megváltó Jézusról, aki ezen a napon született az az emberiség megváltására. Az egy igaz Isten küldte el közzénk, hogy szenvedésével a bűnös embereket megváltsa. Livia megigézve hallgatta. Lelkét egy eddig ismeretlen érzés járta át. Ez volt tehát a nagy titok és boldog s hálás volt Mucius iránt, hogy őt ide hozta. Hosszasan beszélt az agg, Livia szomjasan leste az ajkáról elhangzott szavakat. Majd be szédét bevégezve, a gyülekezet ismét énekelni kezdett. Livia két kezét hangosan szivére szorította s mihelyt elhangzott az ének, hirtelen az aggastyán felé lépett s karjait kitárva szólott : Oh vegyetek fel engem is magatok közzé ! A gyülekezeten halk moraj futott végig, Ki ez? hogy jutott ide? Mire felállott Mucius Tullius s így szólt, ez az én mátkám, a kit a názárethi Jézus 'küldött nekem, hogy lelki kínjaim, szenvedéseim véget érjenek s boldog legyek. Elhatározta a gyülekezet, hogy Liviát is fel-