Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)

1913-10-19 / 84. szám

4 84-ik szám. dr. Dema Andor nyíracsádi. alelnökül pedig Nagy Miklós nyírmíhálydi-í lakosokat. 36. Nyíregyháza r. t. város I. kerületében elnökül Balla Jenő, alelnökül Rosenthal Ferenc nyíregyházi lakosokat. 37. Nyíregyháza r. t. város II. kerületében elnökül Májerszky Béla, alelnökül dr. Korányi Endre nyíregyházi lakosokat. 38. Nyíregyháza r. t. város III. kerületében elnökül dr. Meskó László, alelnökül dr. Murányi László nyíregyházi lakosokat. 39. Nyíregyháza r, t. város IV. kerületében elnökül Leffler Sámuel, alelnökül Hudák Károly nyíregyházi lakosokat. Ezzel egyidejűleg a vármegye alispánját feljogosította, hogy azon választási elnökök, vagy alelnökök helyett, kik a megbízatást bármi oknál fogva el nem fogadhatják s ezen körülményt bejelentik, hogy azok helyett lehetőség szerint a bizottsági tagok sorából mást nevezhessen ki. Az sgészséa megóvása. Irta : Bernáth Ferenc nyug. MAV, titkár. I. Széchényi István gróf a nagynevű államférfi azt mondta, hogy „az egészség bizonyos pontig saját keziinkbtn van." A legnagyobb magyar és lángeszű gróf úgyszólván egy század előtt felismerte nagy mondásának jelentőségét és alkalmazásának szükségességét; nemzete fiainak legnagyobb része azonban — elég sajnos, — mai napig sem részesiti azt abban a figyelemben, melyet méltán megérdemel és oly kevesen fordítják egyrészt a köz javára, másrészt a saját hasznukra, hogy az ahhoz fűződő követelményeknek még fele sem nyert megoldást. Pedig a megoldás legkevésbbé sem az idézett jelszavak meg nem értésén alapszik. A nagy problémának a szó szoros értelmében vett megfejtése és végrehajtása leginkább azért késik, mivel az emberek túlnyomó része bízik egészsége tartósságában a nélkül, hogy fogyatkozásait állandó vizsgálat tárgyává tenné. Az egészséges ember ugy véli, hogy egészsége a legmagasabb emberi kor határán tul is megmarad. A megoldás késedelmének további oka az, hogy az emberek 90%-a annyira elmerül a létért való küzdelem szellemi vagy testi munkájának végzésébe, hogy minden egyébbel foglalkozik inkább, mint a saját egészségének állandó megfigyelésével, amiről pedig a legnagyobb munkálkodás közepette sem szabad megfeledkezni. Munkaközben kevés ember figyeli meg, vájjon éhes vagy szomjas-e, vagy ha érzi is, éhségét és szomjúságát nem elégíti ki a kellő időben. Sok ember arra sem figyel, hogy a testnek nemcsak a még bizonyos időhöz sem kötött és sokszor a kimerülésig végzett munka után, — sőt munkálkodás közben is tiszta és jó levegőre, a munkásnak megfelelő mozgásra, táplálékra, jó vizre és pihenésre is van szüksége, hogy azáltal egyrészt a szellemi működés energiája (tettereje), másrészt a normális vérkeringés lankadást, avagy fennakadást ne szenvedjen. A test táplálásának és a szellemi erő rugékonyságának feltétlenül egyenes arányban kell állani a teljesítendő munka nagyságával. Ezen a főelven csorbát ejteni, attól eltérni, legyen valaki akár gazdag, akár szegény, — soha és semmi körülmények között nem szabad. Ha a szegény ember beteges és nem bír el oly munkát, hogy táplálékát és szerény ruházatát megkereshetné, miként azt már „A közegészségügy rendezése" cimü munkámban is emiitettem, — arról gondoskodjék közköltségen a község esetleg helyeztessék el — ha van, — a községi, ha nincs, az esetben az állami szegényházban, — miként az árva és szegény gyermekek az árvaházban és lelenc-gyermekek az állami menhelyeken. Az egészség megóvása nagy problémájának megoldásánál a test szervezetének különböző minőségéhez képest különbözik az eljárás és e szerint különbözőnek kell lenni a munka megosztása mértékének is. Egyik ember ugyanis előbb, a másik később veszi észre, hogy a fentebb jelzett feltételek elhanyagolása esetében a test vészit épségéből, minek azután vagy enyhébb vagy súlyosabb jellegű betegség a vége; amennyiben pedig a beteg ember nem dolgozhatik, nemcsak testi épsége és kedélyállapota szenved, — de kisebb-nagyobb mértékben, anyagi károsodás is sújtja nem csupán a szegény, hanem a jómódú embereket is. A kulturális fejlődés ma már oly magas fokon áll, hogy úgyszólván a legnehezebb problémák megoldása sem tartozik a lehetetlenségek közé, szabad-e akkor a legféltettebb kincsünket - az egészséget a sorsra bíznunk és nem kell-e elsősorban ezt a kérdést alaposan önmagunknak megoldanunk? Már a régi görögök idejében hangzott el egy görög bö'cs ajakáról a delphii oraculum (jósda) homlokzatára is kiirt az a nagyjelentőségű mondás, hogy: „Gnóti se autón" — vagyis: „ismerd meg önmagad !" Igaz, hogy e nagy mondás azt fejezi ki, hogy embertársainkat csak az esetben becsülhetjük meg érdemük szerint — és szeretetet valamint az igazságnak és méltányosságnak megfelelő érintkezést csak akkor vagyunk képesek gyakorolni, ha első sorban saját előnyeinknek és fogyatkozásainknak alapos ismerői — igazságos birái tudunk lenni. — illetve, ha önmagunkat megismertük. De — amikor a jelzett mondás az emberi önismeretet kizárólag az egyéni tulajdonságok józan és helyes megbirálására alapítja, nem kell-e ugyanakkor és elsősorban egészségünk megismerésére és megóvására is gondolnunk — miként azt a nagy Széchényi elől idézett mondása is kifejezi ? Ha pedig ezt a kiegészítést elfogadjuk — minthogy el is kell fogadnunk, akkor minden józanul gondolkozó embernek azt a kettőből egyesitett vezérelvet kell szem előtt tartani: „ismerd meg önmagad egyéni, dualitásaid szerint és egészségedet állandóan figyeld és minden bajtól óvd meg * tíz a vezérelv lebegett szemeim előtt, midőn e munka megírására vállalkoztam, ugyanaz fog vezetni megírása közben és befejezése után is. Az önismeret alapján számot vetve fogyatkozásaimmal, nem imputálok munkámnak feltétlen becset; nem képez az orvosi szakmunkát, hanem hivatva van az ez ideig megjelent egészségtani munkákban foglalt útmutatásokat az életből merített tapasztalatok alapján kiegészíteni és reávezetni az olvasót arra 'az eljárásra, melynek gyakorlása az egészség megóvása szempontjából minden ember kötelessége Megelégszem, ha a nemes és üdvös cél érdekében kifejtett és alkalmazott eszközök megválasztásában — ha nem is általános, — de legalább is részbeni sikert leszek képes elérni. A közérdeket szolgálni minden honpolgárnak frkölcsi és hazafiúi kötelessége és annak szolgálatában mindenki tehetségének mérvéhez képest tartozik közreműködni. Ily értelemben kívánok kötelességemnek eleget tenni én is. Az egyéni qualitások kellő felismerése, azok értékének helyes megbirálására és mások előnyös qualitásának igazságos megállapítására, valamint elismerésére azonban csak a legképzettebb és legműveltebb emberek képesek, sőt még azok nagy része sem teljesen ment a saját hibáin leplezésétől és mások előnyeinek lekisebbítésétől. E téren tehát senkit sem szabad követnünk, hanem mihelyt pozitív meggyőződést szereztünk mások előnyeinek feltétlen becséről, állításaik megcáfolhatlanságáról, a magán- és közéletben nyilvánuló tisztességükről, jóakaratuk és hasznos munkálkodásukról, ily egyének példáit nemcsak elismerni, de követni minden önzetlenül gondolkodó embernek elmulaszthatatlan kötelessége. Ha tehát egyéni qualitásainkat vagyis önmagunkat megismerni akarjuk, főelvül szolgáljon, hogy e megismerés ment legyen minden önzéstől és hibáink leplezésétől, mert csak az esetben leszünk képesek embertársainkat értékük szerint megbecsülni. Egészségünk megóvásánál pedig a következő eljárást ajánlom igen tisztelt olvasóim becses figyelmébe. 1913. október 19. Porubszky Pál temetése. Eltemették. Fekete koporsóját, — melyet annyi könny s annyi nyiló virág borított, annyi részvét s oly őszinte fájdalom kiséri, — örökre elhelyezték az anyaföldbe, melyet halála napjaig rajongó lelkesedessel szeretett. Szeretteinek panaszos sírását, barátainak visszaidéző szavát, a koporsójára hulló göröngyök tompa dübörgését már nem hallotta többé; örökre elaludt, hogy hazájának boldogabb jövendőjéről atkotolt gyönvörüseges álmát ott lenn szövögesse tovább. Temetése szerdán délután volt a város egész társadalmának szinle szokatlan részvételével. A részvétnek ez a hatalmas megnyilatkozása bizonyítéka annak, hogy sokan, nagyon sokan maradtak itt, akiket, őszinte gyászba borított, akiket életében a szeretetnek melegevei magához láncolt, s akikxiek szivében mindenha kedves, de egyúttal fájó is lesz a reá való emlékezet. A temetési szertartást Krieger Mihály á?. h. ev. mtsodlelkész végezte, meghaló sniat mondván koporsója fölött. A gyászének utan — melyet a városi dalegylet meglepő szépen adott elő, a Morgó temetőbe kisérte ki a koporsót a gyászoló közönség és a főgimnázium egész tanári kara és iíjusaga. Sírjánál dr. Prőhle Vilmos egyetemi m. tanár mo.idotta el ezt a gyönyörű búcsúbeszédet: Megtértél hát te is Keveházába, jó Porubszky Pál, hűvös őszi harmat, bús levelhullás idején. Deli ifjúságod arany korában vitéz magyar bajtársakkal, halált osztva, halálra szántan jártad a harcok véres mezejét, becsülettel, dicsőséggel ; de a te vitézi lelked alapjában ga lamb szelid lélek volt s a kardcsörges és agyúdörej világából oly pályára vitt, hol el Kell némulnia a dicsőségvágynak, a tülekedő önzés nek, ahol csak erkölcsi siker a jutalom, amit szelid, szerény lélekkel, szeretettel végzett munka biztosit. Lelked költői zsongását, ékes tollad megragadó erejét elhoztad önuéntes áldozatul a magyar ifjúságnak, melyet magas eszményeidhez igyekeztél méltóvára nevelni. Ezer meg ezer magyar ifjú tanult attól fogva Tőled lelkesedni a honalapító Árpádért, a törökverő Hunyadiakért, a bús kuruc királyért, a próíétalelkü, nagy alkotó, nagy Széchenyiért, magyar anyanyelvünk édes zengéséért, a magyar lantnak dicsőségeért; — csak magadnak nem kívántál soha semmit, csak magad maradtál mindig a szerény, jóságos Porubszky Pál És igy lettel Te kartársaid, tanítványaid, Lisztelőid előtt az önzetlen munkásság, a lelki jóság, a nemes, egyenes férfiasság mintaképe, köztünk, kikkel hosszú éveken át egy célért együtt muniálkodtál, a becsületes, önzetlen, magyaros barátság összetartó kapcsa. De sajnos, mig körülötted évről-évre megújult az ifjúság tavasza, a rózsapiros arcoknak, csillogó szemeknek reményekkel teljes vilaga : Te magad olykorán, oly megdöbbentő hirtelenséggel hervadásnak indultál és most, hűvös ősn harmat, bús levélhullás idején, itt hagysz bennünket mélységes gyászban, vigasztalan keserűségben, mikor mi azt reméltük, hogy velünk leszesz még sokáig s velünk együtt valóra válva látandod atyai reményeidet, honfiúi vágyaidat, ábrándjaidat! „Ez hát a vég ? !" kiáltjuk lelkünk mélyéig megrendülve, s csüggetegen tekintjük mély sírod éjjelét. És ha van e kétségbeejtő pillanatban vjgasztalásunk, az csak az a tudat, hogy mindannyiunk közös sorsa ez, s hogy van még egy reménységünk: a viszontlátás tul a néma síron, tul a tündöklő csillagokon ! Addig is pihenj békén, elköltözött édes, jó bajtársunk, hűséges barátunk, Porubszky Pal ! Legyen áldott mindenki, akit szerettél! Nyerjen vigasztalást a jó Istentől, legyen boL dog s a te nemes tiszta lelkedhez méltó minden Porubszky-sarj! Járjon sírodhoz szerető, hálás megemlékezéssel a kegyelet s ne hervadjon el rajta virág soha. Az ég madarai meg a fák lombjai búg • ják suttogják itt tovább a Te költői lelkednek kedves akkordjait! A rohano élet, mely ép oly kíméletlenül követeli a maga jogát, mint a zordon halál, uj munkást állithat a kidőlt helyébe, de azt a fájó ürességet, melyet a Te távozásod hagyott