Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)

1913-12-21 / 102. szám

2 103-ik szám. 1913. december 25. 163 iskolai tanuló, általában vagy ezer gyermek volt az 1912. évben ápolás alatt. Mennyi munka, mennyi szeretet és önfeláldozás kell egy beteg gyermekhez — mikor már az egészséges gyermek is lelkünk minden érzését leköti — és ez mind a mi közkórházunkból került ki! Az állami és megyei dotáció megadja a kórház létminimumát, az ápolási díjak ugy-ahogy fenntartják, de az orvosok ügy buzgalmához, ügyszeretetéhez járuljon hozzá a társadalom legalább erkölcsi dotációval és olvassa el ezt a kis zöld, szerény könyvecskét, hogy fogalmat szerezve e nemes intézmény óriási munkájáról, minden erejéből további fejló'dését is biztosítsa. Erre a fejlesztésre feltétlenül szükség és pedig sürgős szükség van; láttuk, hogy 40 év alatt, hogy lett 500 betegből 4000 beteg és a következő évtizedek alatt a gyógyulást keresők száma még gyorsabban fog szaporodni. A kis könyvecske lapjairól a kórház heroikus küzdelme olvasható le, a mely küzdelem mind kétségbeesettebbé válik, mert az ágyak csekély száma és a betegek nagy tömege között ma már igen nagy az aránytalanság. Alig lesz sokáig elodázható a kórház kibővítése, egy uj gyermekpavillon és egy modern sebészeti pavillon építése. És végül két körülményről óhajtok megemlékezni; az egyik az, hogy modern kórház rendszeres sectiók nélkül el sem képzelhető; ez; volt mindig az orvosi kutatás és haladás alapja, ennek köszönhetjük azt, a mit ma tudunk. E nélkül visszaesünk a „herbatéa" korába, sőt még mélyebbre, a XIII. századba! Ne kívánjuk vissza II. Frigyes császár korát, a ki nagy kegyesen megengedte, hogy minden 5 évben végeztethessék egy boncolás, vagy Anjou Károly korába, mikor évente egy gonosztevőt boncoltak fel, hogy a tudomány előre haladjon. Ez volt az orvostudományok legsötétebb kora és másutt, más alkalommal kitérek még reá — ezúttal még csak arra utalok, hogy kórházunk nemcsak gyógyítással, hanem íiatal, gyakorló evüket nálunk tanulással töltő orvosok továbbképzésével is foglalkozik, és hogy e célból minden sectióra az alkalmat fel kell használni — azt — bővebben bizonyítani feleslegesnek tartom. A másik körülmény az, hogy felhívjam a nagy közönség figyelmét arra, mondhatnám, lázas mozgalomra, mely minden kulturállam minden részében megindult és azt célozza, hogy a vidéki kórházak is részesüljenek a gyógytudomány legújabb, legdrágább kincsében a rádiumban. És erről érdemes egy keveset gon dolkozni. Számitásom szerint a megye területén sok száz rákbeteg tengeti az életét Ezek között bizonyára sok olyan van, a kinek a betegsége még csupán a kezdet stádiumában van és a viselőjük még csak nem is sejti, hogy mily rettenetes kór csiráját hordja magában ; azok közül a kik tudták, vagy gyanították hogy rákjuk van, csupán az 1912. év folyamán vagy ötven keresett segítséget a kórházban ; bizonyára egy másik, sokkal nagyobb számú ily szerencsétlen a fővárosba igyekezett, a hol a rákos betegeknek ezrei várnak halálos aggodalom között arra, hogy mikor kerül rájuk a sor, — hogy a rádium csodás sugarai életüket megmentsék, vagy legalább is meghosszabbítsák. Ha pedig még a szomszédos megyékből is ide számítjuk azokat, a kik betegség esetén a mi kórházunkat keresik fel, illetőleg ezek között a rákos Jbetegek száma után kutatunk, feltétlenül ezer rákos beteg lesz, a kik számára, legalább is túlnyomó részük számára a rádium valóságos megváltást jelentene. Ha már most elgondoljuk hogy ezek a szerencsétlenek legtöbbször éveken át kuruzsoltatják, legjobb esetben kezeltetik magukat és tegyük hozzá, hogy hiába, és rengeteg pénzt dobnak ki teljesen haszon nélkül — akkor nem is tűnik lel utópia-ként az a kívánság, hogy nagy társadalmi mozgalom teremtse elő a rádium megvételéhez szükséges legalább százezer koronát. Ez bizony nagyon nagy összeg, kivált a mai nehéz pénzügyi viszonyok között. De ezt a mozgalmat legalább is megindítani, megyénk intéző köreinek, előkelő és vagyonos polgárainak figyelmét reá felhívni, feltétlenül elsőrangú kötelesség. Összegezve a kiszöld füzet tanulságait, annyit mondhatunk, hogy kórházunk feladatát — mint mindig, ugy az 1912ik évben is teljesítette. A sebészeti osztály működése klinikai színvonalon áll; a legsúlyosabb műtétek, a legfényesebb gyógyulások a füzetkében mindenki számára hozzáférhetően és megérthetően leirt érdekes kórtörténetek azt mutatják, bo^y a mi kórházunk bármely fővárosi kórházzal bátran felveheti a versenyt. Nincs ma már arra szükség, hogy — mint csodálkozással olvastam valamelyik helyi lapban — a közönséget adakozásra hívják fel, hogy egy szegény beteg szemének operálása végeit Pestre mehessen ; tessék az illető felhívás mindenesetre nemes intentióju közzétevőjének az emiitettem kis füzetkét elolvasni és meg fog győződni arról, hogy a mi kórházunkban a beteget ép oly gondossággal és főkép eredménnyel operálják meg, mint bármely pesti kórházban. Ne kicsinyeljük le a kórházunkat azért, mert a miénk és mert itt van, hanem bővítsük, fejlesszük és emeljük a lehető legmagasabb színvonalra — szenvedő embertársainkért, de magunkért is. Ez a kis zöld könyv tanúsága. Csont. A pragmatika. A pragmatika a jogok, a kötelességek bibliája; az emberi méltóság kátéja; az öntudatos lét kérdése : minden, mely nélkül az egyén, a család léte, fejlődése a jövő nemzedék egzisztenciája, boldogítása, a boszunak, az öntudatoknak, a változó emberi szeszélynek játéka, áldozata. A pragmatika a legapróbb részletekre menő precizitással öleli fel, tételesen biztosítja, röviden, vellősen, világosan, érthetően irja elő a kötelesség terjedelmét, idejét — az ember teherbírását ; de biztosítja az egyén anyagi, erkölcsi, politikai függetlenségét — a lélek szabadságát. Megadja neki a vélemény szabad nyilvánításának jogát, a tárgyilagos kritika gyakorlását, szóval mindazt, ami a szabad polgár szabad lelkének karakterisztikája. A pragmatika megalapozza az egzisztenciát, megteremti az előmenetel előfeltételeit, kizárja a mellőzést, purifikálja a közéletet, fokozza annak biztosságát, életrehozza az ernye detlen munka, a szorgalom előhaladás által a kar nemes versenyét. Ahol az államot szerető, a művelődést előmozdító, az állami igazgatás rendes menetét biztosító középosztály közszabadságának alapja a „hatalmi önkény", az „osztályérdek", a törzsfőnökök, a „helyi vagy kerületi nagyságok" egyéni értéke; ott a szolgaság ül orgiát, olt a komoly munka fölé emelkedik a stéber előretörtetés, gyakran a hazafias politika álarca alatt. A közszabadság biztosítása a pragmatikán épül fel, mert tiszta, ileális közélet szabadság csak ott létezik, ahol azt tételes törvények ir • ják elő. Törvényekből születik meg a polgári erkölcs. A törvények erejéből, szelleméből fakadt tisztelet által kifejlesztett bizalomból fejlődik az erkölcs üde tisztaságot lehelő illatos virágja, mely odvába üzi vissza a stréber éget, a protekciót, a családi összeköttetést, a politika vagy bármely szociális kerületnek tett szolgálatok bére gyanánt jelentkező jutalmát. A pragmatika a munka, a szorgalom, az ész, a szellem érvényesülésének záloga, az értek fokmérője, az előjogok letörője, az összes előretörtetők ostora. Egy mély sir, hova egyszer és mindenkorra el kell temetni az önzést, az egyéniérdek egészségtelen szellemével; el kell földelni azt az erőt, mely gu sbaköti, lenyűgözi a testierő mellett a lelkierőt; hant alá kell vetni azokat a lelekkufárokat, akik a testet sorvasztó robotmunka koldusdijáért a lelket, a meggyőződést, az akarat függetlenségét, a gondolat szabadságát is követelik és a lélek jogát el kell választani a testtétől. A testi erő bérbe vehető, de a lélek ereje független, annak elnyomása, megkötése szentségtörés. Amely társadalom az ősi előjogok birtokának előnyeit a gazdasági konjunktúrák kedvező alakulása folytán a kézbe átsiklott hitalomra támaszkodva a testi munka kihasználásáért fizetett koldusbér fejében az egyén, a család, a gyermek, a jövő generáció lelkierejét is bekoba veszi, a gondolatot, az akarat függetlenségét is megköti: az a társadalom a bukás szélén áll, mert a tömeg türi a nyomort, éhezni tud, az ostorcsapások előtt némán hunyja be szemet, de csak a gondolatszabadságnak a szebb jövője reményében. Ám, ha ennek a reményétől is megfosztják, akkor mindig megismétli magát a történelem. Ismét bekövetkezik a nagy gazdasági válsággal jelentkező nagy átalakulás, mely elseperte még mindig az önkényre támaszkodó hatalmat és a küzdelemből ragyogó fénynyel emelkedett ki mindenkor a szabad lélek büszke indulatából kisarjadzott gondolatszabadság, mert az halhatatlan. A magyar tanítóság akkor, amikor a pragmatika megalkotását tűzte ki feladatává, a testi és szellemi erő kihasználásának óhajt határt vetni. Leakarja rázni a gondolatot megkötő bilincseket. Biztositani akarja a gondolatszabadsággal kapcsolatos társadalmi, erkölcsi, politikai függetlenségen felépülő szellemi és anyagi szabadságot. A tanitó és a társadalom viszonya „jogügylet". Egy kétoldalú kötelem, melynek teljesítése mindkét félre egyformán kötelező. A tanító az „obligációból" magára rakött terhet lelkiismeretesen teljesi. A társadalom koldusbér képében — mondjuk — szintén teljesiti azt. Ám a tanitó részéről igénybe vett, kierőszakolt szellemi lekötöttségért nem fizet a a társadalom. A pragmatika a lelkierő ezen jogtalan ki használásának a gátvetője, melynek sziklafalairól visszapattan a boszu, a szemtelen indulat. Érdeke ez mindkét félnek egyaránt, mert Névjegyek rr«r

Kwj-ep-m**