Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 79-104. szám)
1913-10-02 / 79. szám
2 79-ik szám. J^MIDÉK. 1913. október 2. Ezt a diszes társaságot vivő különvonat pont nyolc órakor indult el a Bessenyei-téri állomásról, s féltiz óra tájban érkezett meg Tiszabercel állomásra, hol nagyszámú közönség élén Korocz József ref. lelkész fogadta a vendégeket s a következő szavakat intézte a megjelentekhez: Főtissteletü s Méltóságos Püspök Védnölc Ur! Igen tisztelt irodalmi s művelődési Kör ! Kedves vendégeink! A nagy Bessenyei György szülőfölde: Tiszabercel község és szülőházának jelenlegi tulajdonosa, az itteni ref. egyház nevében fogadják szives üdvözletünket. A Bessenyei-család közel félszázada nem lakos és nem birtokos ugyan többé az ősi fé szekben, de az a többszázados virágzó élet, mely ennek a családnak életében itt lefolyt, annyi kegyeletes és drága emléket halmozott itt össze a család iránt, hogy amidőn a Bessenyei Kör, ez a haza..as, irodalmi és közművelődési nemes célok szolgálatában működő egyesület, ennek a családnak legnagyobb fia a nagy György itteni szülőházát emléktáblával megjelölni s a nemzeti nyelv és irodalom ezen nagy úttörő bajnol ának emlékét megtisztelni ide zarándokolt: a legnagyobb hálóra kötelezve érzi magát egész községünk,Hálánk kifejezéséül fogadják meleg köszönetünket s mélységes tiszteletünket. Kívánjuk, hogy a nagyon is rövidre szabott idő alatt érezzék jól magukat s isten áldása legyen működésük nyomában. Éljenek soká! Az elhangzott üdvözlő szavakra Geduly Henrik püspök röviden válaszolt; kifejezést adván azon meggyőződésének, hogy Bessenyei György emlékünnepe még erősebb láncokkal fogja belefűzni Bercel község népét az egész vármegye közönségének amúgy is régen érzett szeretetébe, s hogy a Bessenyei György ünneplésére érkezett közönség csak jól érezheti magát az Ő szülőföldjén. Ezután az egész menet a fellobogózott utcákon át Bessenyei György szülőhazához indult. Bessenyei György szülőháza még teljes épségben áll. A ház homlokzata s az első szoba még egészen a régi; a hátulsó rész csak annyiban szenvedett változást, hogy a régi ámbitus elbontatott s helyébe szép, világos tornác került. Azonkívül a tetőzet uj; fehér bádog a régi A kéjthajszoló udvaronc-seregben, Hol szórakoznak, tobzódnak, henyélnek, Mosolyt ajkára nem csalnak az élvek S a gyönyör elszáll némán, hidegen . . . Az 5 lelke itt bús és idegen ! Bűbáj és csók, szerelmi áltatások : A rózsakertet hadd tarolják mások ! Az ő szivében, láttára a kornak, Uj lázak, tüzek, álmok, eszmék fórnak. S az elhagyott, magányos őrszobába' Tanul a testőr, szállva, egyre szánva — Szemére a gond bús barázdát von — Nagy, ismeretlen, égi utakon. Tüzel a lelke, pillantása lángol . . , Előkerül egy könyv a tarsolyából, A hű Lucanus. Nincsen egyedül, Mig hajnaltájt álomba szenderül. És lát egy népet a Tisza közén, Nem a „miveltség lényes tükörén" Csilllogtatva erőtlen szárnyait. Szürkélő köd a leplét tárja itt, Sötét palástként, a tunya avarra, A gondolatnak útját betakarva ; Aranykalászt az eszme nem arat, Rögöt túrva, a nemzet elmaradt, S a rabszellemnek oly sivár a pálya, Hogy bilincsek közt nem ismer fajára ! S a látomásra szive megtelik. A virradat kél s könnye reggelig A napözönben színekké törődik S egy csillogó, szent sugárrá szövőd'k. zsindely helyett. Az egész ház egyébként igen jó benyomást tesz a szemlélőre s dicséret illeti a berceli református egyházat, amiért oly példás rendben tartja az épületet. Amint az ünneplő közönség elhelyezkedett, a Hymnusz eléneklésével azonnal kezdetét vette az ünnepség. Geduly Henrik ág. evang. püspök, a kör elnöke lépett a dobogóra és mondotta el feszült figyelem mellett ezt a gyönyörű avató beszédet: Mélyen tisztelt Ünneplő Közön-ég! A Nyíregyházán székelő szabolcsvármegyei Bessenyei Kör régóta készült e kedves napra, régóta készült arra, hogy vezető szellemének, a nagy Bessenyei Györgynek élete, vagy halála valamely kimagasló fordulóján emléket állítson. Most, hogy célját végre elérheté és e hazafias ünnep megülésének eszméje valóra vált, a Bessenyei Kör képviseletében mindenekelőtt szívélyesen üdvözlöm mélyen tisztelt vendégeinket, kik országos és vidéki irodalmi egyesületeink képviseletében ünnepélyünk díszének és jelentőségének emelésére sorainkban magjelentek ; és üdvözlöm a nagyszámban megjelent érdeklődő közönséget, amely velünk együtt vallja, hogy ha valamely nemzetnek, ugy a magyar nemzetnek történetében, a jövendő alakulatainak előkészítésében kiváló szerepe jutott a vateseknek, a prófétáknak, a költőknek, a nemzeti megújhodás, újjászületés előkészítésével, előmozdításával. És mindörökre a legdicsőbb feladatok egyikét oldotta meg éppen Bessenyei György, a nagy álmodozó, a lelkes író és költő, a Mária Terézia bécsi császári udvarának daliás testőre. Mert alig is volt kor, amelyben a magyarságot az elmúlás, a pusztulás veszélye közelebbről fenyegette volna, mint éppen Mária Terézia kora. A veszély nem abban rejlett, mintha ellenséges hatalom akart volna minket rabigába hajtani, szolgaságba dönteni. Óh, mélyebb, jobban kiszámított módon fenyegetett a nemzeti elmúlás kórsága Ott, a gyökérzeten rágódott a céltudatosan beoltott bacillus, azon a győkérzeten, amelyből mindig is táplálkozott és fog is táplálkozni minden nemzet önálló faji és nemzeti egyénisége: — a nemzeti nyelven! — Eít akarták kikezdeni, ezt akarták a magyarral elfeledtetni ! . . . A kórság veszedelmesen terjedt. A főurak már elbódultak tőle. Akkor igazán tovább haladt a cselszövő számítás. Felállították Bécsben az u. n. magyar királyi lestőrséget. Az udvar a nemzetietlenség terjesztésére szánta a teslőrséget, hogy mint köznemesség, a magyar nemzeti érzés e derék hadának fényes hivalgásra csábító intézménye, az udvari szolSzegény magyarság ! Eszme, lélek híján ! Ki rázza föl? Egy bátor szellemtitán? Haladó szivnek üt az alkonyóra . . . Az életet ki hivja íladóra ? Hogy mig úgy tesped árván, önfeledten, Sugárta'an, az éjbe szigetelten : A fény, erő csalóka áltatása . . . F ; szökkenti a rügyet fakadásba A megújhodó természet ölén ? Amerre néz, háborgó tengerörvény, Veszély, balvégzet. De égmezőkön távol, Egy szikrázó, kis csj 1 ,agszem világol. És gyönyörében a testőr remeg : Segits óh csillag — hazaszeretet! És álmatlan, éjjelt nappá téve, Öreg könyveket forgat a kezébe. Szivébe suhan gyorsan a remény S föléled Voltaire dicső szellemén. S a gyöngyöt rójja a fehér papirra. Jő Ágis, ez a bús tragédia, Mit fájdalom szül s borús hangalat, Buda, Attila s az erős Hunyad. S lantjának húrját vígabban felajzza, Életbe szökken makacskodó Lp'sza, A napban fürdő Tisza dala is, Bölcs Parmenio s a szép Sidalis. Oh bűvös órák, visszatérnek százszor ! Az ihlet jő, a szellemország lángol, Mig szárnyán viszi a szent sug~'lat, Ahol eszménye diadalt arat. gálatba sorjába felhívott nemes ifjakkal feledtesse a hazai táj szépségét, a nemzeti nyelv ősi bübáját és a nemzeti érzés tettre hevítő erejét. De hát — az egész vonalon még se vált be a számítás. A nemzeti eszme, a nemzeti nyelv szeretete, a nemzeti művelődés állimfenntartó erejének megismerése éppen ebből a testőrsé^ből kapott éltető erőre, hogy egyik nagy irónk szerint. . . „ihletve és teremtve hassa át az irodalmat, a közművelődést és velők az egész neuzetet, amelyet Bessenyei éles belátása szerint mozgásba, tűzbe kell hozni újsággal, beszéddel, még pedig a maga nyelvével". Császári udvarban, királyi testőrből igy lett Bessenyei a magyar nemzeti lét fennmaradásának gondviselésszerű őrévé. Csodálatos alkotórészei egy nagy iró és hazafi története egyéniségének ! Idegen, főként franciás művelődés emlőin táplálva szellemét, — idegen nyelvű, idegen természetű szokásokat finom cselszövénynyel terjesztő, ... a nemzeti érzést, nyelvet, szokásokat, társadalmat, irodalmat, művészetet szép szerivel, okos számítással a földszínéről eltörölni törekvő császári udvar puha és puhitó légkörében élve, — igaz, hogy a mindenfelől irigyelt udvaroncok szédületes emelkedésére, főúri dámáknak a magyar köznemes-vitézt megszédíteni akaró cselszövényeire mit se hajtva, mit se adva, —• ám ez idegen légkörben mégis továbbra is ott maradva, bocsátja útnak a riadót: nyelvében él a nemzet, csak saját nyelvén szólaltatolt tudománynyal emelkedhetik a a nemzeti művelődés, gyarapod hatnak a nemzet szellemi és anyagi kincsei. Az ő nagy egyéniségének e látszólagos ellentmondásosságát éppen jellemének legtündöklőbb vonása hidalja át, — az ő izzó hazafiassága, fájdalmas megérzése nemze'e elmaradott ságának s az ő minden akadálylyal megküzdő szívóssága, amelylyel irodalmi téren izgat nemzetátalakitó törekvései mellett. Reformer, reformátor ő a szó igazi értelmében. Prófétai ihlet szállja meg a lelkét, a midőn a jövendő századok sejtelmes világéba néz és látja, hogy amiért ő küzdött, fáradoL, álmodozott és csalódott: az az eszme, a nemzeti nyelv diadalmas térfoglalása egykor mégis valóra válik és a Gondviselés ó'tal szellemi tehetségekkel és termé^eti kincsekkel oly gazdagon megáldott magyar nemzet a dicsőségnek egyre magasabb fokára emelkedhe* :k. Reformer, reformátor volt a szó iga? : éií.e'mében, a reformátorok közös sorsa szerint. Eszméi diadalát maga meg nem érhette, de hogy ez eszmék sorjában mégis diadalt arathattak, annak az útját törhetetlen erkölcsi bátorságával, a németesitő udvar haragjával, a maga kegyvesztettségével, még később olyan fájón megbánt T. nagy, ti áldott, szent apostolok ! Kiknek szivében égi tűz lobog, Formához, mig a lelket hajlítjátok, Kezetek nyomán tün az ősi átok, Virágos létbe pattan a halál, Bú, balszerencse, romlás tov záJl. Tovább a múltba! Te szép, dőre álom ! Vidd át a mesgyén, a mesehatáron, Mit édes emlék száz raja követ, A bóbiskoló, szi'rke öreget. Te csipogó kép ! Szá'lj le nesztel- í Az éji csöndben: édes szerelem ! Suhanj fölé és ugy borítsd virágba, Röpitsd egy percre szép Itáliába A deli ifjút, bátor lovagot, A hunyó parázs tán még fellobog ! S a pisla mécs, mig hull a havas főre, Nézzen remegve a pármai nőre, A titkos arcra, mely oly halavány . . . S lágy, forró sóhaj keljen ajakán. A lélek roskad s a vágy, mit becsvágy szőhet, | Ki éleszti föl a lankadó erőket ? S mig vágyat sző a költőtestőr láza, Egy uj dal suhan lobogja, szikrázva, A mámortól, az üdvtől reszketőn, A napví'ágtól ébredő mezőn : Uj hang, uj szin megejtő, édes bája, A magyar nyelvnek nagy szimfóniája, Előbb oly mélán, halk zenébe olvad . . . Ujjong a testőr: mit hoz majd a holnap ?
