Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1913-01-26 / 8. szám
2 8-ik szám. A tót Nyíregyháza. A napokban emlékeztek meg a fővárosi lapok a nyíregyházi ág. ev. egyházközség azon örvendetes határozatáról, mely a tót nyelvű isteni-tiszteletek teljes kiküszöbölése felé —hoszszu idő óta — az első komoly és elhatározó lépés. Ezt a dicséretre méltó actiót azonban az emiitett lapok ugy colportálták és akként üdvözölték, mint a magyar szellem térfoglalását, hódítását a tulnyomólag tót anyanyelvű Nyíregyházán, nem pedig ugy, mintáz egykor tényleg tót lakosságú Nyíregyháza teljes megmagyarosodásának bizonyítékát. Habár az emiitett ujságközlemények nem vádolhatók meg azzal, hogy városunk irányában ellenséges tendentiát akarnának szolgálni, sőt a nyíregyházi ág. ev. egyház vezetőségével szemben őszinte elismeréssel adóznak, mégis helyre kell igazitanunk ezeknek az újságcikkeknek azt a téves állítását, mintha Nyíregyháza lakossága tulnyomólag tót anyanyelvű lenne s az igazság érdekében tiltakoznunk keil ellene! Szomorú dolog, de ugy van, hogy ennek a mi szeretett városunknak rohamos fejlődéséről, előhaladásáról semmiféle téren sem vesz tudomást az ország közvéleménye, olyan téren sem, amely a szorosan vett helyi érdekek kereteit messze túlhaladja, amely téren a fejlődésnek figyelemmel kisérése, ellenőrzése országos jelentőségű, igy a magyarosodás terén sem. Magyarország sajtója és közvetve magyarország közvéleménye tehát még mindig nem akar tudomást szerezni arról, hogy a magyarosodás terén Nyíregyháza olyan fejlődést mutat, amilyennel Magyarországon egyetlen más város sem dicsekedhetik. Nem akar tudomást szerezni arról, hogy ennek a városaak lakossága ma már, — szemben az 1880. évi 59.7%-al — 96. 2%-ában magyar anyanyelvű, hogy ennek a városnak minden intézménye magyar, hogy ebben a városban épen ugy nincsen nemzetiségi kérdés, mint akár a „legmagyarabb"-nak hirdetett Debrecenben, mert aki itt ezt a kérdést felvetni, feszegetni merészelné, azt kérlelhetetlenül elsöpörné, elüldözné a város lakosságának magyar gondolkodású hazafias érzülete ! A tót Nyíregyháza! Nevetséges volna, hogyha nem volna olyan szomorú, hogy nekünk ma, a statisztika mindenre kiterjedő adat gyűjtésének korszakában cikket kell irnunk egy ilyen ostoba módon felületes és alaptalan állitás cáfolatával! Hát azok az urak, a fővárosi sajtó munkásai, akik oly csodálatos előszeretettel pellengérezik ki a JSfyÍKVlDÉK. huszadrangu vidéki sajtó csodabogarait s akik a nemes felháborodás hangján dörögnek a felületesség ellen, valahányszor a külföldi sajtó organumai valótlan adatokat közölnek Magyarországról, a magyar állapotokról, annyi fáradságot sem vesznek maguknak, hogy hazájuk legnagyobb, legjelentékenyebb városainak viszonyaival megismerkedvén, ott ahol könnyű szerrel módjukban van az igazságról meggyőződést szerezniök, csak igazságot Írjanak ? Uraim, tisztelt fővárosi hirlapiró urak! Azt nem kívánjuk önöktől, hogy amikor valamely fontos érdekünk az önök támogatására szorulna, önök mások érdekeinek, — talán hasznosabb — szolgálatától eltekintsenek s a mi igazságunk védelmére keljenek ; ezt hiába is kivánnók, mert ilyen buzgalmat, ilyen önzetlen támogatást önöktől talán sohasem, vagy csak legritkább esetben tapasztalhattunk ! Abba már beletörődtünk, hogy valahányszor valamely országos jelentőségű intézmény létesítéséért idetelepítéséért indítottunk actiót, önök nem az igazságnak, hanem a rivális városok elfogultságának, irigységének legtöbb esetben a nem'örődömségnek a szemüvegén keresztül nézik a mi actiónkat s nemes törekvéseink pártolása helyett azok ellen foglalnak állást. Azt már megszoktuk, hogy más agyontámogatott városokkal ellentétben mi minden intézményünket a saját erőnkből vagyunk kénytelenek létesíteni és még igy is akárhányszor talál utat és módot a rosszakarat ahhoz, hogy ezeknek az intézményeknek létesítését megakadályozza. Azt azonban megköveteljük önöktől is, tisztelt hirlapiró urak és másoktól is, hogy ennek a városnak a magyarosodás terén történt nagyszerű előhaladásáról tudomást vegyenek, az előtt tisztelettel meghajoljanak s ne merészeljék ezt a ma már szin-magyar várost s annak hazafias gondolkodású, izzó-magyar érzületű lakosságát megsérteni azzal, hogy — akár tudatlanságból, akár rosszakaratból — Nyíregyházát, mint tulnyomólag tót anyanyelvű lakosság lakta várost pellengérezzék ki az ország szine előtt! 3)r. Lukács Tihamér. Nyomtatványok jutányos áron rendelhetők meg JÓBA ELEK könyvnyomdájában Nyíregyházán. 1913. január 26. Szabolcsmegyei községi és körjegy ző k egye sülete. Évi jelentés a nagykállól járás községi és körjegyzői körének 1912. évi működéséről. Közli: Balogh Lajos j. k. jegyző. Tisztelt értelceslet! A nagyüállói járás községi és körjegyzői körének életében, tehát a mi életünkben, örökre emlékezetes lesz a lefolyt 1912-dik esztendő. Engedje meg a t. Értekezlet, hogy visszapillanthassak ennek az evnek történetere. Ez a most már néhai esztendő is csak olyan szürkén kezdődött, mint a többi. Szürke köntöse azonban haladó napjaival színesedni kezdett. Magyarország községi és körjegyzői kara megmozdult s jogos kivánilmainak teljesülese érdekében junius havában kongresszusra gyűlt. 5000 jegyző, megannyi túlterhelt s agyonhajszolt munkása a régen vajúdó közigazgatása tette félre pár napra sercegő tollát, hogy megtakarított s talán nyomorgó családjától elvont filléreinek feláldozásával a minden hatalom központjába: Székesfővárosunkban megjelenve, forrongó szenvedélytől áthevült lelkének összes keserveit az élőszónak hatalmas fegyverével hozza az ország szine előtt nyilvánosságra s követelje ellenállhatlanul felhalmozodott sérelmeinek orvoslását s méltányos óhajainak teljesülését. Sajnos, hogy a politikai élet akkori zajos hullámverései miatt demonstrációnk nem kelthette fel ezt az osztatlan érdeklődést, melyre oly biztosan számított. A mag azonban elhintetett s életképes csiráinak fejlődése többé megakadályozható nem volt. S mint a régen várt csendes nyári eső az eltikkadt növényi szervezetre: ugy hatott e csirának további fejlődés és növekedésére a kolozsvári országos nagygyűlés. A közigazgatási élet terén érdemeket szerzett kiváló férfiak s országgyűlési képviselők szálltak sikra jogos érdekeink mellett s parlamenti tárgyilagos beszédek nyújtanak immár biztató reményt azoknak teljesülésére. Emellett a nagy általános érdek mellett valóban eltörpül járási körünknek csendes s inkább a munkateher könnyítésére irányuló s eredményre sajnos, alig számitó zajtalan küzdelme. Igaz, hogy a széles körben érezhető nyomott hangulat járási körünkre is ránehezült s Törökország ekkori területét, mely a tripoliszi háború kitöréséig jóformán változatlanul maradt, a következő részek alkották: Európában a Görögország Montenegró, Bosznia, Szerbia és Bulgária közé esö vidék, Ázsiában Anatólia, Örményofszág egyrésze, Mezsopotámia, Sziria, Arábia ; Afrikában Tripolisz és Kvrenaika. Most pedig engedje meg a mélyen tisztelt közönség, hogy mielőtt a keleti kérdést tovább bolygatnók, egy kis sétát tegyünk Konstantinápolyban. Szálljunk vissza gondolatban békésebb időkbe s képzeljük ugy a dolgot, mint hogy ha egy takaros, kényelmes gőzhajó fedelzetén volnánk és épen most kanyarodnánk be a Fekete tenger felől a Boszporuszba. Jobb kéz felől mindjárt szemünkbe ötlik Rumeli-Hiszár ódon várfalaival és bástyáival s ha reá érnénk mindazt elgondolni, amiről ezek a falak s ezek a partok beszélhetnének, bizony sokáig elgondolkozhatnánk, mert e táj történetét Dárius perzsa királyon kellene kezdenünk, aki itt hidaltatta át a Boszporuszt, hogy 700.000 főnyi hadát a szkithák ellen vezethesse. A hajó azonban tovább halad a viruló partok között, melyekről kisebb nagyobb falvak, pompás nyaraló helyek, omladozó régi lalak, évszázados fák festői csoportjai köszöntik az utast, mig a hajót csillogó hátú delfinek raja kiséri s az átlátszó tiszta kék viz felett sirályok vijjognak, kergetőznek. Amint tovább haladunk, csendes kanyarulatokkal, egyszer csak elibénk tünink a távolban Isztambul, a törökök büszkesége, az egész föld kerekségének talán legszebb fekvésű városa, melyet Krisztus előtt 658-ban megarai gyarmatosok alapítottak, a Márvány tenger és az Aranyszarv által határolt félszigetet választva első letelepedésük helyéül. Ha csak nagyjából akarnám is vázolni e város harmadfélezeréves történetét, oly sok gyászát és dicsőségét, sohase lenne vége a mondokámnak. Azért jobb lesz mindezt a képzeletre bizni s szépen behajóznunk az Aranyszarv öbölbe, melynek éjszaki partján dombos, egyenetlen területen Galata fekszik, régebben kizárólagos székhelye az európai kereskedelemnek, ma azonban már a tőle éjszakra fekvő Pera városrészben hatalmasan fejlődő versenytársat talált. A pénzintézetek, hajózási ügynökségek ma is jobbára itt székelnek s keskeny, piszkos utcáin oly forgalom van, amilyenről nyugati embernek alig van fogalma. Körülbelül a közepén emelkedik a Galatai torony, melyről pompás kilátás nyílik az egész Konstantinápolyra, különösen a szemben fekvő Stambul városrészre s annak gyönyörűnél gyönyörűbb mecsetjeire. A két városrész között huzodó Aranyszarv öböl ma kora reggeltől késő estig csak ugy hemzseg a legkülönbözőbb nagyságú és alakú vizi szállító eszközöktől, s oly zajos, forgalmas élet van rajta, hogy az ember szinte beleszédül a nézésébe; régente, persze, mig az európai civilizáció be nem ütött, kevésbé zajos volt és sokkal kevésbé füstös, de annál romantikusabb, keletiesebb, körülbelül olyan, amilyennek a hires balzorai kikötőt képzeli az Ezer-egyéjszaka regéinek olvasója. Galatából az úgynevezett galatai hidon lehet átballagni a tulajdonképeni Isztambulba. A napnak abban a szakában, mikor mindenki dolga után jár, hihetetlen forgalmat bonyolít le ez a kezdetleges alkotmány, dicséretére a keletiek nyugodt vérmérsékletének, minden baleset és tülekedés nélkül. A hidon áthaladva, a lóvasut mentén sok, most időhiánya miatt nem részletezhető látni való között, elérjük végre a Báb-Alit, a bires Fényes Kaput, a nagyvezéri hivatalt, mely óriási épülettömegnek igénytelen bejárata előtt mindig katonai őrség áll. Innen intézik évszázadok óta a török nép sorsát talán sokkal több jóakarattal, mint bölcseséggel. Ziá pasa legalább annakidején azt mondotta róla, hogy hülyék muzeuma. Ha a lóvasut mentén tovább haladunk, az Aja-Szofiát balkéz felől hagyva az Atmejdán térre érünk, melynek délkeleti oldalán az Ahmedije mecset emelkedik, melyet I. Ahmed szultán építtetett 1609—1611-ig. Határozottan impozánsabb, mint az ÁjaSzofia. Körülötte számos melléképület, iskolák, könyvtárak,' szegény konyha; s hatalmas udvarán árnyékos fák alatt mélységes, ünnepies csend, csoszogva járó, borképü, szűkszavú emberek. Belseje is meghatóan ünnepies. A kupolát tartó négy hatalmas márványoszlop, mintha az örökkévalósággal akarna dacolni, oly rendületA legfinomabb ^írancsia és amerikai FViedmarm Sándornál, cipő újdonságok kaphatók NYÍREGYHÁZÁN. 728—52—18 0
