Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1913-01-23 / 7. szám

7-ik száin. JffÖÜTIDÉK. 1913. január 23. 3 nyomó többsége 3—4 vármegyére terjed ki s vannak, amelyhez 2 vármegye tartozik, sőt a nagyváradihoz csak Biharmegye, addig a kolozsvári és a debreczeni kamarákhoz 7 7 vármegye tartozik. A debreczeni kamarához tartozik' Jásznagykunszolnok, Hajdú, Szatmár, Bereg, Szabolcs, Ugocsa és Máramarosvármegye. Aki a földrajzban csak egy kissé is jártas, már ebből a tényből magából láthatja azt, hogy a debreceni kamara kerületének nagysága következtében el van zárva attól a lehetőségtől, hogy kerületének minden részét állandóan figyelemmel kisérhesse. A debreceni kamara kerülete Jásznagykunszolnok nyugoti szélétől kezdve kelet felé Hajdú vármegyen és Szabolcson meg Szatmár vármegyén keresztül húzódik hosszan az ország északkeleti határszéléig. Ha reá tekintünk a térképre, azt látjuu, hogy az ország keleti határszétől nem is az ország közepéig, hanem azontúl is terjed. Már maga ez a körülmény kétségtelenné teszi, hogy az eredeti beosztás sem mondható szerencsésnek. De még ha 1850-ben, vagy 1868-ban talán meg is felelt ez a beosztás az akkori viszonyoknak, 1868 óta nagyot haladt országunk népességenek szaporodása és a mi szerentciétlen visszonyaink mellett is az ipar és kereskedelem fejlődése. Tudjuk jól, hogy különösen 1880. óta az ország népessége mennyire megszaporodott. Kerek számokban beszélve 13.750,000 ről az 1910. év végére 18.142,000-re emelkedett. Ez az emelkedés megfelelő arányban meg volt a deoreceni kamara területén is. Ugyancsak a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a szaporodott a kereskedelemmel és iparral foglalkozok száma is. A legutóbbi, 1910-iki népszámlálásnak a foglalkozási statisztikára vonatkozó része ugyan még feldolgozva nincsen, ismerjük azonban az 1900-iki adatokat s összehasonlíthatjuk azokat az 1890-ikiekkel. Ezt teven, azt találjuk, hogy mig az iparral foglalkozó keresők száma — tehát családtagok nélkül — a debreceni kereskedelmi és iparkamara kerületében 1890-ben kerekszámban 64,300 volt, addig az 1900-iki népszámláláskor már 78,300 volt; tehát a szaporodás 10 év alatt 14 000. A kereskedelemben, hitel és közlekedéssel foglalkozó keresők száma 1890-ben kerek számban 15,700, az 1900 iki népszámláláskor már 18,600; a szaporodás tehát 10 év alatt közel 3,000. Az 1900. és 1910. évek küzött a szapörodás bizonyára még nagyobb arányú volt, mint az előző 10 év alatt, amit maguk a kereskedők és iparosok tudnak legjobban. De ha a szaporodás szám szerint is csak ugyanannyi lett volna, akkor is ma már a debreceni kereskedelmi és iparkamara kerületében lakó iparral foglalkozó kereskedők száma meghaladja a 92,000-et, a kereskedelem, közlekedés és hitelel foglalkozó keresők száma pedig a 221,000-et. Mindezek azonban így magukban véve még csak száraz számadatok. Ezeknek jelentőségét akkor ismerjük meg, ha összehasonlítjuk azokat más kamarák számadataival. Mig a debreczeni kamara területe 34.200 • kilométert meghalad, addig a győri kamaráé 9400, a nagyváradié 10,600, a brassóié 10,800, a miskolczié 11,600, a szegedié 13,900, a pozsonyié 15,400, a marosvásárhelyié 16,000, a besztercebányaié 16,400, sopronié 16,700 • kilométer s igy tovább. 20,000 • kilométert csak a kassai, kolozsvári és a temesvári kamarák területe halad meg; a temesvárié 28,500 • kilométer. Ellenben — ismétlem — a debreczeni kamara kerülete 34,200 • kilométernél is több. A debreczeni kamara kerületének lakossága az 1910-iki népszámlálás szerint 2,030.000 lélek. Ezzel szemben a brassói kamara kerületében 522,000, a marosvásárhelyiében 637,000, a nagyváradiéban 746, a győriében 658,000, a miskolcziéban 727,000, a besztercebányaiéban 871,000, a pécsiében 985,000 lélek lakik s 1.000,000—1.300,000 kőzött váltakozik a szegedi, aradi, kassai, pozsonyi és soproni kamarák népességének a száma, a kolozsvárié 1582,000 lakos , addig, — ismétlem — a debreczeni kamara kerületének népessége 2.030,000 lélek. Az iparral foglalkozó keresők száma az 1900-iki népszámlálás szerint a nagyváradi kamara kerületében 22,700 volt; a marosvásárhelyiében 24,000; a brassóiéban 29,300; a győriében 39,700; a kolozsváriéban 44,800; a miskolcéban 53,200; a kassaiéban 58,800 stb. addig a pozsonyiéban 53,200; a soproniéban 75,100; a temesváriéban 77,900 s mindezek felett kiemelkedett a debreczeni kamara 78,300 számával. A kereskedelem, közlekedés és hitellel foglalkozók száma tekintetében az eredmény a következő. Mig a marosvásárhelyi kamara terűletétén ezeknek számuk az 1900-iki népszámláláskor 370o, brassói kamara területén 4700, a nagyváradi kamara területetén 5400, a miskolczi kamara területén 6200, a győriében 7200, a beszterczebányaiéban 7600 volt s 10,000-en felül csak a kassai, soproni, pozsonyi, szegedi és temesvári kamarák területén emelkedett de a 16,000-et egyikben sam érte el, — addig a debreczeni kamara területén számuk 18,600-on felül volt. Ezekből a számadatokból nyilvánvaló, hogy a debreczeni kamara a tóbbbi kamarákhoz hasonlítva, magában véve is olyan nagy, hogy megosztását már ezek az adatok is teljesen indokolttá teszik. Az egyes kamarák területe, népessége, a kamarák által elsősorban és közvetlenül érdekelt kereskedelemmel és iparral foglalkozók számaránya között mutatkozo nagymérvű eltéeltérések indokolttá teszik általában véve a ksmarák beosztásának ujabb szabályozását. S hogy ezt a helyi viszonyok más kamarák területén is még inkább indokolják, az nyilvánvaló abból, hogy nemcsak a debreczeni kamara kerületében, nemcsak minálunk indult meg a mozgalom a kamarai kerület megosztása és uj kamara felállítása érdekében hanem más helyeken is. Természetesen ezen mozgalmakkal nekünk behatóan foglalkoznunk nem lehet. A Szatmár-Németiben ugyancsak a debreczeni kamara területéből való kiválás iránt már szintén megindult a mozgalom azonban részben bennünket is érdekel, mint annak a tanújele, hogy Szatmárban is érzik a szükségét annak, hogy a nagy kiterjedésű debreczeni kamara szétosztassék. Én a magamrészéről a szatmári mozgalmat épp oly jogosultnak és indokoltnak találom, mint a mienket. Szatmár, Máramaros és Szilágyvármegyék például épp úgy egészen kölönállo érdeküek, mint Szabolcs, Bereg, Ung és Ugocsa vármegyék. A további kérdés ugyanis, amit vizsgálat alá kell vennünk, épen az, hogy vájjon meg van-e a jogosultsága, annak, hogy a debreczni kamara kerületéből Szabolcs, Bereg és Ugocsa vármegyék a kassai kamara kerületéből pedig Ung vármegye kiszakittasanak s ezek számára egy külön uj kamra létesíttessék? Az én szerény meggyőződesem az, hogy igen is meg van. Ez a négy vármegye az országnak azt az északkeleti részét képezi, melynek érdekei közgazdasági, ipari és kereskedelmi tekinle'ben mig egy felől egymásközt teljesen azonosok, addig másfelől ha talán nem is mindenekben ellentétesek, de nem is azonosok a debreczeni és a kassai kamarai kerület többi részeinek érdekeivel. Ez a négy vármegye földrajzi fekvésénél, vasúti összeköttetéseinél fogva a szomszédos Galíciával van szorosabb összeköttetésben. Debreczen ellenben, Hajdú és Jásznagykunszolnok vármegyékkel egyetemben az ország központja felé, Kassa az északi Magyarország felé s azon A senyvedő testnek messzeelágazó végtagjait nem volt nehez levagdosni. A Kubánvidéki és kaukázusi tartományok, meg a virágzó krimi tatár khánság hamarosan orosz fennhatóság alá kerültek, a balkáni szláv nemzetiségeket pedig igen könnyű volt az orosz politika rejtett céljainak szolgálatába hajtani. Katalin cárnő 1774-ben félelmetes haderővel támadta meg a hihetetlen belső zavarokkal küzdő Törökországot s könnyű szerrel kivívott diadalának a kücsük-kajnardzsai békeszerződés lett az eredménye. És ez a békekötés nem csak hogy a Feketetengervidéki és kaukázusi hóditások gyümölcseit biztosította Oroszországnak, hanem záradékában azt a jogot is megadta az orosz kormánynak, hogy a dunai tartományok lakosságának érdekében bármikor előterjesztéseket tehet a Portának, melyeket ez figyelembe venni tartozik. Mondani sem kell talán, hogy az orosz diplomácia ennek a záradéknak alapján döntő befolyást biztosított magának Stambulban, amit ki is használt a legkövetkezetesebben, a legkíméletlenebbül, a bécsi politika pedig tehetetlenül kullogott a nyomában. Nem részletezem az ezután következő örökös belzavarokat, az Oroszország és Anglia által tervszerűen szított lázadásokat, a határszéli tartományok örökös forrongását s a folyton nagyobb erővel meginduló orosz háborúkat, melyek irtózatos vér és pénzáldozatokat követeltek, csak azt kívánom itt kiemelni, hogy maga a török nép a legválságosabb viszonyok között is mindig megőrizte hidegvérét, határtalan áldozatkézségét s a török vereségek oka általában a védelmierő szervezetlensége, a rossz hadvezetés és a legfelsőbb körök rettenetes gondatlansága volt. 1807-ben III. Szelim uralkodása alatt például a következők történtek. I Napoleon követe, Sebastiani tábornok rávette a Portát, hogy szövetkezzék Franciaországgal Oroszország ellen. A Porta erre kész is volt és azonnal fenyegető lépéseket tett az aldunai tartományokban, amire Anglia ultimátummal felelt s mikor a díván ezt elutasította, egy 14 csatahajóból álló hajóraj indult Duckworth admirális parancsnoksága alatt Konstantinápoly ellen. A Dardanellák szorosa, melyen az erőditvények megfelelő állapota mellett húszszor akkora hajórajnak is kész lehetetlenség lett volna végig haladnia, akkor oly nyomorúságos állapotban volt, hogy Duckworth minden komolyabb ellenállás nélkül megjelenhetett Konstantinápoly alatt. Irtózatos rémület támadt erre a szultáni palotában, a háremhölgyek és háremőrök egetverő sírásban és jajgatásban törtek ki, a hadvezetőség pedig tehetetlen rémülettel várta az elkövetkezendőket. Sebastiani erre kihallgatást kért a dívántói, néhány bátor, önérzetes szóval lelket öntött a csüggedökbe, gyermekek és aggastyánok versengbe futottak a védőmüvekhez, a szultán maga is részt vett a munkálatokban s öt nap múlva 900 ágyutorok várta az angol hajóraj támadását, ugy hogy Duckworth admirális kénytelen volt szégyenszemre elvitorlázni, nehogy még a Dardanellákat is elzárják előle. Ez is csak azt mutatja, hogy néhány évig tartó béke, meg a birodalom sorsát intéző köröknek egy kis belátása és jóakarata még akkor könnyen meggátolhatta volna Törökország felbomlását. De éppen a béke hiányzott állandóan s az Európai hatalmak által támogatott keresztény tartományok, mint Görögország, Románia, Szerbia, Montenegró, Bulgária idővel egymásután vergődtek függetlenségre, vagy legalább is teljes autonómiára, közben Arábia is veszedelmes zavarok színhelye lett, Egyiptom elszakadt, majd angol protekturátus alá került, Oroszország pedig a Kaukázuson túli tartományok meghódítása után Kisázsia keleti határain is fenyegetően léphetett fel a szerencsétlen Törökországgal szemben. A török hadsereg reformálását s a honvédelem uj alapokra való fektetését a fentebb emiitett III. Szelim szultán kezdette meg, miután belátta, hogy a janicsárság végleg elzüllött s nem annyira oltalmazója, mint inkább veszedelme a birodalomnak és a belső békességnek. Gálád palotaforradalom, melyben a janicsárok befolyása működött, börtönbe, majd hóhérkötélre juttatta a jóakaratú szultánt, kit rövid ideig Musztafá, majd II. Mahmúd követett a trónon, aki 1808—1839-ig uralkodott. A hadsereg reformálását, az általános védkötelezettség alapján ő is folytatta s az uj katonaságot, melyet nizám aszkérinek neveztek, francia tisztekkel képeztette ki. Ez a katonaság ugy kifelé, mint otthon teljesen megfelelőnek ígérkezett, ami nem Is csuda, mert hiszen a török mindig kiváló katonaanyag volt. A jani-csárságnak természetesen nem tetszett az uj rend s hallatlan garázdálkodásokra vetemedett, ugy hogy II. Mahmud kénytelen volt kiirtásukat elhatározni, ami 1826-ban julius havában meg is történt. Az Atmejdánon összegyűjt, lázadásra készülő janicsárokat közrefogta az uj katona^ság s néhány órai lövöldözés után 20,000-nél több janicsár holtteste hevert Stambul terein.