Nyírvidék, 1913 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1913-03-06 / 19. szám

5 19-ik szám. jtosraÉK. 1913. március 6. rendeletet alkosson az utborkolásoknak ilyen módon való végrehajtására ugy, miként a gyalogjárdára annak idején szabályrendeletet alkotott? Épen mostanában közlik a lapok, hogy Hódmezővásárhely városa egyszerre 16 utcának a kiburkolását határozta el az érdekelt lakosok terhére, oly módon, hogy az érdekelt utcák lakosai a reájuk eső költséget tiz év alatt fizetik be közadók módjára, a város azonban a burkolatok elkészítését 1918-ban és 1914-ben végrehajtja. A hírlapok közlése szerint Hódmezővásárhelyen, amelyről pedig köztudomású, hogy óriási területen fekszik s nem is tartozik a haladóbb városok közé, már csak a külvárosi részeken marad néhány csekély forgalmú utca burkolatlanul. Nem lehetne ezt a példát Nyíregyházán is követni? A haladás mesgyéjén. Feszült várakozás után, a város egész közönségének élénk figyelme, az egyház és a társadalom vezető férfiainak jelenlétében s részvétele mellett tartotta meg az ágostai h. evange likus egyház vasárnap délelőtt az eddigi tót nyelvű istentisztelet helyett az első ugyanolyan szertartású magyar nyelvű istentiszteletet. Feszült várakozás után, mert az utolsó percekben amidőn pedig az elhatározás már csaknem ténynyé vált s amikor a visszalépésről — amely egyenesen helyrehozhatatlan bűnné vált volna — már szó sem lehetett, egy kósza, gazdátlan hír kezdett keringeni, amely hír a kishitüeknél, a mindig ingadozóknál hitelre is talált, hogy : a gazdaközönségnek egyes tagjai tüntető kivonulással fogják megzavarni a magyarnyelvű kimondott ítélet, pallós általi kivégzés. Nyugodtan csendesen hallgatta végig az Ítéletet. Még csak meg se rezzent. Összeütötte sarkan tyuját, egyét rántott a mentekőtőjén s igy szólt: „Ha már élni nem lehet ae hasáért, haljunk meg hát érte*. Még egyszer látni akarta feleségét s kifejezte ebbeli kérelmet a siralomházban. De a német nem engedte. Még a legyőzött fél iránt sem érzett kíméletet Akárcsak mint később Aradon vagy Pesten. Levelet irt hát Máriássy Annának, mely igy hangzik: .Köszönöm hozzám való jó hűségedet és ajánlom gráciádra egyetlen fiunkat Zsigmondot. Neveljed fel becsületben, jó embernek, jó hazafinak. Ha éltét kívánná az haza azt se sajnája. Neveld vallásában hűnek, istenfélőnek, ha éltemet újra kellene kezdeni, megint csak igy cselekednék. Mindent a hazaért áldoztam, azért adom az életemet is.' Kivégeztetése napján legszebb skárlát piros dolmányát vette fel magára, hullámos barna fürtös fején félre vágta a kócsag tollas kucsmát, valaminthogy két csotlósát is diszbe öltöztette, ahogy nagyrendü nemes úrhoz illett. Már készen várta a hóhér s csatlósai által kisérve, egyenes büszke lépéssekkel indult. Vele végezték ki Nagy Andrást is, ki reszketett mint a nyárfalevél. „Hát nem szégyeli magát kegyelmed, hogy egy kis rongy haláltól igy retteg, még észre veszi az e. adta németje* s akárcsak lakadalomba menne sarkantyúit pengetve lépett a vérpadra. megvillant a hóhér bárdja s porba hullott a nemes fő. Most 222. év múlva jónak láttam felújítani a mi nemes vértanunk emlékét. Elfeledett, homályba temetkezett nemes férfiú ! Legyen áldott minden igaz magyar szívben örökre emlékezeted ! Nagymáté Albert. istentiszteletek között még meghagyott tót nyelvű istentiszteletek helyébe lépő első magyar nyelvű istentiszteletnek olyan magasztos s az Urnák oly különösen tetsző szent áhítatát ! Büszke őrömmel hirdetjük, — ami felől egyébként egy pillanatig sem voltunk kétségben — hogy a mindenkori tépelődőknek és remegőknek odavetett ez a kósza hír nem bizonyult valónak s hogy ez a nép, mely egy jobb jövendőnek minden egyéb létfeltételeivel is rendelkezik, ezúttal ismét tanúságát adta komolyságának s megfontolt magatartásának. A Sátán tehát hiába kisértett, a kétkedők hiába mosolyogtak, a kárörvendők hiába dörzsölték kezeiket s a fontoskodók is hiába aggodalmaskodtak : minden kísértés, rémlátás és — sokaknál talán beteljesülni is várt aggodalom kárbareszett; az isteni tiszteletnek szivet és lelket betöltő méltóságát nem zavarta meg semmi sem s mindazok, akik ezeket az ünnepi perceket ott, az Ür hajlékában töltötték, azzal a megerősbödött meggyőződéssel távoztak, hogy a kitűzött cél megvalósításának, a fokozatos fej ődés érvényesülésének minden akadálya immáron ledőlt. Büszke örömmel hirdetjük mindezeket s most, amikor immár véglegesen a haladás mesgyéjere ériünk, meg kell emlékeznünk azokról, akik ez eredmény elérését elősegítették. És itt, amikor azok soraiban tekintünk szét, akik ennek az eredménynek elérését lehetővé tették, azt találjuk, hogy nincs igaza azok egyikének sem, akik azt az ágostai evangelikus vallású hivők egyetemén kivül akár egyesekben, akár a környezetben, akár bárminemű intézménynek, vagy körülménynek közrehatásában keresik, vagy vélik azt megtalálni, sőt esetleg már meg is találták. Nem, ennek az eredmenynek minden érdeme, minden dicsősége egyedül az evangelikus hivők egyetemét: a hazafias vezetőséget és a hivatásának mindenkor tudatában élő és cselekvő népet illeti. Ezeket és senkiket másokat ! Sőt azt is állitjuk, hogy az elért eredmény tagadhatatlanul késedelmes bekövetkezésében nem kis szerepe van annak az intolerantiának, amellyel ennek a népnek minden törekvése oly gyakran találkozott! Az evangélikusok táborán kivül álló sem egyesek, sem osztályok, sem intézmények ne essenek tehát annak az önámitásnak áldozatául, mintha a magyarosodás érdekében szándékosan és tervszerüleg akár közvetlenül, akár közvetve ők is közreműködtek. Nem ! őket az elismerés babérágának leveleiből vajmi kevés illetheti; őket, akik az első magyar nyelvű istenitiszteletnek ünnepén, tehát a magyarságnak ezen a szent és főiemelő ünnepén is — távolmaradtak. Am az a feszült várakozás, amely a vasárnapi istentiszteletet megelőzte, az eddig elért eredménnyel még sem nyerhetett teljes kielégítést. A dicséretre méltó, de azt sohasem keresett munkát tehát folytatni kell, s mi hiszszük is, hogy a gáncsolódóknak és a fondorkodóknak nem lehet majd alkalmuk a titkos kárörömre, s hogy az a nép, amelyik a saját akaratát és eszményét követve a haladásnak mesgyéjére tért, tudni fogja, hogy a haladás mesgyéjén nincsen megállás, hogy a megállás egy a tespedéssel, a tespedés pedig halál, s hogy — miként a táborba szálló katonának a diadalhoz — neki is a kitűzött célhoz a haladás mesgyéjén csak egyetlen ut vezet, s hogy ez az ut csak előre, mindig csak előre vezet! Géczy Géza. Jognélküliek. Irta: Tóth József. A mi ezután következik, azt már mindenki tudja. Az 1834. nov. 10-iki országgyűlésen még elbuknak ugyan a nagy reformjavaslatok: az örökváltság 4, az uriszékek korlátozása 2, a parasztok sorsának javítását célzó javaslat 6 szavazattal, de Deák Ferenc és dicső gárdája I. Ferenc francia k'rály mondásával: „Tout est perdu, excepte 1' honneur!" vonulhat félre, mert ha elveszett is minden, a becsület, a liberális magyar nemesség becsülete meg lett mentve. A vereség érzete Deák eme keserű szavaiban lelt könyebbülést: „A rendek nem valának hajlandók megadni a birtokbeli capacitást, de megkívánják náluk hagyni a botbeli capacitást (pro ut a majoribus suis acceperant.)" Akkor volt talán Deák legnagyobb, mikor a Pálfy és Amadé féle kormánybiztosok börtönt, béklyót szednek elő és ő halálos nyugalommal vezeti a néma ellenállást s tovább folytatja áldásos munkáját. 1841-ben a mult országgyűlésen nyert utasításhoz híven már az általa kifejtett emberi jogok védelmi harca az uj büntetőtörvénykőnyv szerkesztésénél tart. £se munkálatban már vele van az ország színe-java. Az e célra alakuló országos választmány tagjai ő rajta kivül: gr. Zichy Jenő, gr. Pejacsevich János, Pulszky Ferenc, Pázmándy Dénes, Klauzál Gábor, br. Eötvös József, br. Wenkheim Béla, Zoltán János, Bezerédj István, Hertelendy Miksa, Pálóczy László, Fábry István etc . . . A .Pesti Hírlap" 1841. évi 96. számában már mai hangon van hirdetve, hogy a büntető eszmék frázisai az emberi nem civilizációjának világában tájékozó mértföldkövek gyanánt állanak . . . büntető törvénykönyv teremthet, javíthat; — büntetőtörvénykönyv ronthat jogállapotot. A nemesség tehát a bécsi fogalom szerint már maga is fertőzve volt reformesztnékkel. Ezt nem lehetett tűrni. Előbb is emiitett Amadé Antal kormánybiztos a sas fészket igyekszik feldúlni. Zalában szolgabirákat és alispánokat veret vasra. „Nem adózunk" jelszó alatt üszköt dobnak az alsó nemesség közzé. 52 megye közül 33 (közöttük Szatmár a hires 12 pontú Miatyánk szerzője) Fejér, Szabolcs, Veszprém, Vas, Zala köznemessége lépre megy. Fütyköst ragadva vért ontanak a „véren szerzett ősi szabadságért." Hasztalan! Az eszme diadalt ül. 1848. meghozza mindazt, amiről a poéták álmodtak, amit a nép álmodni sem mert. A magyar nemesek megosztották jogaikat jobbágyaikkal. A 7 millió összeolvadt, testvéresült. Az általános emberi jogok kodifikáltattak. III. A köztisztviselők jogai, a szolgálati pragmatika, a fegyelmi eljárás reformja az általános emberi jogok küzdelmében, a „népek csatájában" zászlóra irva sehol sem volt. És csodásan érthetetlen, hogy az a Deák Ferenc, aki egész életét az emberszeretet gyakorlásában töltötte el, — el-