Nyírvidék, 1912 (33. évfolyam, 27-54. szám)

1912-11-24 / 47. szám

SjiMgyhíia, 1912. IIIIII. éYíolyaiu, 47. szám, vasárnap, noYember 24. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. ?t£fti*té«i (altételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., íi egyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSKÁ2-TBH 6. SZÁM. Telefon arám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Olvasóinkhoz. A JSfYÍRYIDÉK. harmincharmadik évfolyamát ez idén betöltve, büszkén vallhatja, hogy hivatásának: a köz érdektelen szolgálatának mindég hűségesen tett eleget. Most egy lépést akar előre tenni. Decemberben már kétszer fog hetenként megjelenni: vasárnap és csütörtökön reggel. A haladó kor követelményeinek kifolyása ez a lépés és hiszszük, hogy általános helyesléssel fog találkozni. Az előfizetési dijat mindössze (a pósta-hélyeg és kihordási díjtöbbletnek megfelelő) évi 2 koronával emeltük 1913. január 1-től kezdődőleg. Ez évi decemberben díjtalanul adjuk a csütörtöki számot ugy régi, mint most jelentkező előfizetőinknek. Kérjük a jövőben is munkatársaink, előfizetőink és hirdetőink szíves támogatását. A JJfÍRVmÉK. szerkesztősége és kiadóhivatala. November végén. Még serény, mezei munkáskezek sietve végzik az elkésett betakarítást s a déli verőfény olykor-olykor még meleget is ád,— de ime odakünn a városvégen, a falakon kivül már egyre zordonabb lesz a szél s a magasban kavargó varjucsapatok egyre hangosabb károgással hirdetik, hogy immár kapunk előtt leselkedik a tél. Búcsúzik az év! Mindjobban kihal az élet s eltompul a zaj. A harangoknak nyár idején messze csendülő szava, most bánatos bugássá tompul s az utcáknak máskor olyan bántó, szinte kíméletlen zaja a csöndesen haladva menők meghalkitott suttogásává enyhül. S mintha a lombokat fosztó őszi hervadással vele együtt járna kedélyünknek pusztulása is : valami önkéntelen, nem várt s nem is keresett, de mégis jóleső csöndes szomorúság költözik a mi szivünkbe is. Az egyre korábban leszálló esti alkonyattal vele együtt szállnak gondolataink *s hiába futunk előle, hiába erőszakoljuk a jó kedvet magunkra : — a sárguló avarnak láttán az elmúlásnak gondolata örökké nyomunkban kisért, örökké viszszatér s akarva, nem akarva, arra kényszerit, hogy vele foglalkozzunk, hogy emlékezzünk! . . . A vissza nem sirható s gyorsan tovatűnő időknek suhanó szárnyán érkezett el az idén is az évnek visszaemlékezésre szánt ünnepe: Mindszentek estéje s ko mor, ünnepi gyászával fájó érzéseket fakasztó szomorú hangulatával harmonikusan illeszkedett bele a természetnek zajtalan, csöndes hervadásába . . . Azután elmúlott az is ... s másnapra kelve: szünetet nem ismerve forgott, zakatolt tovább s haladt előre az idő kereke. l)e mégis, az esztendőnek az elmúlást szimbolizáló ez a szomorú ünnepe az idén mintha még most sem múlott volna, nem röppent volna el! Mintha estérőlestére újra éledne a temető s a szomorú füzek alól, az avuló fejfák felől az ittmaradottaknak búsongó, panaszos sírását minthogyha ismét hallanám. Mintha a lombíosztotta fák koronái mögül esténkint most is még gomolygó, barnás-feketés füstpárák szállanának fel s az elhagyott sírhantok felől mintha még most is ezer és ezer meggyújtott gyertya libegő lángjának fénye lobogna felém! Valami mélységes, elmondhatatlan szomorúság ejtette rabul a lelkem s bármerre forduljak, mindenütt hasonlóan aggódással teli s szomorkodó arcokra esik megnyugtatást kereső tekintenem! A megpróbáltatásoktól terhes jelennek vigasztalansága s a közeli jövőnek még rettentőbb bizonytalansága az, mely állandó szorongó érzésben tartja lenyűgözve a kedélyeket. Egy csapásokkal teli esztendőnek minden keserve után egy véres leszámolásnak sötét árnyéka kisért, amely mögött ami számunkra nem az életnek, a szabaduFinis Turciae. — Dr. Milotay István. — A beteg oroszlán, ugy látszik, meghalni se ;ud ugy, mint illenék. Hogy visszaütne, visszaharapna még egyszer, csak egyetlen egyszer üldözői közé olyan erővel, amelyben benne ragyogna egy összeroskadt nagyság minden királyi félelmessége és tragikuma. Bajazitnak, a villámnak kardja Allah tudja, miről álmodik a sztambuli katonai muzeumban, az ozmán dicsőség ősszehalmozott diadaljelvényei között. A vas ököl, mely valaha markolatára kulcsolódott, most ernyedten csapkod maga körül, s a kicsorbult, rozsdaette damaszkusi penge nem tudja többé se visszaadni, se kivedeni a bolgár szablya rettenetes csapásait. Pedig Törökország az állami erő és hatalom eszközei közül már régóta csak a kardot érezhette magáénak. Minden egyéb, amiben egy nemzet nagysága, biztonsága és jövendője éi, lassankint rendre kisiklott kezei közül. Gazdaságilag kibérelt territóriuma lett idegen hatalmak erdekeinek, pénzügyileg tékozló és megbízhatatlan adósa a külföldi tőkének ; ipara, kereskedelme idegen kézen elvesztette a nemzeti célokkal és érdekekkel való kapcsolatát; földje fuldoklott, pusztult és parlagon hevert egy feudális mezőgazdasági uralom átka alatt; közigazgatása, állami adminisztraciója, ez a korrupciótól rothadt és tehetetlen szervezet pedig csak arra volt jó, hogy hinár módjára megkötözze a mocsárba sülyedő államnak azokat a tagjait is, amelyekben az életösztön még munkált és tiltakozni, küzdeni próbált a rettenetes katasztrófa ellen. A török impérium egy nagyszerű — katonai dicsőség szuggesztiója alatt — csak a kardot tartotta kezében görcsösen, az utolsó pillanatig. Csak a hadseregét mondhatta magáénak. Csak erről lehetett bizonyos, hogy benne még él az az eszme, mely Arábia köves pusztáiról, mint egy óriási fata morgana, mint a felgyúlt keleti fantázia gigászi szüleménye emelkedett fel s a Szulejmanok birodalmát letiport országok romjain, legázolt népek holttestein — Egy az Isten és Mohamed az ő prófétája. Amint egy Ur van a menyben, egy urnák kell lennni a földön is . . . Ebben az eszmében senki se hitt többé Tőrökországban, csak a hadsereg. Ez hajtotta valamikor őket — mint a tikkasztó szél a gyilkos számumot diadalról-diadalra Nyugat felé. Ez ragadta őket ellenállhatatlanul előre, mindig csak előre, Arábia pusztáiról az afrikai partokon Gibraltárig és Hindosztánig, a kisázsiai fensikon át a Boszporusig, innen a Duna partjáig s azután még tovább, csaknem Európa közepéig. Ez a hit és a belőle táplálkozó erkölcsi erő pótolta a nemzeti öntudatot, ez kötötte össze a macedóniai albánt az anatóliai törőkkel, a szíriai beduinnál s a tripoliszi berberrel. Ez a hit foglalt össze minden népeket, akik a próféta zászlaja alá gyűltek, geográfiái határokon és faji ellentéteken át egy magasabb egységbe, amely még akkor is épen maradt és hatni tudott, ha a fizikai test egyik-másik tagját lemetszették és elszakították a birodalom törzsétől . . . A féreg azután pár esztendővel ezelőtt ezt a hadsereget is kikezdte. Jöttek az uj törökök, a szabad gondolkozók' az ideológusok, a szociólogusok és doktrinérek, akik uj hit, uj eszmények, uj erkölcsök kovászával akarták felfrissíteni és megedzeni az izlám lelkét. S uj élet helyett dermedést, meghasonlást és halált oltottak a birodalom még meleg szivébe, a. hadseregbe is. Mert nemzeti és erkölcsi ideálokat kigúnyolni, legyilkolni, máglyára vetni, könnyű dolog, lelketlenség dolga, de ujakat állítani a kicsúfolt és porba döntött szent képek helyére csak a prófétáknak és apostoloknak adatott meg. Az uj török lélek pedig nem ott fogantatott, ahol a próféták lelke születik, hanem ott, ahol a cinikusoké . . . A (átmeneti és téli kabátokat valódi angol szövetekből késeit J DiíatciiMben folyton Yáltozatos ajdoiiságok! Kerekes Pál utóda Nyíregyháza. Telefon 197.