Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 27-53. szám)

1911-07-02 / 27. szám

27-ik szám. N Y i R V I D É K 1911. juliiis 2. 3 sok „eszme* tarthat igényt világhóditásra: a vallás, a nationalizmus, a hallhatatlanság tana, az erősebbnek joga stb. Empirikus uton azonban csakhamar meggyőződhetünk arról, hogy ezek a világhóditásra több-kevesebb joggal pályázó igények és eszmék mindég kénytelenek voltak félúton megállani, félsikerrel megelégedni vagy visszavonulni, s hogy csak egy eszme — az önzés és csak egy törekvés — az egyenlőség utáni törekvés birt és bir világhódító erővel is tud sikert felmutatni. Nem a nemzetek rivalizálását, nem azon muló fölényt értem azalatt, amelyre nemzetek és egész népfajok törnek önző igényeik érvényesítése céljából, hanem azon szertelen és kíméletlen bir és hatalmi vágyat, mivel az egyén törtet előre, mellőzve emberbaráti szeretetet, kíméletet és részvétet, sőt gyakran a tisztesség utait is; és értem ezzel szemben az egyenlőség utáni törekvés alatt: mérséklését egyéni vágyaimnak, a megosztását vagyonomnak és jogaimnak embertársaimmal, szóval az altruizmus gyakorlását. Sajnos, az első : az önzés, a vagyon s hatalom hódította meg a világot és tartja azt fogva karmai között, mig az altruizmus és egyenlőség, mint majd a távol jövőben megoldásra váró eszmék, lógnak a levegőben. A zsidók története incarnátiója e két eszmének: az elsőnek, a szó legridegebb alkalmazásában, utóbbinak bizony nem a felebaráti szeretet forrásából merített értelemben. * * • Kétségtelen az, hogy az egyenlőségi, népuralmi és szociális eszmék hirdetőinek sokasága hazánkban a zsidókból kerül ki. A fővárosi és vidéki sajtó, a folyó és röpiratok egész sorozata, a leginkább zsidó híveket számláló szabadkőmives páholyok és azok sajtóorganumai, mindannyian hirdetik ugyan a democratiát és az egyenlőséget, de inkább üzletszerűen, mint meggyőződésből és a maga szeplőtlen tisztaságában; inkább az ősnemes magyar uri renddel szemben való állásfoglalás ez — és állásfoglalás Hazánk ősi VI. Amikor reggel fölébredt, borzalmas látványra nyitotta ki a szemét. Odakint, a szök utcában tavasz volt. A nap veszekedett hévvel tűzött alá és a hó olvadt, olvadt, mindenfelé. A háztetőkről zuhogott alá a viz, a hóember pedig nem volt sehol. Eltűnt. Csak egy cilinder, egy krajcáros cseréppipa, meg egy rozzant söprű jelezte azt a helyet, amelyen még tegnap is Csarlaky Vilmos gróf huszárőrnagy állt. A fiatal leány kinyitotta az ablakot. Az ut megint szabad volt. Kis fantáziája megint akadálytalanul röpülhetett tova a háztetők fölött huszárok és a belügyminisztériumi fogalmazók felé. De a fiatal leány szomorú volt és a hóemberre gondolt, a hóemberre, aki elment, elhagyta akkor, amikor szeretni kezdte. És érezte, hogy az ő magányos és szomorú kis világából valami kedves és becses pusztult el. Borzongva gondolt arra, hogy most itt a tavasz. Milyen sokáig kell még várnia, amig újra tél lesz! És ha tél is lesz . . . Nagyot sóhajtott. És ugy kérdezte, mintha a boldogságáról volna szó: — Vájjon visszajőn-e a jövő télen a hóember ? Heltai Jenő. vallásával, a katholocizmussal szemben, amelyektől ők a legtávolabb állanak. És akár orthodox, akár neolog, e tekintetben nincsen közöttük különbség — mindnyájan egyhúron pendülnek. A „zsidóeszme" tehát nem alkalmas világhóditásra, mert nem egyetemes, hanem helyi érdekű; s mivel alapvonása a materializmus nem vallhat a zsidóság egyenlőségi sőt sociális elveket sem. Teljesen kisajátítani a már enervált, demoralizált, számban megfogyatkozott, és depossedált, minden productiv pályától idegenkedő, a vármegye, a minisztériumok és az országház kenyerén tengődő gentryt s annak örökébe lépni a községben, a megyén és mindenütt, — ide vezethetők vissza a zsidóságnak demokratikus törekvései Hazánkban. Bosszantó-e, mulatságos-e, — nem tudom, egyéni dispositió dolga, — de mindenesetre különlegesség számba megy a P. H. cikkírójának az az ünnepélyes kijelentése, hogy „a héber erkölcsök az egyedüliek, amelyek az emberi közösséget megconcipiálhatják", magyarul: „az egyedüli boldogító közkincsei az emberiségnek." Hát elmondok én t. újságírónak egy történetkét; jó, megbízható forrásból tudom és: si von e vero, e ben trovato. Talán a hatvanas években volt, a mikor b. H. elkészítette az első kis török vasutakat; nyert rajtuk néhány milliót, kihallgatásra jelentkezett a Nagy Urnái, letérdelt előtte és a Nagy urnák lábaihoz teritette le a nyert milliókat; a Nagy ur kegyteljesen hajlott le s szó nélkül felseperte és zsebre vágta a temérdek kincset. Természetes, hogy ily hallatlan önzetlenség után a nagy vasúti hálózat kiépítését is b. H. kapta meg, sok milliót nyert azon, de abból már egy piasztert sem adott a Padisehahnak. Jól számított, azt tartotta: „Man wird nicht vom Nehmen reich, sondern vom Geben." Sajnos, e magas puritán erkölcsi niveau minálunk Magyarországon is meghonosodott sőt rendszerré is vált. Vájjon kik honosították azt meg? * * * Nem lehet egész biztosan megtudni, hogy a P. H. jeles cikkírója Sionista, tehát zsidó nationalista-é. avagy — ami a zsidóság őstermészetével jobban egybevág, nem azt tartja-é, hogy: ubi bene, ibi patria. Az első mindenesetre utópia, mert hiszen ma már csak internationalis gyűjtő területek számithatnak politikai jövőre és imperiumra, a másik varians inkább bírhat csáberővel a vándor zsidókra, mert hiszen ott télepülnek le, ahol akarnak s ha nem is hazafias, de célszerűségi okokból szabadon választhatnak abban, hogy melyik nemzetiséghez tartozónak akarnak tartatni. Melyikhez csatlakozik cikkíró, nem tudom; mert aki „emberi közösségről", „ideális anarchiáról" beszél az első sorban, a másodikban pedig azt mondja, hogy „a zsidóság fenntartó ereje nem a nemzeti eszme, hanem Jehova* és végre intőleg emeli fel szavát a modernizmus nevében, hogy „nem a zsidó-vallási formákat — mert ilyenek nincsennek — hanem az elavult nemzeti szokások és szertartásokat kell elejteni", — — aki egyetlen kérdésre ily ellentétes feleleteket ad, arról igazán nem lehetünk tisztában, hogy nemzetiségnek avagy vallásfelekezetiségnek tartja-e a zsidóságot. Valamint igen sok tekintetben, ugy ebben sem ért egyet cikkíróval Hazánk és különösen Szabolcsvarmegye zsidósága, amelynek minden művelt tagja magát zsidó vallású magyarnak tartja. De ne tárgyaljuk tovább a nézeteket, és térjünk röviden napirendre az ilyetén, a tárgyalt cikkben előforduló kijelentések felett : „Hogy a typikus zsidó honfoglalás — az egyszerű letelepedés"; — mert hiszen nálunk is letelepedett a zsidóság, a honfoglalásnak azonban tőlünk telhetőleg ellenszegülünk. „Hogy a zsidó meg ne állhasson a kozmopolitizmus olajcseppjénél, hanem valóban intenzive váltsa ki magából a krisztusi értéket* — mert hiszen Krisztus térítését maga cikkíró is /a/7 missziónak mondja, amihez a kozmopolitizmusnak semmi köze, és mert „krisztusi érték" a zsidó vallásban egyáltalán nincs. „Hogy a vallásreformátiónak a zsidóeszme adott kristályformát, és a zsidóeszme befolyása küszöbölte ki a tisztátalan pogány salakot", stb. stb. Térjünk tehát napirendre mindezen történeti visszaemlékezések felett, hogy mellőzve mindent ami a zsidóság internationális jellegére vall, a zsidóságnak ez időszerinti és Hazánkban tapasztalható szereplésére vethessünk egy futó pillantást. * * * Aki ismeri Magyarország legszélsőbb felvidékét és a magyar alföldet erről és tul a Dunán, csak az látja meg a végtelen különbséget e két nagy vidék zsidótypussa között. A rongyos, tisztátlan, ellenszenves külsejű lengyel zsidóval, azzal az élősdi fajzattal, amelynek tudatlanságát csak hazafiatlansága múlja felül, áll szemben a meghonosult s Magyarországon polgárjogot nyert nagy, művelt és hatalmas zsidó tömb. És minő hatalmas! — A fiatal generatió mind végzett, mind pályaérett szakember — igyekvő, szorgalmas, nélkülöző és kitartó! A szabad verseny téréin mindég elsőrendű pályázó és többnyire győző is. Peres ügyeinket ők végzik, egészségünk reájuk van bizva, birtokainkat ők bérlik, pénz felett csak ők rendelkeznek, adásvételt s kereskedelmet csak ők közvetítik, szóval a bölcsődtől fogva, amelyben ringattak, az utolsó szegig, amellyel majdan koporsódat le fogják zárni, minden-minden az ő kezükön megy keresztül! A zsidóság olyan tényező tehát amelylyel minden téren számolni kell, amelyet a nemzettel amalganizálni, a magyar nemzeti eszmének megnyerni hazafiúi kötelesség és — kényszerűség. Nem ér itt semmit sem arcpirulás, sem a fenyegető kézmozdulat; csak két út áll etőttünk: a kitartó verseny vagy a capitulatio. — —. A hitelszövetkezetek üzletkörének tágítása.* Tisztelt uraim! Ha jól tudom, a szövetkezeteket azoa indok hozta létre, kezdeményezőiket azon indulat vezérelte, hogy az a kis embereket segítse, hogy a vagyontalanokat, kik a nemzet fenntartásához munkájokkal hozzá járulnak, de anyagi javakkal nem, vag

y csak igen kicsiny mértékben bírnak, *A felső tiszai vármegyék szövetkezetei szövetségének június hó 27-iki közgyűlésén felolvasta ifj. Görümbey Péter mándoki ref. lelkéiz.