Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 27-53. szám)

1911-10-08 / 41. szám

2 38-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. szeptember 17. Kossuth e népró'l álmodott szép ideál­jainak. Uram, tudjuk, hogy a Te irgalmas­ságod volt az, hogy ez a nemzet el nem pusztult s hogy a testi nyomorúságok ostromában lelki kincse meg nem szegé­nyült. Könyeinken keresztül is látjuk a te kegyelmes s hazánk sorsát jóra igaz­gató jobbodat s áldva-áldjuk szent ne­vedet ! Te voltál bizodalma, ereje és oltalma apáinknak, az vagy minékünk is. A te neveddel indultak ők harcba hajdanán s indulunk mi is amaz ellenségek ellen, a kik igazainkat elnyomni s hazánk polgá­raiban a nemzetfenntartó erényeket el­sorvasztani akarják. Mi ha nem is harci fegyverrel, de a szellem fegyvereivel foly­tatni akarjuk hazánk függetlensége és nagysága érdekében a szabadságharcot; folytatni első sorban azok ellen az újkori hamis próféták ellen, kik a hazátlanságot prédikálják s nemzetünk fiainak szívében ama régi, közmondásszerü hazaszeretetet, melyből e nemzetnek annyi erénye sar­jadzott, kiölni akarják; folytatni akarjuk továbbá e nemzetnek ama hálátlan fiai ellen is, a kik saját önző érdekeiket nem egyszer elébe helyezik a haza szent érde­kének s alkudni hajlandók a haza kárára; s folytatni akarjuk mindama belső és külső ellenségek ellen, akik nemzetünk szent törekvéseinek lábat vetni igyekeznek; folytatni akarjuk mindaddig, mig a sza­badság és függetlenség napja e hon ha­tárai felett teljes fénynyel fel nem ragyog. Óh, Uram-Isten, ne hagyj el bennünket! Lelkeddel, mely annyi csodát művelt már e világon s ama régi szabadságharcok idején oly lángoló pünkösdi tüzeket gyúj­tott e hon fiainak szívében, — lelkeddel éleszd a tiszta, önzetlen honszerelem tüzét, mely e haza fiait és leányait hon­felvirágoztató nemes tettekre hevítse ! S éleszd különösen mindnyájunkban az isten­télelem szent érzetét, mely nélkül az erény — mint a növény, melynek gyö­A menyecske észrevette a Justin nézését, s az ő szeme is gyakran pihent a Justin arcán. Kiolvasta a Justin szeméből, hogy a szép, erős fiatal emberben barátra talált. A János pedig gyűlölködve nézett Tóth Mórra, mert az szinte szebb volt, meg folyton beszélt, mulattatta Julist. Pedig már akkor Julist, mint gyenge nádszálat a szellő, a Justin sóhaja odahajlitotta Justin felé, az ölébe, a keblére, átadva magát örömmel, szeretettel, gondolkodás nélkül, életre, halálra . . . * * * Kis evés, és pár pohár bor elfogyasztása után felállt a két fiatal ember. Klemm csak ekkor szólt. Kezet nyújtott Julisnak s kérdé: — Megmondja, hogy hívják? — Özv. Kenderesi Lacziné Bor Julis . . . — Özvegyasszony — szólt csalódottan Justin. — Címzetes, jó uram. Kenderesit az eskü­vőnk estvéjén, még a vacsora előtt agyonütötte valaki. — Ah, és mikor? — Két éve. — Hát most hány éves? — Husz. — Nem tudni ki volt ? — Nem tudták meg. — Hja! Akkor még nem voltunk itt — tört ki Klemmből a csendbiztos. De megtudjuk. Hát azt . . . hát azt . . . mondaná meg, hogy hol lakik? A Tiszaparti sorban. Kis hentes üzletem •an. Az atyám korcsmáros volt a Baju tanyai csárdában. Ott is én méregettem a hust, hozzá­szoktam. Tóth Mór, a beszédes, még mindig tudott kereit elvágták, — elsorvad, kivész, s mely nélkül oly könnyen kialusznak a hazafiúi felbuzdulások oltár-tüzei is! Ihlesd meg a szíveket a polgártársi és felebaráti szeretet lelkével, mely végrevalahára megszüntesse egy és ugyanazon haza polgárai közt a széthúzást s testvérekül forrassza össze egyazon anyának a gyer­mekeit! Ihlesd meg a szíveket a békes­ség szent szellemével is, mely megtanítsa a népeket egymás mellett való békés lako­zásra, hogy ne folyton csak az egymást pusztító eszközök kieszelgetésében vesz­tegessék szellemi és anyagi erőiket, hanem a közjólétet előmozdító humánus intéz­mények alkotásában keljenek egymással nemes versenyre! Jó Atyánk. Istenünk! nagyon fáj a szivünk, valahányszor multunkba vissza­tekintünk, de nem kevésbé fáj akkor is, ha a jelenen nézünk szét. Oly felette nehéz és küzdelmes ez is. Mi nem tudunk ugy örülni, mint más nemzet örül, mivel felettünk folyton a meg nem értett sziv keserűségének sötét felhője borong. Más nemzetnek ez a szó .,haza" azt jelenti: öröm, dicsőség, szabadság; a szegény magyarnak ellenben azt jelenti: siralom, küzdés, megaláztatás. Más nemzetnek a gyermekei szerető atyjukat tisztelik ural­kodóikban, kik őket gyöngéden becézgetik; nekünk ellenben de sokszor kellett tapasz­talnunk a történelem folyamán, hogy csak afféle mostohagyermekek vagyunk.Nekünk sokszor nem volt más pártfogónk a királyok között, mint csak te magad. Testvértelenül állottunk és állunk a népek sokadalmában; nincs, aki megértsen, nincs akinek szive velünk együtt megdobbanjon. „Örökös felhő vesz körül bennünket, mint hajdan tégedet, az erős Jehovát. Örök fájdalomban ég e nemzet lelke. Prófétái bujdosóba űzetnek, eszményeinket porba tiporják, szivünket örök bizalmatlansággal sebzik, mint szeges ostorral" ... Óh, mi Urunk­Isten, ne kisérts már tovább bennünket! Sokat sírtunk már az ezer év alatt, óh valamit mondani Julisnak; a pecsenyéje Ízlete­sebb, bora hűsebb, mint a másé, szemei szebbek, az arca üdébb, a hangja csengőbb stb. Klemm megállt s ugy nézett vissza. Az asztal mellett ülő legény gyűlöletes tekintetet vetett a Julissal beszélgető Tóthra. — Ezt a legényt én már láttam, vagy az arcképét, vagy valaki jól leirta nekem — gon­dolá Klemm. A menyecske pedig Klemm után nézett, aki mintha megérezte volna, visszafordult és mosolygott. Julis! szólt a legény s felállt. Árvalányha­jos kalapja a sátor tetőnél libegett, fokosát bal hóna alá vette. — Mi az János? — Nagyon nézted azt a piros képű majmot. — Melyiket ? — Amelyik mindig csacsogott, napról, hold­ról, csillagokról meg az ördög tudja mi a fity fenéről . . . — Hát aztán? — Csak. Baj lesz. Jere vissza, lesz min­dened. — Nem megyek. Meguntam már az apám életében. Sem éjjel, sem nappal. Mindegy ha beteg is, talpon lenni . . . — De megfizetnek. — Meg, de tudja Isten miből, kiéből . . . — Az is mindegy. A pénz egyforma. — Kenderesihez is azért mentem, mert nem kellett volna korcsmároskodni . . . — Kenderesi jobban telte volna, ha nem ott kereskedik, ahol más akar. Pedig figyel­meztette valaki. De más is járhat úgy . . . — Mit mond kend ? Ki ? — Hát az ott ni — felelt a legény s foko­sával Tóth Mór után mutatott. Az a papagáj ! elégeld meg könyeinket! Hozz ránk vig esztendőt, hogy megelégedéssel s boldogan imádhassuk nagy nevedet! Tartsd meg országunk fejét: a királyt; sokasítsd meg szivében az atyai-szeretetet hü magyar fiai iránt s ruházd fel törek­véseinket megértő belátással s koronázd meg uralmát békével, népeinek előhaladá­sával! Az ország kormányzóinak szivébe ültess bölcseséget, [hogy jó célra vezéreljék ezt a sokat hányatott nemzetet! A te békességed és szereteted övezze körül hazánk határait s lebegjen annak minden rendű és rangú lakói felett, hogy mind­annyian atyafiságos szeretetben össze­fonódva közösen munkáljuk a haza javát s vigyük azt gyors léptekkel ama szebb jövendő felé, amely után ,,buzgó imádság epedez százezrek ajakán!" — Ámen. Paulik J. Tollraj^ols:. A város. A középületek között első helyen állanak a pénzintézetek palotái; egyik szebb a másiknál biztos jeléül annak, hogy csinos üzleteket csinálnak. Mint már azt meg is emiitettük, igen szépnek ígérkezik az épülő takarékpénztári palota, hacsak az a három kis tetőzet nem fogja elrontani az összbenyomást, s ha oszlopai karcsúbbak lesznek, mint aminőket az Osztrák-Magyar bank épületén látunk. A Jóniai oszlopzat lehet magasabb és tet­szetősebb a dóriainál, jellegének veszé­lyeztetése nélkül. Mi, akik kivül állunk a pénz- és ke­reskedelmi arisztokrácián, csak ugy sejtjük különben, hogy az az uj épület a vasúti ut és a Károlyi-tér sarkán — az Osztrák­Magyar bank; sejtjük azért, mert nem látunk sem rajta, sem benne semmi ma­gyart. Én Istenem, vájjon miért nem lehetne az Osztrák-Magyar bank nyír­egyházi fiókjának a homlokzatára oda — Kitől járhat ugy . . . A legény banbán nézett a menyecskelányra. Hát ez az ő szavát, hangját, sóhajtását meg nem érti? Majdnem kiáltott: — Hát te nem tudod, hogy az én nevem nem Gajdi János, hanem a Sirásó János is ? ! Julis elsápadt. — Sírásó, aki ... . — Aki ezt is, azt is — vágott szavába a legény — de aki téged nem enged senkinek. Soha! Indulatosan kapott mellényéhez és nyaká­nál ugy rántotta szét, hogy 3—4 pityke szét­repült róla, és az ing is szétrepedt. — Nézd itt van a majdnem urad balta vágásának a helye. A ball melle felső részén egy nagy seb helye látszott. — A majdnem uradnak pedig ez a fokos csinált likat a fején. Jobb lesz visszajönnöd. Azzal köszönt s elment. Nem jó volt volna valakinek most hozzá, csak szólani is. Emberevő kedvében volt a be­tyár, a Sirásó Jancsi. Aki több embernek meg­ásatta már a sirját. * * * — Na, kedves Justin — szólt Tóth — most forduló ponthoz értünk. Ugy-e, ez a menyecske-lány a maga elhalt menyasszonyá­hoz hasonlít. — Ugy van — felelt Klemm — csak erő­teljesebb, a hangja is keményebb csengésű, de néha-néha, ha lehunytam a szemem, mintha csak azt hallottam volna. A kora is ugyanaz. És ha haját, azt a gyönyörű szőkét ugy fésülné, iiúsaan, mint az, olyan volna, olyan volna a ifl^^^ajásig. De most is olyan, igy is olyan I

Next

/
Oldalképek
Tartalom