Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-01-29 / 5. szám

12 3-ik szám. N Y I R V I D É K 1911. január 15. bank — vizió; midőn eg>ik közjogi sérelem a másik után kergeti arcunkba a vért — most nem szükséges a jobb időkben is hasznos, nélkülözhetetlen önkormányzati szerv: a törvényhatóság, a megyei közigazgatás? Vagy ami akkor szükséges volt és most ezerszer szükségesebb; azt — meg kell semmisíteni ? Máskor is próbálkoztak már a centralizációval, de sikertelenül. Egy Kossuth Lajos, egy Deák Ferenc sietett a municipiumok védelmére. Ugyanaz a Kossuth, kitől a törpe unokák a „szabadelvű" nevet s ugyanaz a Deák, kitől a 67-es kiegyezést, mint közjogi alapot, örökölték, íme, azért, mert valaki 67-es, mert szabadelvű, nem kell föltétlenül a közigazgatás államosítását sürgetnie! A „modernizálás" megmarad tehát üres frázisnak. A történelem, az ebből szűrődő tapasztalat, ennek megkövesedése: a magyar közjog az eddigi állapot fenntartását követeli. Ezt sürgeti sajátságos politikai és földrajzi helyzetünk is. Meg kell alkotmányunkat erősítenünk, mert csak igy biztosithatjuk szabadságunkat, meg kell hasznos nemzeti szokásainkat, intézményeinket őriznünk, mert az idegen népek tengerében csak ez teszi lehetővé fennmaradásunkat. Ha a közigazgatás államosítása csak lényegtelen, formai kérdés volna is, akkor is ragaszkodnunk kellene a statusquo-hoz, mert a vármegyerendszer a nem valami nagy jóindulatu külföld előtt államunk önállóságát bizonyítja. Nemcsak annyiban, hogy létezik, hanem azért is, mert él, cselekszik. Nagy szerepe volt a mult század 40 es éveiben; magasztos feladatát hazafiasan oldotta meg a darabont éra idején. A régi megyei rendszernek voltak árnyai is. Manapság ezek jórészt eltűntek. Lehet, hogy még mindig van megye, hol valamely állás elnyeréséhez a családi állapotok és rokoni összeköttetések adják fedve, átkelt' a Morván s az erdő tul részén előnyomulva, most mint villára rohant Ottokár csekély számú kiséretére, mely innen nem reménylett megtámadást s a nyilzápor elől futásban kerese menedéket. De hasztalan! — a kun sereg pihent lovai lehetetlenné tevék a menekvést. Egy fegyveres kör fogá körül Ottokárt s kíséretét s rettenetes csata kezdődik, mely alatt egymás után hullottak a bátran küzdő csehek, kiknek leöldöklőtt soraik közt két fekete lovag rohanva előre, oda hol Ottokár harcolt; itt feltolá egyik sisak róstélyát s e szavakkal: „Ismersz-e buja kéjvadász?" lövé nyilát a királyra. A vessző ügyesen volt iránvozva. mert a róstélyok közt hata a főbe, s Ottokár ledőle lováról, a lovag a földön terme s az utána tóduló kunok köre által védve, szegé le a cseh király fejét, s mint nyil repüle el népével. Mire a táborból segély közeige, gyors ménéin a túlpartra ért a bosszulók serege. A csehek megtudván királyuk veszedelmét, odahagyták a csatarendet, de utánnok törtek a magyarok s a királyuk halála ulán csak gyengén ellentálló cseheken tökéletes diadalt vívtak ki, mely megalapitá a hon békéjét s az ausztriai ház hatalmát. * * * Másnap két ifjú térdelt a király és császár előtt, kik díszes trónjaikon ültenek. Rudolf vállaikra tevén kardját, a szent római birc dalom bárói sorába emelé a két Vid testvélt Vincét és Lászlót, kik a magyar király által „Iriny" helységgel ajándékoztatván meg, a békekötés ulán uj birtokaikra vonullak, hol László, ki csakhamar csinos nőt lelt honunk szépei közt a máig is virágzó „Irinyi" család ősatyja lőn, mig Vince mint dömösi prépost végzé késő aggságban életét. (Vége) meg a reményt s a jogot, de ne feledjük, hogy ennél sokkal rettenetesebb az államf kinevezéseknél szereplő protekció s az a hatalom, melylyel a nagyobbak zaklathatják, üldözhetik alantasaikat. Lehet az is, hogy a basáskodó szolgabíró nem pusztán álom, de ugy véljük: egy soviniszta, de zsarnok szolgabíró mégis kedvesebb nekünk, mint egy Csaszlauból jött dölyfös becirker. Ne szaladjunk a külföld után ! Nekünk speciális viszonyaink, sajátságos jellemünk, különleges szükségleteink vannak. Ami ott bevált, nálunk borzasztó károkat tehet! .. . Főleg pedig ne csináljunk rendszert abból, hogy gyalázzunk mindent, ami magyar s magasztaljuk mindazt, ami idegen. Ragaszkodjunk mindenhez, ami a ragyogó múltra emlékeztet s jobb jövő reményét sugározza! ... Így talán-talán még visszajöhet az a vakitófényü üstökös, melynek neve: magyar dicsőség . . .ff M. J. A jogi szakoktatás reformjáról. Azt hisszük a jogi szakoktatás reformja, melyet a Balogh-enquéte vetett felszínre a közelmúltban, nem muló, tiszavirág életű aktualitás; következőleg a legközvetlenebbül érdekelt jogászifjúság egy kicsit a maga bőréről lévén szó, jól teszi, ha gondolkozóba esik s legjobban érezve a meglevőségek terhét s a lehetőségek terét, nem egy-egy efemer újságcikkel véli elintézettnek a maga részéről a maga ügyét, hanem köreiben és egyesületeiben tudományos és gyakorlati szempontból vitatja, mérlegeli, rostálja a számbavehető doktrínákat és javaslatokat. Mert ez a kérdés nem kerül dűlőre sem holnap, sem holnapután; lehet, ne adj Isten, hogy a mai jogtanuló nemzedék már régen tul van az akadémiákon, az egyetemen, mikor törvénnyé érlelődik a ma még csak jámbor szándék. Ezek a kételyek, — respective analogiam — az évtizede óhajtott érettségi-eltörlés és középiskolai reform vajúdásának gondolatával erősbö.lvén: csaknem meggyőződéssé bizonyosodnak. Nem meddő tehát a mai jogászfiatalság meditációja a teendők felett, mert bőven adhat még uj szempontokat, sőt uj irányítást is a megindult munkának betetőzéseig végzettsége s gyakorlati tapasztalat szerzése után is. Mert ez a reform valóban belemarkol az életbe, emérdek fiatal ember életviszonyaiba markans változást visz bele. Ugyani?, mig a középiskolai reform merőben szellemi természetű probléma, addig a jogi oktatásé s ez eleddig figyelmen kivül maradt, gazdasági kérdés is egyúttal. Nem doktrinaire módon s nem is egyes akadémiák kicsinyes perspektívájából kell szem lelni ezt a kérdést, hanem gyakorlati megoldást keresni s legalább általánosságban tökéletest alkotni a fődolog. Mert álljunk meg csak egy pillanatra a kötelező hallgatás rigorózus keresztülvitelének kérdésénél, ami mintegy praeludiuma a jogi szakoktatás reformjának s vezérlőmotivuma volt az enquélenek is. Tény, hogy a joghallgatók nagy percentje, a budapesti egyetemen legalább 70 percentje küzd létfentartásáért hivatalokban, irodai, nevelői állásokban, sőt a pénzügyőrség kötelékében is Budapesten a pénzügyőri szemlészek között feltűnően sok a joghallgató, mert a szolgálat nem terhes s elég időt ad a tanulásra. Ezek a peripatotikus jogtanulók a pénzügytan elméleti tudása mellett nagy gyakorlati jártasságra is szert tesznek. Általában joghallgatókból kerülnek ki a legolcsóbban felkínálkozó munkaerők, a harminc forintos napidijasok, irodai alkalmazottak, a 10—15 forintos paedagogusok. Egy világért sem tévesztendők azonban össze a mezei jogászokkal, akiknek módjukban állana a hallgatas, ha nem volnának a vidéki kaszinók billiardeurjei vagy hazardeurjei. Hogy ez a nem szorgalma hiánya miatt, de pusztán vagyoni helyzete, magárautaltsága révén „iskolakerülő* hallgató-kontingens menynyire nem értéktelen, azt mutatják a közülök kivált nagyszámú jogtudós egyetemi tanárok s lateinerek számtalan példái. Ismerünk nem egy fővárosi gyakorló ügyvédet, akik egyet, magántanárok, sőt rkiv. nyilv. tanárok is és irodáikban előszeretettel alkalmaznak egész napra olcsón díjazott joghallgató—munkaerőket. S ezek az elemek mindamellett tanulnak annyit, mint amennvít a jobbsorsu előadáslátogatók nagyresze tanulhatna s eme munkája miatt távolmaradni kényszerült elemeket épen az előnyős gazdasági helyzetüknél fogva előadast látogatni predesztinált . vérbeli iskolakerülők kompromittálják vizsgáikon produkált tudatlanságukkal. Pedig van mód eme hasznos elemek egy nagy részét a tényleg kötelező hallgatás reformja keretében az előadás hallgatás áldásaiban részesíteni. Ugy az egyetemeken, persze a létesítendő vidéki egyetemek számbavételével, valamint a nagyobb nepességü jogakadémiákon is meglehetne valósítani a délutáni, Budapesten az esti előadásrendszert is az összes főkollégiumokból s megszűnnek nagyrészben a túlzsúfoltság s per eminenciam lehetővé válna a napi munkában elfoglalt dolgozó elemeknek az előadáshallgatás áldásosságában való részesedése is. Magától értetődik, hogy ez esetben a tényleges hallgatás kötelezettsége nemcsak kívánatos, de követelhető is. így exisztenciák letörése, jogi lock-out nélkül is megoldódhatnék legalább részben a jogi oktatás reformjának ama csomója, mely a hallgatás kötelezettség körül bogozódott. A jogi szakoktatás reformjának összes momentumait egy kalap alá foglalni persze kilátástalan törekvés volna eme néhány hasáb Prokrustes ágyába szorítva, de eme momentumok egyikéhez-másikához fogunk még más alkalommal néhány sor szerény kommentárt fűzni. Jogász. A kössog közegészségügye, A község közegészség igye szomorú. Szomorú az ország fővárosában, Budapesten épugy, mint lent az Alföldön a sok négyzetkilométer területű kis községekben, ugy fent a Kárpátok lejtőjén, járhatatlan vidékeken szunynyadó kis falvakban. A fővárosban sok az orvos, de nincs kórház, mely a betegeket, az odúkban sínylődő szerencsetleneket, a családtalanokat, a szegényeket felvegye. A nagy- és kisközségekben pedig se orvos, se kórház! Pedig ezek nélkül fejlett közegészség el sem képzelhető. De nemcsak ez a baj. Baj és talán a legnagyobb baj, hogy a közönség, a nép nem is bir ezekkel kellő műveltséggel az iránt, hogy a bajon segíteni akarjon. Sőt, mint ahogy egyik napilapunk, a legutóbb leleplezte, nem egy helyen határozottan, a tanult lelkiismeretes orvos helyett a kuruzslókat, a műveltség nélküli csodadoktorokat párto'ják. Vannak megyéink, hol körorvosi állás alig van betöltve, holott a betöltött körorvosi kerületek is oly nagyok, hogy azok lelkiismeretes, a kor színvonalán való ellátására egy orvos képtelen. Szóval sok a baj a községek közegészségügyi ellátása körül. Sokkal több, mint amennyit egy róvid cikk keretében elmondani lehetne. De nem is a panaszok felsorolása volt a célom, amikor a tollat kezembe veltem. A szerkesztőség sem azzal a célzattal hívott munkatársainak sorába, hogy csupán a községi közegészségügy jeremiádáit nyújtsam, hinem azért, hogy az eszlelt hiányok bajok megállapításából kiindulva, rámutassak azokra a távoli célokra, amelyek felé a községi közegészségügy ujjáteremtésében haladni kell; megismertessem a Nyírvidék nemes olvasóival azokat a módokat és eszközöket, a melyek segélyével a községi közegészségügy nagy nemzetgazdasági jelentőségű kérdését megoldhatják és a mai kor tudományossága által elérhető színvonalra emeljék. Többször lesz szerencsém e kérdés részleteivel foglalkozni, mert szándékunk a községeket érdeklő minden kérdésnek, hogy ugy mondjam, üterén tartani a kezünket.