Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-01-29 / 5. szám

XXXII. éYfolyam, 5. szám. vasárnap, január 29. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁROSHA2-TSR 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyHt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó * fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. A közigazgatás államosítása. Távol áll tőlünk, hogy politikával foglalkozzunk. Nem épen azért, mert nem vagyunk politikai lap, hanem főképen azért, mert a címben említett kérdést politikai, kiváltképen pártpolitikai szempontból vizsgálni és elintézni — halálos bűn volna. A közigazgatás államosításának ügye nem politikai kérdés, melyet a többségnek „hivatalból" meg kell szavaznia s az ellenzéknek szükségképen elvetni, hanem olyan nagyfontosságú reform-tervezet, mely évezredes intézményeket akar megsemmisíteni; mely századokra szab irányt a nemzet fejlődésének s mely olyan gyökeres átalakulását jelentené nemcsak a hivatalok és tisztviselők jellegének és szellemének, hanem az egész közéletnek, sőt az alkotmány amaz oszlopainak, melyek szabadságunk roskadozó épületét oly sok viharban-vészben föntartották vértől és szégyentől pirosló évszázadokon által, — hogy e kérdést kicsinyes érdekek szigorú mellőzésével, az u. n. pártfegyelem békóinak lerázásával lehet és kell is vizsgálni s majdan megoldani. . . . „Államiságunk modernizálása" a jelszó, mely a centralizáció híveinek ajkáról elhangzott. Ezzel mindent megmondták. Természetes, hogy akik a múltból nem vettek át „részeg illúziókat", azok a jövőben akarnak modernizálni. Az meg még ink

ább magától érthető, hogy nemcsak a mult eszméi, vágyai, hagyományai a mámormezbe bujtatott szörnyek, hanem évezredes, tökéletesen bevált és nem nélkülözhető intézmények is. A „modernizálás" pedig eo ipso reális, józan eljárás, melynek csak haszna lehet — ha nem is a nemzetre nézve. Már maga az a szembeszökő jelenség gyanússá teszi valakinek a tárgyilagosságát, ha a „nincs szabály kivétel nélkül" elvét félredobva, a rosszat megszorítás nélkül általánosítja. Annál kétségesebb nem csupán az objektivitása, hanem a jóhiszeműsége is annak, aki nem a ténylegesen kimutatható rosszból általánosít, hanem helytelen logikával, helytelen alapból vezet le valamely következtetést, állapit meg bizonyos Ítéletet, holott jól tudja, hogy a kiindulópont s a módszer egyaránt rossz. Ugyanez áll azokra, kik nem kizárólag magasztos hagyományainkat sajnálják le, hanem nemzeti jellegünkkel szorosan egybeforrott, abból sarjadzó intézményeinket is — a „részeg illúziók" mintájára. Ami a „modernizálást" illeti, ha nem tévedünk, a hágai békekonferencia valószínűen évszázadokig vajúdó tervei talán kissé modernebbek, mint a közigazgatás centralizálása, amit — hogy mást ne említsünk — a Világost követő sötét korszakban már megkóstoltattak velünk. Aztán meg ugy hisszük, hogy a hadsereg, a közigazgatás modernizálásával legalább is egyenrangú a „modern" drágaság ellen A hét „Irinyi". in. Pár nap múlva a prépostság dandára elhagyta Dömöst, vezéreltetve Vid Vince által, ki öccsét mint hadnagyot alkalmazá seregénél. A prépostság népe Székesfehérvár felé vonula, hol László király negyvenezer magyar s 16 ezer kun vitézzel állt készen, síkra szállandó Ottokár cseh király ellen, ki IV-ik Béla kora óta majdnem szünetlen, s csak rövid, de soha sem őszinte békekötések által félbeszakasztott hadban állott honunk királyaival. Lászlót a még akkor alig 20 évest leginkább Rudolf, a nem rég római császárságra emelkedett habsburgi gróf ügyes politikája ingerié fel Ottokár ellen, kinek osztriai Margittal, a negyvenéves hercegnővel ifjabb éveiben kötött házassága megszerzé Ausztria birtokát, melyet Rudolf oly örömest szerzett volna meg fia Albert számára. Lászlót, e csatára leginkább a IV-ik Béla által birt Stájer tartományok utáni vágy ingerié, melyeket segedelme jutalmául igére Rudolf, ki legközelebb egy, a magyaroknak némi tekintetben kedvező szerződés által szorosabban érdekeihez kötvén Lászlót, ezt könnyen rábírta, hogy egyesítve vele erejét végmegbuktatására Ottokárnak, ki örökös berohanásai, s az által, hogy már István s most László alatt is, epy általa pártolt mellékágból származó árpádházi herceget akart ültetni honunk trónjára, — egyik legveszedelmesebb ellensége volt a magyar királyoknak. A szövetkezett fejedelmek látván, hogy csak Ottokár végképpeni megbuktatása által lehetnek biztosak birtokaikban, a lehetőleg nagyobb erővel tökéllették el magukat ellene föllépni, s Rudolf, ki szinte számos népet vona össze tartományaiból, meghallván miként a király már készen áll hadaival, Marchek-ből irt sürgető levelek által kérte meg ezt gyors érkezésre, s László az ország zászlaját Renold főispánra bízván, elvégre megindult seregéval, s Rudolffal egyesülve nyomult előre, mit hallván Ottokár felhagya Laa ostromával, s hasonlólag csatára készült. Slillfrieu-nél a Morva-folyónál állt szemközt 1278-ban a két tábor, készen a jövő napon következő eldöntő csatára; s ez este két fekete páncélzatú s fedett arcú lovagot látunk egy agg remete kíséretében ama pompás sátor csoportozat felé vonulni, melynek közepében a szövetkezett fejedelmek díszes szállásai fény lettek. Rudolf s László éppen együtt valának, tanácskozva a holnapi csata elrendezéseiről, midőn az agg remete belépett s két leventét jelentett be, kik kihallgatást kértek a magyar királytól. László király inte, s a két levente a sátorba lépett. „Mi kivánságtok van vitézek?" kérdé a király a két hőst; kiknek egyike tompa hangon imigy beszéle : „Uram király, előtted két ifjú áll, kik szülőik sírjánál tevének le esküt, nem nyugodni addig, mig Ottokár, ki éllök üdvét feldulá, el n^m vész bosszuló karjaik csapásai alatt. való védekezés; számuk nagyságát, munkájuk értékét tekintve egyaránt hatalmas társadalmi rétegek helyzetének rendezése — s minderről hallgat a krónika. De nézzünk szemébe a divatos frázisnak (mert már valóságos szállóige) s vizsgáljuk: szükséges, indokolt, megengedhető-e a közigazgatás reformja? A vármegyei rendszert első királyunk alapította meg. Szent Istvánnak bölcsességét, uralkodásra termettségét nemcsak a hazai történetírók, hanem a külföldi historikusok is elismerik. A municipiumok, melyek ezeréves multunk alatt szabadságunk oszlopai, alkotmányunk bástyái, az önkormányzat ragyogó elvének megtestesítői voltak, a legfényesebb bizonyítékai ennek. Pedig akkor mennyire más volt minden! A nemzetnek szabad királyválasztó joga volt. Az uralkodó vető joga fejletlen embrió-korát élte (a vérszerződés értelmében nem is lehetett máskép.) Magyarország ura volt önmagának, közös érdek nem fűzte más államhoz. Szent István kizárólag magyar király volt. S akkor, midőn a magyar dicsőség napja olyan vakítóan ragyogott, hogy Rómában fölfogták és egybefonták e sugarakat s arany korona alakjában küldték vissza hozzánk, akkor szükség volt a vármegye rendszerre. És most, mikor megnehezült az idők járása fölöttünk, midőn legelemibb jogainkért örökös harcban kell állanunk, midőn a gazdasági függetlenség — álom, a magyar hadsere

g — utópia, az önálló László s Rudolf szemeiből öröm szikrák tündököltek s az előbbi nyájasan tevé a szóló vállára jobbját, kérve őt, hogy ha fogadás nem köti, fednék fel előtte nevöket; mit ezek nem tévén, a remete kezde szólani: „Uram fejedelem! én ismerem a két leventét s éltemmel állok jót, hogy vagy ők, vagy Ottokár, nem lesznek holnap az életben; s ha az előbbeni eset lépne be, neveiket tőlem tudandod meg.* A király tisztelve a lovagiasság szokásait, nyájasan társalga a lovagokkal, kik most előadák jöttök célját, egy csapat ügyes kun-jászokat kérve ki a királytól, oly feltétellel, hogy ezek s ön népeik felmentve a trencsényi grófnak és Schildberg Istvánnak, kik a hadat vezérlék, parancsától, — egyedül tőlük függve vegyenek részt a csatában. A király a célnak, melyet a leventék kitűztek, fontosságát tekintve, megegyezék; s valóban midőn a csata kezdődék, egy kisded lovag csapatot látunk, a nagy seregtől elválni, s a Morva folyó partján lefelé vonulni; mig a két ellentábor dühösen rohana egymásnak. Az első rohanás a kunokat érte, kik nyílzáporral fogadták a cseheket, mig a magyar és német sereg mint ércfal állt ellent Ottokár rohanásának ; a csata órákig tartott, Ottokár egész erejével a gyalogságnak rohant s hosszú ideig résztvevén a csatában, végre fia Marcel kíséretében a háttérben lévő élelemtárak felé vonult, ott megsebesített lova helyett ujat, s több helyen gyengülő vértezete helyett mást szerzendő. Az alatt az előbb lefele vonuló sereg a két fekete lovagtól vezéreltetve, egy erdő által elMai számunk i2 oldal.