Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-02-27 / 9. szám

7-ik szám. N Y I R V I D É K 1910. február 13. 2 ellenes kormány rendelkezésére, hanem az összes községi elöljárók az önkéntes befizetés utján befolyó összegeket egy hivatalos jelleggel nem bíró naplóban könyveljék el és a törvényes rend helyreálltáig a befizelő felektől kiveendő nyilatkozat alapján letétileg kezeljék; a járási főszolgabírók és Nyíregyháza város polgármestere pedig a hadseregbe önként belépni kívánó egyének részére a szükséges belépési nyilatkozatokat ki ne állítsák mindaddig, mig az ujonc-jutalék megajánlására vonatkozó törvényjavaslat az országgyűlés által elfogadva nem lesz." Valamint eltog.idta a közgyűlés az alkotniányvédő bizottság következő javaslatát is : „Szabolcsvármegye törvényhatósága határozatilag kimondja, hogy a vármegye székházában ez ideig főispáni lakás céljaira használt helyiségeket, a jelenlegi alkotmányellenes kormány által kinevezendő főispánnak magán lakás céljaira át nem engedi, azok felett tulajdonjogából kifolyólag rendelkezni kíván s bérletbe adás utján való hasznosításukat elrendeli. Ez okból felhívja Hrabovszky Guidó, ifj. Kállay András és Uray Miklós bizottsági tagokat, hogy ezen lakásnak bérbeadás utján való értékesítéséről gondoskodjanak s ez okból ezen lakás kulcsait magokhoz vévén, azokat a törvényhatóság további rendelkezéséig őrizzék meg." Kik lehetnek a városi zenekartagjai? A „Nyirvidék" 6. számában „Pár szó a városi zenekar vezetőségéhez" címen megjelent cikkre már e lap előző számában kellett volna válaszolnia zeneegyletünk valamelyik tagjának. Füredi Lajos dr. titkár vállalkozott is rá, azonban oly sürgős és annyira sok dolga akadt, hogy nem volt ideje a teleletet megírni. Igy tehát rám, mint az egyesület igénytelen tagjára (akinek kötelessége a titkárt munkájában segíteni) háramlott a válaszadás tiszte. Engedje meg ennélfogva V F . . . . . cikkíró, hogy - ez ügyre vonatkozó szerény nézeteimnek kitejezést adjak

. A zenekari tagok annyira kiváló kottaismerők, hogy szólamaikat lapról, első látásra lejátszák. Ehhez pedig óriási gyakorlat és roppant fegyelmezettség kell. A lapról való játék tudvalevően nem csupán abból áll, hogy a kottapapiron levő hangjegyeket ugyanolyan sorrendben változtatjuk a hangszeren zenei hangokká, amint a szerző elgondolta, hanem figyelni kell a dinamikai árnyalatokra, a gyakran rendkívüli módon komplikált ütembeosztásra s a sokszor nagyon hosszú, máskor igen rövid pauzák pontos betartására. Aki ugy játszik, hogy a hangok magasságára, időértékére és erejére annyira vigyáz, miszerint szereplése mind a három szempontból kifogástalan, az igazán: tud lapról játszam, Aki pedig nem képes egyszerre a hangoknak mind a három tulajdonságára figyelni s igy vagy a rezgésszám (magasság vagy mélység), vagy a hosszúság, vagy a dinamika szempontjából nem játszik tökéletesen, az nem tud lapról játszani Tisztában levén a „lapról játszás" és a „lapról nem játszás" fogalmával, helyénvalónak tartom kijelenteni, hogy bár nyelvtani szempontból a „lapról játszás" és a „kottából játszás" rokonértelmü kifejezések, a köztudatban egészen másat jelent az egyik, mint a másik. Kívánatos lesz tehát distingualni. A kottaismerőnek (aki tehát zenei szempontból nem analfabéta) ugyanaz a hangjegy, mint a színésznek a sugó. Milyen óriási munkát kellene Thália papjainak és papnőinek végezniök, mig egy-egy — különösen nagyobb — szerepet annyira betanulnának, hogy minden segítség nélkül el tudnák játszani, illetve magán- és párbeszédeiket hibátlanul előadni. A sugó intézmény azonban nagyon megkönnyíti ám a színész dolgát. Bár nemcsak jó, hanem kívánatos, sőt szükséges is, hogy Thespis kordéjának húzói gondosan elkészüljenek minden előadásra, ha mégis előfordul, hogy itt vagy ott nem tudja a művész a szerepet, ott van a sugó, kisegít. Épen így van a zenész a kottával. Ha kívülről tudja is a darabot, mégis jó, sőt szükséges a hangjegy, mert ha valahol nem emlékszik valamire, csak belenéz a kottába, s elhárítja az össze-vissza (tehát : rosszul) játszás veszélyét. Az elmondottakból önként következik, hogy az, aki nem ismeri a kottát, nem lehet a zene karnak hasznavehető tagja Legfeljebb csak akkor lehetne az, ha oly elképzelhetetlen zenei memóriája volna az illetőnek, miszerint az egyszer kétszer hallott darab minden ütemével, minden eröbeli árnyalatával, minden szünetével oly szilárdan belevésődnék az emlékezetébe, hogy bármikor és bárhol (szólóban és zenekarban) hibátlanul el tudná játszani. Ez az álláspont korántse holmi zenei arisztokráciának a jele, ez a felfogás egyáltalán nem akar kínai falit vonni a zenekar köré. Ez a vélekedés természetes, mert hiszen ha egyesületünk minden működő tagja lapról játszik: méltányos, helyes, megfelelő, sőt tűrhető volna-e egy-két tag miatt (mig azok teljesen, kifogástalanul megtanulják a darabot) a többi tag zenei művelődésének útját állni ? Nem vallana-e a helyes vezetés hiányára a zenei életet megbénítani, a tanulni kívánó és tudó tagoknak kedvét szegni, a közönséget várakoztatni es a sikert kockára tenni — csupán azért, hogy egykét kottát nem ismerő tag teljesen, alaposan betanulhassa a darabját — hallás után. Akkor helyes, sőt elkerülhetetlen volna a kottához nem értő tagok alkalmazása, ha az egész zenekar, vagy legalább az orchester zöme ily zenei analfabétákból állana, mert akkor épp az biztosítaná a sikert, ami emígy kétségessé tenné, s ott éppen az volna üdvös, ami itt kárhozatos lenne. Amint ezekből kitűnik: kottát nem ismerő egyén nem volna hasznavehető tagja az egyesület zenekarának. Egész másképen hangzik persze az ítélet azokra vonatkozóan, akik bár első látásra nem képesek ugyan a darabot lejátszani, de kottaismeretök: van. Ilyeneket nagyon szívesen látunk a z nekarban. Ezek ugyanis hazaviszik a hangjegyet s otthon megtanulják a szólamukat. Ebből aztán nemcsak annyi haszon származik, hogy a tanulás alatt levő dambban képesek hasznavehetően közreműködni, hanem a tanulással szerzett gyakorlat rövidesen annyira mesterré teszi őket, hogy bármilyen darabot lapról lejátszanak Vagyis ha pl. most belép 15 kottaismerő, bár gyakorlatlan ember a zenekarba, jövőre vagy azután első látásra előadnak bármit, ellenben ha ez a 15 tag zeneileg írástudatlan, soha se válik belőlük jó muzsikus, mert soha se lesznek képesek egy ismeretlen darabot azonnal lejátszani, hanem csak midőn hallás után elsajátítják, ami pedig épp oly hosszadalmas, mint fárasztó és céltalan. Aki kottaismerő ugyan, de eleinte annyira vezetésre szorul, hogy magatói nem is képes a darab szövevényes részeit eljátszani, illetve megtanulni, a Füredi testvérek fáradságot nem tekintve, szívesen és önzetlenül betanítják a szólamára. Akinek tehát kedve van s valamennyire ért a kottához, lépjen be bátran a zenekarba. Itt aztán ugy fejlődik a zenei tudása, izlése, érzéke terrazza előtt volt az öszvérek és a lovas carrozzak állomása. Nagy csengés-bongás, — nagy élénkség uralkodott itt: innen indultak balra, Anacapriba is, és a Solaro hegységre Festői lószerszámok ; a lovak fején óriási, hosszú fácántollak ... Itt mondta Dóra egyikét legnevezetesebb monlásainak, mikor egyszer Anacapri felől jöttünk haza kissé elkésve délfelé; a nap bújósdit játszott a fellegekkel s már előbb jót nevettünk, a mikor a kis művész-palánta figyelmeztetett bennünket, hogy nézzük: milyen szépen van a hegy megvilágítva; — most pedig, mikor meglátta, hogy esznek a lovak és öszvérek a fejükre kötött iszákból, — megrántotta a karomat — „nézze Margit néni, hogy luncheöl a ló* Nagyszerűen mulattunk ezen — de Dóra kulturája és tud vágy a néha szinte kétségbeejtő volt. Mindent tudni akart. Szegény „Hanykó", — a mikor gyors egymásutánban kellett neki előadást tartani a technika vívmányairól ... Mi a vasút P — A telefon ? — A telegraph ? — A Marconi-telegraph ? — és a jó ég tudja, mi még . . . A lunch után rendesen a terrasseon töltöttem egy-két órát a fekvőszéken s nem is láttam — nem is néztem mást, mint fejem felett a gyönyörű kék eget, — futó felhőivel . . . Néha Ilonka is itt lustálkodott egy károsszékben, — máskor, ha szobájában maradt — igy, per distance, társalogtunk — én lent, ő fent. Egyszer azonban, — szokatlan eset: a kamerieráját küldta izenettel; Szinibaldi van nála látogatóban — s rögtön nálam lesznek. . , . Az olasz festő, — egy közös, Rómában lakó ismerősüktől tudta meg, hogy egy magyar művésztársának felesége Capriban van . . . Rendkívül nyílt, keresetlen modorú, szeretetreméltó kedves ember: egyike a legrokonszenvesebb egyéneknek, akiket ismeriem eddig ... A művészi modorosságnak és idegeskedésnek távoli nyoma nélkül. Mikor szobámban jól, rosszul elhelyezkedtünk, — együtt töltött tiz perc után oly meghitten s vidáman beszélgettünk mind a hárman, mintha hosszú évek barátsága kötött volna együvé . . . Persze, — gyarló lévén az én olasz nyelvtudásom, — francziául folyt a társalgás: az o betűt ő is u-nak ejtette ki, — mialatt Dóra hatalmába kerítette levélpapírjaimat s bemutatta összes rajztypusait . . . Elmeséltük összes kalandjainkat, élményeinket a szigeten, s én megintervieltem : miért hordják össze az anacapri-i út egyik legszebb részén, a sziget összes hulladékait? A babérligetben őszvér állkapcák és lókoponyák miért hevernek ? És megtudtam, hogy azért, mert valahová mustáj hordani őket — nem vihetik a hegyek tetejére .... Aztán elpanaszoltam, hogy a bátyám, aki majd egy hétig volt itt, — elutazott anélkül, hogy lett volna az Arco Naturale völgyében, — mely szerintem Capri legszebb helye . . . Nem figyelmeztette senki rá . . . Elgondolkozott s azután a maga kedve modorában elbeszélte, — hogy husz éve lakik Capriban ; elnöke a Pro Capri egyesületnek : de milyen nehéz valamit tenni, mikor olyan földhöz ragadt szegény a nép, — s a gazdagabb nyárspolgárok oly maradiak . . . Szóval: szegény az eklézsia; azért nincsenek utak le a tengerig: mármint kényelmes, rövidebb utak ; sok gyönyörű helye a szigetnek teljesen hozzáférhetetlen. — Az Arco Naturale ? — tűnődött aztán, — neki is az a kedvenc helye .... de lefesteni azt nem lehet .... legfeljebb egy igen csekélyke részletét .... Dv szavaim egy ötletet juttattak eszébe, — mondá felvillanó szemekkel ... A Funicolare terraszán, — továbbá minden hotelben és pensióban, — nagy betűkkel nyomatott plakátokat fog kiragasztatni, amelyek az idegeneket a sziget összes szebb és nevezetesebb helyeire figyelmeztetni fogják . . . Roppantul örült, hogy annyira elbűvölt Cipri. — Csakhogy Signora H s a kis lányával van itt, — de én egyedül, — nem esik-e nagyon nehezemre, hogy a gyermekeim nincsenek velem? Nem múlik nap, — feleltem, — hogy hálát ne adnék I«tennek azért, hogy nincs itt velem az én vad, rakoncátlan kis fekete lurkóm, . . . puszta gondolata annak, hogy itt ugrálhatna a félelmes, bérci utakon, — rémülettel tölt el ... . Kitűnően mulatott, — viszonzásul azután elbeszélte, hogy két fia, — Napoliban jár iskolába, — de ha itthon van, — annyiszor töri be a fejét és szakítja össze nemcsak a nadrágját, de a bőrét, hogy becsületszavára fogadta, — a legközelebbi esetnél nem hivat orvost, de saját maga fogja összevarrni őket , . . A fickókat ez a kiláiás nem ijesztette el túlságosan — és nem sokáig kellett várakozni a mesternek arra, hogy szavát beváltsa és ecset helyett sebészi tüt fogjon a kezébe . . . Vidám kedvünk aztán komolyabbra vált, — mert Messina és Calabria sorsára fordult a beszéd . . . Sinibaldi, az irtózatos katasztrófa első híradására leutazott Szicíliába, s részt vett, mint önkénytes, — a mentés munkájában. Rémes sorozata a megrendi ő képeknek vonult el előttünk ; — a szemtanú ajkairól gyászosabban, megdöbbentőbbón hangzott a szó, — mint az összes tudósítások, melyeket őlszámra olvastunk a lapokban . . . Ugy hangzott, mint valami zordon, antik sorstragédia, mikor elbeszélte: egy nagy ház omladékai között mint találtak dermedten, holtan — három viruló szép hajadont egymás mellett, és egyetlen alakot élve, — öreg, összetört anyjukat . . . És ez a kedves, és mindenesetre jó ember, — azt mondta: annyira magánkívül volt erre a látványra, hogy kedve lett volna megragadni a nyomorult öreg asszonyt — és a bőszült tengerbe vetni . . . amiért élve maradt . . . És rémes sorozata a megrendítő pillanatfelvételeknek került ki a zsebeiből . . . Mindig magánál hordja őket azóta . . . s ezek az apro