Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-02-20 / 8. szám

8-ik szám. N Y I R V I D fi K 1910. február 20. 13 Kállay András beszéde az 1910. február 15-én tartott törvényhatósági közgyűlésen. Elég a fővárosnak ködös és miazmáklól telitett. politikai légkörében bármily rövid időt is lölleni, bogy lekívánkozzunk onnan és eszünkbe jusson azon latin közmondás: Beatus ille, qui procul negotiis paterna rura bobus exercet suis. Mert nem hiába, bogy országgyűléseink gyakran tiltakoznak a szabad királyi városok számának szaporítása ellen, de tisztelet a kivéleleknek, bizony nem is vállak be azok a nemzet szabadságainak védbástyáiul, s a mi dédelgetett fővárosunk sem melegágya a szabadság utáni vágynak, nem tere egy alkotmányvédelemnek, s nem hű kifejezője a nemzet közvéleményének. Üditőleg hatnak reám Szabolcsvármegye itt egybegyűlt közönségének lelkes magatartása, a vármegye alispánjának az imént felolvasott határozati javaslatában kifejezésre jutott hazafias kötelességtudása s gróf Vay Gábor tisztelt barátomnak ajkairól elhangzott, nemzeti érzelmektől duzzadó szép beszéde. Nem is tehetem, hogy e beszédet felszólalásommal ne honoráljam és a szőnyegen lévő tárgyhoz 67-es közjogi alapból kiindulva hozzá ne szóljak. Nem volt szokásom soha, s annál kevésbé járnék el helyesen ez alkalommal, ha én a különböző politikai pártállások választó vonalait akarnám kidomborítani és kiélesiteni, ahelyett, hogy keresném azon érintkezési pontokat, melyek a pártok között feltétlenül léteznek, amelyek figyelembevétele gyakran alkalmas a merőben ellentéteseknek látszó nézetek kiegyenlítésére, gyakran vezetnek még az elvi ellentéteknek egy bizonyos közös cél elérése érdekében való ideiglenes felfüggesztésére is, és amelyeknek kikapcsolása e pillanatban már csak azért is szükséges, hogy a napirenden lévő tárgy feletti határozatunk egyöntetűségéhez szó ne férjen. Szem előtt tartva tehát e tételnek meggyőződésem szerinti igazságát, csakis érinteni kivánom azon különbözeteket,amelyek az előttem felszólalt gróf Vay Gábor bizottsági tag tisztelt barátomnak pártállása és az én politikai bitvallásom között tettleg fennállanak; nem mintha conciliáns politikai álláspontomtól legkevésbbé is eltérni akarnék, hanem ellenkezőleg azért, hogy mindazt, amiben én az igen tisztelt barátommal, mint függetlenségi politikussal egyetértek, annál inkább kidomboríthassam. íme, ezek volnának dióhéjba foglalva azon pártpolitikai vagy elvi ellentétek : A függetlenségi pártnak kell: önálló külképviselet, önálló hadsereg, önálló pénz, hitel és vámügy; miért kell mindez a 48-as függetlenségi pártnak? kell azérl, mert ezekhez való jogunkat törvények biztosítják, mert e jogainkat soha fel nem adtuk, s mert mindezek az állami önálló ságnak nélkülözhetetlen alributumai. Ha én mind e követeléseket a modus oplalivus szemüvegén nézhetném s ezek kivihetősége tekintetében csakis szívem dobbanására hallgatnék, mindenekben egyetértenék a függetlenségi párttal; csakhogy méltóztatnak arról megfeledkezni, hogy mi a persónál uniónak államjogi fogalma s hogy a világtörténelem annak példáját még sehol sem mutatta fel, hogy egy és ugyazon fejedelem jogara alatt két, egymástól teljesen független állam létezett, fejlődhetett, mint politikai egység a külfölddel szemben szerepelhetett és mégis egymástól tartósan független maradhatott volna Hiába, a magyar állam teljes önállósága sirbaszállt akkor, amikor Zápolya nem sietett segítségére a Mohácsnál szorongatott magyar királynak, amikor elvé rezve török fegyver és belviszály által, a magyar nemzet kénytelen volta Habsburgok karjaiba menekülni, az arany bnlla 31. §-át eltörölni s a fejedelemmel a pragmatica sanctiot megkötni. Nagyot tévednének azonban azok, akik azt hiszik s az itt elmondottakból azt következtetik, hogy hiszen ekként a 67-iki kiegyezés sem volt egyéb, mint e kényszer helyzetnek folyománya. Nem tekintetes törvényhatósági közgyűlés! A 67 a feltámadás, a jogfolytonosság, a 48-nak végrehajtása, a kibékülés, a paritás, s bár ebben jutott kifejezésre a teljes függetlenség lehetetlensége, de kifejezésre jutott ebben a pragmatica sanctioban és az 1848-ik III. t.-c.-ben foglalt közös ügyeknek törvényszerű szabályozása is, a teljes paritás alapján. Vizsgáljuk meg már most tekintetes ! törvényhatósági közgyűlés, hogy állunk a 1 paritás terén? Hát e téren mondhatom, i iiogy igazán sehogy sem állunk. A had ! sereg, már t. i. a közös hadsereg öt hatod ; részben, sőt mondhatni egész szervezeté| ben osztrák, s az osztrák Landwehr pedig j ha nem tévedek, már régen fel van sze1 relve ütegekkel a mi honvédségünkkel j szemben; a külképviselet nem képviseli az Osztrák Magyar Monarchia egyetemes ! érdekét, hanem inkább a magyar országi gyűlés által legkevésbé irányított fejedelmi 1 politikát; önmegadóztatási jogunk teljes épségében fenn van ugyan tartva s alaposan ki is használva, a kvóta azonban már-már meghaladja teherviselési képes! ségünket nemcsak, de ráadásul még azt | hangoztatják a mi kedves német sógoraink odaát, hogy az ő jogkörük tágabb, mert ők fizetik nagyobb száztóliját a kvótának. Sőt akadt közöttük publicista, aki teljesen | biztosra veszi, hogy az önálló magyar bankhoz való jogunk jus dormiens, alvó, elévült jog. És itt álljunk meg kissé és tisztázzuk e lárgy felett a politikai légkörökben kóválygó zavaros eszméket, annál is inkább, mert bizony ezzel a bankkérdéssel parlamenti körökben megbotránkoztaló frivol játékot űznek. Az a felette naiv formula jár ugyanis közkézen, hogy az önálló magyar bank felállítását terminushoz kötni nem szabad. Ugyan micsoda szemenszedett hazudozás ez már megint? Hiszen maga a törvény is határidőhöz köli annak felállithatását, hiszen az már csak kézzelfogható valóság, hogy aki nem akarja a bank felállítását naptári dátumhoz kötni, az annak felállítását egyszerűen nem is akarhatja. Én p. o. nem kötöm terminushoz, mert én a paritásos közös banknak vagyok a híve. A paritás elméletével tehát k. b. igy állunk: Az egyik esetben Ausztria parancsol és mi fizetünk, máskor pedig mi fizetünk és Ausztria parancsol. És az ezen disparitásból folyó és sajnos, felmerült egyéb súlyos körülmények között jelenik meg a politikai horizonton Khuen Héderváry. Méltóztassék már most nekem megengedni tekintetes törvényhatósági közgyűlés, hogy egész röviden elősoroljam azon eseményeket, amelyek lehetővé tették a Héderváry kormány kibontakozását. 1905-ben dúl a választási harc a szabadelvű párttal szemben, a függetlenségi párt relatív többséget nyer s Kossuth Ferenc igy kiált fel napi parancsában: „Híveim, közel állunk a győzelemhez, bízzunk a jövőben, de most még mindig nem vagyunk elegen"; 1906-ban jön a koalíció választási harca, a függetlenségi párt absolut többségre jut. Kossuth Ferenc igy kiált fel: „Híveim, vitézül harcoltatok s győztünk ez egész vonalon, de jegyezzétek meg.azl, hogy tul jókor jutottunk többségre." A koalíció tehát győz és megalakul s az absolut többség bennmarad a koalícióban, ami egy közjogi őrület s amire a parlamentek és koalíciók történetében példa még sohasem volt, remélem, jövőben sem lesz. De az idő múlik, a választási törvénynyél kellene elkészülni, — nem! Elébb való az adótörvény, a progresszió, amely hivatásával szemben a kis- és középbirtokosokat sújtja és kíméli a latifundiumokat.