Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-01-30 / 5. szám

10 5-ik szám. N Y I R V I D É K 1910. január 30. De ha én a szegényes katedrába beülök a padsorokbol a gyermekek 50 percentjének arcáü ott ül a ki nem elégített éhség vágya, a visszaemlékezés arra a darabka kenyérre, a mii panasszal, vagy legalább is sóhajjal nyújtottak vagy dobtak oda nekik. — És ha egy morzsa kenyérkét elhullajtanék, ugy kapnának rajta, mint egy szegény fagyoskodó kis veréb. Sokszor gondolkoztam róla, hogy lemondok a leányegylet elnökségéről, mely csak rengeteg és nem méltányolt faradtsagot ró reám — <le mikor ránézek arra a sok k s c-hes arcocskára, ui'luitík vjs^iői n m tehenek ióla, hogy ez áldott földön forgolódnak, melynek áldásából oly keveset kapnak — mege-ik a szivem rajtuk és maradok. És örül a szivem, mikor halom amint, a mi konyhánk felé befor dúlnak a gyermeki k és boldog arccal dicseked nek a többi kis éhezőn'k : ,,M

jgyünk a szegény konyhába." Vagy : „megyünk a közötkonyhába." És fáj a szivem, mikor latom, mint raegyen a többi haza reménytelenül, a meleg étel reménye nélkül haza ; vagy ácsorognak, ődöngenek, vagy üldögélnek a templom lépcsőjén, elmajszol'a egy darabka száraz kenyéren. És elgondolom, hogy nem kiállt Krisztus — aki a kisdedeket annyira szerette — a közönyös emberekre : „Példát adlam nektek. Szeressétek a kisdedeket. Övék a mennyeknek országa. És ti ernek a földi országnak terméséből, mit én adok nektek, egy morzsáját sem tudjátok adni nekik ?" Én hallom az Ur Jézus szavát. És örülök, mikor látom, hogy jönnek jönnek mind többen a mi jourunkra. C-ak gyeitek gyertek. Tapossátok egymás lábát, csak tolongjatok, — de hozzátok a koronákat is. Ti, akik morzsát szórtok az éhező verebeknek, áldozzatok egy koronát az éhező gyermekeknek is. Szülők, kik jó ebéddel várjátok haza a gyei mt keiteket, gondoljátok, hogy a tieíeknek kellene éhezni — és áldjátok akkor a „szegény konyhát" es hozzátok el a koronátokat. És ti mindannyian, akik cigányra, pezsgőre, piperére felesleges sokat adtok ki, hagyjatok meg belől • egy koronát és hozzátok el hozzánk — ;i szegény éhező gyermekek gyomrába. A nagy közönséget mi nem kritikusnak, de munkatarsnak tekintjük. Azt hiszem, minden jóizlésü ember tiltakozna az ellenkező felfogás ellen. A sajtónak is ez lenne a kötelessége. A sajtó alatt megjelent szónak nagyobb a súlya mint a szóval vagy leirva elmondottnak. De a súlynak két serpenyője van. És kétszeres szégyene és bűne a sajtónak, ha hamis mérleggel mér. Kár is volt talán ennyit irm, vagy egyáltalán irni a leányegylet érdekében, mivel tartom annyira jónak az emberekét, hogy reklámra szükségünk nincs, de a kicsinyes, goromba rosszakaratú kritika sem árthat nekünk. Jósa Rózsa, a „Leányegyesület" elnöke. Február 2-a. Ugyan miről nevezetes február 2-a ? — kérdik a „nyájas" olvasók. Talán bizony akkor lesz vége a világnak, akkor fúródik bele az a bizonyos nagyhírű félelmes üstökös földünk testébe ? Megnyugodhatnak az illetők, egész más csoportba, más régióba tartozó dologról nevezetes ez a dátum. Akkor lesz ugyanis a Nyíregyházi Zenekedvelők Egyesületének alakuló g>űlése és pedig a vármegyeház kistermében, délelőtti V2II órakor, Aki a nyíregyházi zenei viszonyokat s e város muzsikális életét ismri, az tudni fogja, hogy e sivár, színtelen szavak mögött az érzelmeknek milyen virágcsomója lappang, miként a kiszáradt, vén fa tövében a nyiló ibolyák egész seregét találjuk. Az érzések szép koszorújában ott leljük elsősorban az öröm virágait. Nem egy-két ember óhajanak teljesülését jelzik ezek az illatos, színpompában égő bimbós, hanem altalános megelégedesét ama város minden lakójanak, amely város régtől fogva nélkülözte zenei életének minden irányú, általános rendezettségét. Volt ugyanis sok jó cigányprímása s egy hatalmas, nagynevű egyesülete, a Bessenyei Kör mesésen magas színvonalú estélyeken gyönyörködtette a közönséget, csak zenei középosztálya nem volt. Olyan t. i. amely h? lyheli zeneszekből alakult volna s klasszikus daraboknak népszerű hangversenyeken való bemutatását tűzte volna ki célul. Ennek a helyzetnek a visszás vo tán van hívatva segíteni a városi zenekar, illetve az ezt istápoló zeneegylet. És azért ölül mindenki a zenekar és az egyesület megalakításának, mert rfmélli, hogy ez az egygye forott két tényező valóban megteremti a zenei középosztályt. Amint e szavakból is kitűnik, az öröm érzése mellett helyet fogl/tl a a „remény" égiekkel játszó földi tüneménye is. És hisszem, hogy ez a reményünk nem vakhit, nem dőre ábrándozás, nem a rózsaszínben látott jövő balga naivsaga, elgondolása, csupán köve'.keztetes utján való megállapítása annak : milyenné kell fejlődnie a mi városi zenekarunknak és zeneegyletünknek. Mert ezt — hogy u^y mondjam — ki lehet számítani. S ha e számítás nem csal (aminthogy lenyeges külömbség nem is I'het a következtetés eredménye s a valóság kőzött): városi zenekarunk pár év múlva oly hatalmas, nagy és teljes orchester lesz, hogy ritkítani fogja párját, ztneegyesületünk pedig méltó lesz a zenekarhoz. Hogy azonban jövőnk legyen, jelenünknek is kell lenni. Hogy építhessük, előbb az alapot kell leraknunk. Ez lesz a munkája a február másodiki alakuló gyűlésnek. Hogy pedig ez a dolog sikeíes legyen, annak egyik föltétele, hogy a gyűlésen minél többen jelenjenek meg. Mert az alakuló összejöveíelen több igen fontos dolgot kell elintezni. Ilyen pl. a tisztikar-választás a költségvetés, valamint a működési programm megállapítása, a valasztmány megalakítása és az alapszabályok végleges megszövegezése. Szándékosan hagytam e pontot utolsónak, holott jelentősegénél fogva előre kellett volna tennem. De éppen fontosságát tekintve pár észrevételt óhaj ok az alapszabályok megállapításának ügyehez hozzátűzni. Azt mondják: több szem többet lát. Ez nagyon igaz S amint érvényes ez a saólásmod általában, éppen ugy alkalmazható egyes esetekre, tehát az alapszabályok ügyére is. Az alapszabályoknak nemcsak világosaknak, szabatosaknak rövideknek kell lenniök. hanem kimerítőknek is, tehát olyanoknak, hogy lehetőiig minden eshetőségre legyen bennük utmutatás. Ezt azonban — t. i. hogy a rövid alapszabalyokban sok, de egyszerű intézkedés helyezkedjék el, vagyis hogy valamely egyesület törvénykönyvének szakaszai tömörek legyenek — sokszor igen nehéz elérni. Ily esetekben aztán annál gyorsabban s annál eredményesebben halad a munka, minél többen vannak jelen az alakuló, illetve, az alapszabályokat megallapitó v. módosító gyűlésen. Itt aztán a sok agyveiő kohójában addig — addig hevül egy-egy idea, míg a salak, a fölösleges dísz vagy a rátapadt idegen anyag közül tisztán leolvasztva, szilárddá kovácsolható. De — mint már mondtam is — más fontos pontja is lesz az alakuló gyűlésnek, nemcsak az alapszabályok megállapítása. Igen nagy jelentőségű tárgy pl. a tisztikar megválasztása, a választmány megalakítása stb. A program pontjutói eltekintve, másért is fontos, hogy az alakuló g) ülésen minél többen jelenjenek meg. A legmüveltenb emberben is van egy pici babona. Ilyen pl. az a felfogás, hogy az ev, hó, hét stb. kezdetén történt esemény állandó lesz egész év, hó, stb. alatt. Az alakuló gyűlés kevésbbé népes volta is rósz hangulatot csinálna a megjelentek közt és károsan, sőt bénítóan hatna az egyesület jövőjére is. Meg vagyok győződve, hogy ez nem történhetik meg. Annál is inkább, mert vidéki érdeklődőket is szívesen látnak az alakuló közgyűlésen s igy ezekre is számithatunk. Nos és aztán a helybeliek is igen számosan fognak megjelenni. Tehát, a viszontlátásra febrnár 2-án! Matlák József. jó barátunknak, aki ott leselkedett az ablaknál. . . . Dühöngve rohant be, s heves taglejtések kel, agalva jelentette ki méltatlankodását: liz lírát egy rongyos táncosnőnek, — és neki — Felippo Cardone-nek, aki a szent Vasarnapot áldozta fel értünk: — egy felet! Ha én nem vagyok, azt hiszem, lehetetlen lett volna ezúttal visszatartani a bátyámat, hogy neki ne rohanjon puszta kézzel ... de én reszketve mondogattam, bogy beteg vagyok, — hát azért hozott ide, hogy még betegebbé váljak az izgalomtól ? Fölgerjedt indulatán — a férfin — győzedelmeskedett az orvos és sztgény, esak szidta Felipponak az összes fölmenő nagyszüleit magyarul, — imádkozni és káromkodni — anyanyelvén szokott a magyar, — de még a szegeny Emmát is eláldotta, a miért elfelejtette a Browningot becsomagolni, — ha legalább annak a csövét megmutathatná Én, úgy nagambí.n — ttm bántam a Browningot olyan nagyon ; ezzel az eszevesfett nfpséggel szemben — kisíámithatlan következményei lehettek volna.... . . . Most aztán közbevetette magát a táncosnő, — s Felipponak azt ígérte, •— majd ad ti,ég ő is neki külön borravalót a magáéból, — — — bennünket pedig kérve-ktrt, menjünk gyorsan, a milytn gyorsan csak tudunk . . . ő meykiséüi visszatartani addig Felippot Mozgékony arcanak kifejezésében, szép nagy fekete szemeiben ott ült az aggodalom, és én, — — bár a szívem mini! a a torkomban do bogott volna, sajátszerű látással tekintettem ezt a sceneriát, — mintha már láttam volna hatonlót: a nézőtérről — — — valami olasz operában Csakhogy most mi magunk voltunk a szereplők. Megindultunk hazafelé; mi asszonyok elül, — és hátunk mögött a Wiking. Csak egyetlen út, azaz sziklába vágott sikátor vezet lefelé a hegyről a városig, — — oly keskeny, hogy hárman nem is mehettünk volna egymás mellett. Oldalt csak lejtők és mély hasadékok. ... Az alkonyodó ég alatt mi hár man, egyedül, fegyvertelenül e távoli vad vidéken. . . . Alig mentünk tíz percig, gyors, majdnem futó, könnyű lépések értek utói: a szép Carmellina futott utánunk, arca: halaisápadt, és szemeiben az előbbi aggodalom helyét a rémület foglalta el. Az Istenre kért, és esdekelt: fussunk, . . . mert Felippot nim birja tovább visszatartani A lábaim remegni kezdtek, .... tompán zakatolt a szívem, ... és megjelent az előbbi látás, — de a zord sziklák között, az esthomályban a táncosnő rémült, halovány arca, felbomlott hollófekete hajával, színes, kuszált öltözetében,— és a jég hideg borzor gás, mely testemen átfutott — világosan mutatta, — hogy a sceneria határozottan a drámai műfajhoz tartozik Rohantunk előre, . . . de nemsokára ismét lépések: nehéz, csoszogó, fenyegető lépések zaja hallatszott a szíklauton Az út mind szűkebbre vált, . . . es mind mélységesebb lett az alkony bornál} a, ... a lépések mind közelebbről hallat szoítak; tudtuk, hogy Felippo jön utánunk, s bennem a látás most szinte fájtán intenzívvé vált: előre rohanva, fejemet hátra sem fordítva, láttam, hogy annak a nyomorultnak a marka nyitott kést rejteget am, hogy bennünket, — asszonyokat., — nem fog bántani, de ha a bátyámat eléri, . . . itt, ebben a szűk sikátorban, a homályban, — — — orvul, hátulról. . . . Mintha tüzes parazsat nyeltem volna, . . . fejem zúgott; . . . s most nyugodt férfiassággal ránk parancsolt a Wiking, hogy mi csak menjünk, . . . ő megáll, és bevárja, ... de most az egyszer megtagadtuk engedelmességi fogadalmunkat s kijelentettük, hogy egy tapodtat sem megyünk előre ő nélküle Szidott ugyan, — de kénytelen volt tovább rohanni utánunk Éreztem, hogy sokáig nem birom és hogy történni kell valaminek, vagy . . . vagy talán egy soha helyre nem hozható szerencsétlenség fog történni. ... És ekkor csakugyan jött valami, ami megmentett üldözőnktől A rémes, hosszú, szűk sikátornak, a honnan sem menekülni, sem kitérni nem lehetett, — csak futni, mintegy a kérlelhetetlen végzet elől, — vége s?akadt, — s egy fordulónál hirtelen szabad mező s egy ösvény nyílt előttünk s a campagnán túl egy 1 ázacska pisla mécsvilága lobogott felénk. . . . Barát vagy ellenség, — én volhm az első, aki habozás nélkül léptem arra az ösvényre s futottam, rohantam ama pislákoló világosság fele. . . . Utánam kellett jönniök. . . . Jöltek is, — egy nagy kődarab volt a bátyám kezében, .... a bandita ide is követett bennünket, — de legalább megvethettük hátunkat a ház falán Én is felkaptam egy követ. A ház lakói egy csomó asszonynép és gyerek, szemmel láthatóan el voltak ragadtatva és pompás mulatságot Ígérlek maguknak, —