Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-01-30 / 5. szám

10 5-ik szám. N Y I R V I D É K 1910. január 30

. A népsűrűség tekintetében a következő adatokat találjuk: A vármegye területe 4639 • kilométer. Az 1890-iki népszámláláskor egyj • kilométerre átlag 52-g, az 1900 iki népszámláláskor 62'2 lakos jutott. Az országos átlag 54 i, illetve 59'6. Szabolcsvármegye népsűrűsége tehát az országos átlagot 1900-ban már felül haladta. A vármegye egyes járásaira és Nyíregyháza városra a következő adatok tüntetik fel a népesség és népsűrűség viszonyait : Népesség Szaporodás 1890-ben 1900-ban 18901900 közt 1. Bogdányi járás 27744 33072 5328 19-20/o 2. Dadai alsó „ 35547 40104 4857 13-70/o 3. Dadai felső „ 24083 2847B 4392 18-20/o 4. Kisvárdai „ 34491 41032 6541 190/o 5. Nagykállói „ 43348 51360 8012 18-50/0 6. Nyírbátori „ 30823 36474 5651 18-XO/o 7. Tiszai 21895 J4609 2714 12 40/o 8. Nyíregyháza város 27014 31875 4861 I80/0 Legjobban szaporodott tehát a bogdányi, utána a kisvárdai járás. Legkevésbé a tiszai, utána a dadai alsó járás, amelyek az országos átlagon (10 3%) azért mégis felül vannak, A népsűrűség adatai a következők: TWíiiot össze

s (po'- Nép*®™-' 1 eiutet gári és kato- s

éK Q nai) népesség kimként 1. Bogdányi járás 555-8 • kim. 33085 59-5 2. Dadai alsó 859-5 11 n 40427 47 0 3. Dadai felső M 367-1 V 1) 28493 77-6 4. Kisvárdai n 519-2 » j) 41067 79-1 5. Nagykállói 1033-6 1) * 51392 49-7 6. Nyírbátori „ 659-3 * T 36494 55-4 7. Tiszai » 376-2 n 71 24626 65-5 8. Nyíregyháza város 268 1 n n 33088 123-4 A járások közül legsűrűbb népességű a kisvárdai, utána a dadai felső. Legkisebb sűrűségű a dadai alsó, utána a nagykállói (tudvalevőleg a ligetaljai járás 1900. után keletkezett), azután a nyírbátori és a bogdányi, amelyek az országos átlagot (59 fi) nem érik el. (Megjegyzendő, hogy a csendőrség is a katonai népességhez számit.) Nyíregyháza, város adatai a népesség szaporodása tekintetében az 1869—1900. évek alatt a következők : Népesség: 1869-ben 1880-ban 1890-ben 1900-ban 21,896 24,102 27,014 31,875. — ennyi jár hivatalosan annak aki a hegy tetejére — a Tiberius villájáig vezet. — de meg nem is volt több nál;r, és odanyújtotta a signorénak — de a jó ember, a ki oly fönséges lovagiassággal mondta, hogy neki nem kell a maccaroni; — aki csak prumenirozni akart, — oly indignált, megdöbbent és bárgyú ábrázattal méregette az aprópénzt egyik markából a másikba, amely kitűnő tanulmányul szolgálhatott volna akár egy nagy színész — akár szobrász, vagy festőnek; mi az- nban nem voltunk művészek — sőt ezúttal, életművészek sem, mert bosszankodtunk rajta, a Wiking pláne dühbe jött . . . pedig e népséggel szemben mit sem ér a harag . . . Egyikünknél sem volt aprópénz — vétkes mulasztás mondtuk neki — jöjjön este, vagy másnap reggel a Quisisanába — csak most menj°n már — ne alkalmatlankodjék . . . Carmellina is kérte, gyorsan pergő, mégis lágy beszédjével — dehogy is ment. A pénzzel kezében kilépett a házból az udvarra, csak azért, hogy par pillanat múlva ismét bejöjjön és a Wikingreegy leírhatatlan, lekicsinylő, düh- és dacból kevert tekintetet vetne, — tüntető csőrgetessel dobta le a pénzt az asztalra . . . éppen az orra elé . . . Kezdtem igen kellemetlenül érezni magamat bátyám uram igen heves és türelmetlen természetű lévén . . . . haragtól villámló szemei — és Sr. Felippo alattomos tekintete mi jót sem mondtak egymásnak . . . Ez a jelenet megismétlődött vagy háromszor, amig ott tartózkodtunk a táncosnő házában. Kiment — meg visszajött. Próbáltunk úgy tenni, mintha nem vennénk észre ; . . . néztünk mindenfelé, csak ő rá nem. A hófehér falakon számtalan szent kép függött; sárga rézedények, melyek tündöklöttek a tisztaságtól — éppen ugy, Nyíregyházán a népesség tehát az 1869—1880. évek alatt is szaporodott 2206-tal, 1880-1890. közt pedig 2912 vei és 1890 - 1900. közt 4861-el s igy a szaporodás 1869 -1900. közt 9979. Százalékokban kifejezve a szaporodás 1869-1870. közt 10-1%, 1880 — 1890. közt 12-1%, 1890—1900. közt 18%. Az 1869—1900. közti szaporodás 456%, ami a vármegyei átlagnál 14 3%-al, az országosnál 22 5%-al nagyobb. A polgári és katonai népesség együttvéve 1890-ben 27179, 1900-ban 33088 volt, A nagy különbözetet, szemben a tisztán polgári népességgel, az uj közös lovassági laktanya idézte elő. (Folyt, köv.) Reflexiók a „ref!exió"-ra. Igazán gondolkoznom kellett rajta, vajon refleklá'j ak-e arra az inkább goromba, mint szellemes cikkre, mely a „Szabolcsvármegye" 20 iki számában megjelent, mert egyrészt ugy gondoltam, hogy igazán nern érdemes reá — másrészt féltem attól, hogy mivel a válasz szinte szükségképen mindég magával hoz egy árnyalatot abból a tónusból, amely azt szülte — féltem, hogy tullepem a jóizlés határát. Nein tudattuk a műsort az emiitett lap szerkesztőségével, nem hivtuk meg külön — ez nem lekicsinylésből történt — csupán nem jutott eszünkbe. Ezért a fájdalmas felkiáltás — a mikor a cikkírót a lá/.álma szülte leányka alázatos tisztelettel megkérdezi : „Miért is n^m tetszett eljönni a jouru.ikia? — a válasz: — Volt ? Lám, nem is tudtam róla!" Istenem, nem tudtuk, hogy oly fájdalmat okozunk a tisztelt cikkírónak, hogy fájdalma oly szörnyű reflexiókat váltson ki belőle. Ugy látszik, nem volt szükségünk a „Szabolcsvármegye" protekciójára (mint a hogv förmedvénye sem fog ártani nekünk) mert ahogy constatálni tetszett, annyiin voltak, hogy „a lábakon többet tapostak, mint a parketten." Sokat láthatott „korcsma szobában duhajkodó tegenyt" — bár ritkábban a „padlón pezsgőt úszni", de ugy látszik a leányegylet jourján, uri lányok mulatságán meg még soha sem vett részt, mert szerencsénkre ilyen tónusu emberek ott meg nem fordulnak. És szerencséje neki is, mert levegőnek tekintve őt valamelyik szép célért fáradozó leány mint a kőuiozaik-padló. Egy glóriás fejű, rikitó színekben pompázó Madonnakép alatt, piros szalag, csokorral átkötött, lapos, a taíuburinhoz hasonló — csörgő nélküli dob függött Kevés, egyszerű bútor a szobában, de az egész milieu jellegzetesen olasz volt . . . Most előkerüli a bambina (kis lány), a kit érte küldtek, s a táncos: csinos de ellenszenves fiatal fick'i fehér parádés öltözetben, — tarka övvel, s fejéről válláig csüngő vörös selyemsapkában . . . . Leültünk a fehér fal mellé állított, keskenv, faragott barna faszékekre ... a vértelen ajkú, élettelen, merev arcú öreg asszony levette a dobot a falról és lekuporodo't egy szögletbe . . . a bambina meg castagnettet vett kezébe s mellé ült a földre .... megkezdődött a tánc .... Micsoda tánc volt az! . . . . Saját milieujében, — a jellegzetesen dél olasz helyiségb n, melynek falairól keresztény szentek és vértanuk képmásai tekintgettek alá : élő anachronizmus volt ez a tánc ; — nem az a színpadias és tisztességes Tarantella, amit kontárok lejtenek Gampania hoteleiben — amit annyiszor láttunk később; — ez a pogány, az antik Bacchanalidk tánca volt ... a pogány ősök vére lángolt benne a pogány ősök vére lobogott fel itt ... E vad, őrjöngő, mámoros mozdulatokban az atavizmus ült diadalt a keresztény mártírok fölött . . . Álom • látás volt ez,: sajátos tompasággal, vérforralóan szólott a dob a múmia arcú öreg asszony aszott kezeiben, . . . szorongva vártam, ha e lázító hangokra nem felel é valahonnan a nagy Pán fuvolája . . , hi e szilaj tánc dobogására nem nyilik-e meg a föld . . . s nem támad-e föl öléből egy pogány isten .... az ajtó nyílott, . . . de csak Felippo Gardone jött be ismét... nem támadnak fel a halott istenek . . . talán olyan szerencsétlenül járt volna, hogy „agyontapossák a lyukszemét" és mint írja: „bizony Isten káromkodok én akkor magamban egy olyan cifrát, hogyha valamelyik meghallaná, talán menten elájulna nagy szégyenletében." — Én inkább hiszem, hogy akkor egy ájuldozó leányka helyett — programmon kivüt — repülő embert láttunk volna, mert a többi ott levő férfi mind uri ember volt, aki — nem mint a maga leánykája, de azt kérdezte volna: „miért tetszett eljönni?" — Elvagyok rá készülve, hogy válaszomra az elsőhöz hasonló nem uri emberre valló gorombaságban fog tobzódni a szellemeskedő riporter, ezt megakadályozandó — és hogy kibékítsem, a következő propositiót fogom a leányegylet elé terjeszteni: 1) A „Szabolcsvármegye" szellemes cikkíróját testületileg felkeressük és chorusban e ismételjük, amit az ő leánykája oly kedvesen csicsergett: „Emlegették sokan, keresték is, kérdeztek, igazán, hogy miért nem tetszik soha eljönni." — Ez az ehő — továbbá : 2) Felajánljuk neki az összes — egy csésze theára jogosító belépő jegyeket díjtalanul — theástól. süteményestől, sandwich-el együtt. 3) Ö válogat magának öt-hat személyből álló társaságot, a többi jelentkezőt könyörtelenül visszakergetjük, nehogy drága tyúkszemét össze tapossák. 4) Hogy ez soha meg ne történhessék, a leányegylet pénztárából bérletjegyet váltunk neki a gőzfürdőben tyuk-zemirtas és más szükséges szempontok céljából. 5) Esküvel megígérjük, hogy ezentúl rendes, jó kis lányok leszünk. 6) és végül a szegény elhagyott gyermekeket hozzá küldjük — ruházza és etesse azokat — ő. De ta'án nem haragszik, ha végül arra kérem : ne tessé'c másszor sem eljönni. * * * Eddig a szellemes cikkírónak szólott kevésbé szellemes cikkem — most pedig engedje meg az emiitett lap érdemes es általam is igen szeretett főszerkesztője, hogy én, mint plebejus tanítónő, szóljak — a tanárhoz. Talán megbocsátja nekem ezt a collegiális vonatkozást. Megvagyok róla győződve, hogy tudta nélkül csempésződött be ez a lapját igazán lealacsonyító cikk. Mert ő is gyermekekkel foglalkozik. Nem olyanokkal ugyan, mint mi, az elemi iskolai „tanközegek", hanem jobb módban született gyermekekkel, akiknek megadatott, hogy a mindennapi szükséges adag testi táplálékon kivül a magasabb szellemi tápláléi áldásában is részesülhessenek. .... Csak a degenerált késői utódokból állt ott egy előttünk s a Wiking szikrázó szemekkel nézte, mint veszi fel az asztalról ismét a pénzt .... hogy csörgeti a markában s kihívó tekintettel hogy dobja le ismét . . . vissza Kellett tartanunk, hogy rá ne vesse rcügit és ki ne dobja . . . Az öreg asszony egykedvűen verte a dobot, ... a táncos a füle bo'ját sem mozdította — de lelkében bizonyára Felippo barátunk pártján volt ... és mi hárman idegenek es teljesen fegyvertelenül. A Wiking Browningiát elfelejtették betenni az utasóládiba otthon. . . . Csak a szegény Carmellinát bántotta nagyon a dolog: szidta is — kérlelte is Felip • pot — mind hiába Egy úton vele pedig mi most már seuamiesetre sem aíartunk hazamenni — ő nem tágított — kértük Cirmellinát, táncolják el még egyszer a Tarantellát, hátha elunja s hazamegy. ... És ismét csattogott a easla,'nette, hangzott a dob tompa, izgató, vad dübörgése s — alig érintve a mozaikpadlót — repültek a szép Carmellina csodaszép, meztelen lábacskái, ismét egymásba fonódtak az erotikus, a mámoros, — a csodaszép és harmonikus mozdulatok; ... a nyitott ablakon ránk nevetett a kéklő ég, ... beáradt a balzsamos levegő: a tengerpára s az olajfaerdők lehelletébe . . . valahol . . . távol, myrthusgalyakból rakott pásztortűz illata vegyült. . . s mig bizarr és komor sziklák álltak őrt mindenfelől .... a bacchikus Hymnust énekelte ég és föld . . . Evőé! Az álomlátásnak vége szakadt; későre járt — bárhogyan is — haza kellett inlulnun'i. A Wiking elragadtatásában, — nem törődve a taksával — mely '/» lírát ró a nézőtere fejenkint — egy tíz lí

rást adott a szép Girmelunának No hiszen, egyéb sem kellett a mi