Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)
1910-03-13 / 11. szám
3 11 -ik szám. N Y I R V I D t K 1910. március 13. Bronz lelet Rohodon. A mult századnak harmincas éveiben Hallstadtban felső Ausztriában egy nagy terjedelmű őskori temetőben mintegy 2000 sirt kutattak át, melyekből egyebek között pár száz 10—15 liter ürtarlalmu egyfoima, díszes alakú bronz fazék, néhány két ^úzsu bronzbogiács és a kurdiakhoz (Tolna m.) hasonló bronzveder került. A fegyvereknek pengéje és más szúró, vágó eszközök azonban már ntm bronzból, hanem az ezen célia alkalmasabb vasból voltak készülve. Megállapították, hogy ezen temető a Krisztus születése előtti évezrednek elején népesült be, valamint azt is, hogy ezen kultura va'ahonnan délkeletről Etrurián át származott oda és terjedt szét onnan a szélrózsának mindi n irányába. El is nevezték eleinte hallstadti korszaknak, későbben ballstadti kulíurának, ujabb időben már szerényebben és helyesen korai vaskorszaknak. Lehetséges, de nem bebizonyilható ez, hogy ezen hozzánk keletről behatoló kuliura a Nyírből szármázott Hallítadtba, de döntheletlerül bebizonyilható az, bogy nem Hallstadt felől került hozzánk. Lássuk csak. A mult századnak közepén Hajdúböszörményben egy rakáson, a halistadtiakhoz alakra lelje se n hasonló, de trébeléssel ékesm díszített bremfazekat (situ'a), két ^úzsos bográcsol (cysta), a kurdiakhoz hasonló vediet, két bronzsisakot, némelyek fzerint 20, mástk síennt 30 bronzkaidot találtak, vasnak azorban ríjcmát sem. A balMadti edények többnyire díszítés nélküliek, ti hát n<m díszedények, hanem profáncélra. scíőzésre haszrólt fazekak voltak. Muzeumunkban van egy bronzlazék, amely alakra, nagyságra és diszitesre nézve ikertestvére a bős'/őiményinek, melyet a m. nemzeti muztum őriz. Nyilvánvaló, hogy a ketiőt ugyanegy mester készítette. A különbség csak az, hogy a mienk mellett, amely a nyiri Sényőről került és szebb patinája van mint a böszörményinek, egyéb tárgy rem találtatott, valamint a két máriapccsi két gúzsu bogrács mellett sem, melyeknek egyikén ugyan azon díszítést látjuk, amit az egyik bardcczin (Erdély), mellet a bécsi hofmuzeum harácsolt el. A galíciai Unicról Bécsbe került hét bográcsnak egyike hasonló díszítéssel bír. A galíciai régészek szerint ezek magyarországi typusok. A Nyírhez tartozó Hajdusámsonból 1909ben a debreceni muzeumnak páratlan buzgó sógu őre Zoltay Lajos három két gúzsu bográcsot és több füles bronz csészét szerzett. A sényői, máriapócsi, sámsoDÍ bronzedények mellett sem bronz, sem vastárgyak nem laláitattak ugyan, de a sényőinek azonossága a böszörményivel egykoruság meilett szól. A politikai és archeológiai határvonalak nem fedik egymást. A Szatmárvármegye kötelékéhez tartozó kánlorjánosi a Nyírben fekszik. Itten 1101. évben Ibrányi János urnák beltelkén egy bográcsban (benne; nem közelében) sok bronztárgyat találtak, vasnak nyomát sem. 25 tárgyat tudtam megkeríteni, a többi elkallódott. 10 nyitott végű bronzkarika, melyeknek egyikén ugyanazon jellegzetes rovátos díszítést találjuk, mint a később említendő rohodi bogiácsban talált három karikán, melyből egyet megkaptunk és a milyen a Njírben több helyről 1 érült, tehát egykorúak. Öt darab félkőralakulag kivágott, felnyúló csúcsos peremű u. n. magyarországi typusu, és két egy siku peremű és mivel ilyeneket Európában mindenütt találnak,európai típusnak nevezett füiecskével ellátott köpüs baltát (nem vésőt). — i gy sarlót, — egy bronzfűrészt, egy bronz kést és egy-egy darabban öntött bronzkardot, melynek markolatán a szokásos helyett nem három, hanem csak egy léc fut körül és sem korongja, sem csészéje nincs. Pengéjének pedig nagy része hiányzik. Négy bionzrög, 1 ize nyságául annak, hógy nem inporláltattak, hanem itt lettek öntve. A kántorjánosi lelet raj; ok nélkül közölve lett az Areh. Éites ;tőnek 1894. évi folyamában. Ha ezen r;agyké[ üskődés nem lenne elég annak a bebizonyítására, hogy az ősidőkben a kulturával nem a mi szeretve tisztelt osztrák szomszédaink ragályozták meg a nyiri pajkosokat menjünk tréfálkozni Rohodra és hozzunk onnan is bizonyítékot. Legrégibb emlékeimnek egyike Rohoddal kapcsolatos. Nagyatyám István előbb tíz évig Békésvármegyének, azután rövid ötven esztendeig Szabolcsváimegyéi ek volt főorvosa; miulán pedig már egy kissé korosabbá vált, apámmal Péteri el aki Kállóban született Nagy-Szántóra biharmegyei jószágára ment pihenni, ahol két év múlva nem halt meg, hanem csak örökre elaludt. Most is ott pihen. Tőle tanultam meg az őrök megpihenésnek módját. Ugy fogok én isgcsclekední. Tanulja meg más is. 1839 ben tavasszal munkások ásták a kertet. Az öreg gyengének érezve magát, felvezették a házba. A legfelső lépcsőnél vissza fordította vettük, csipkékét vásároltunk, — hja, — ott már igy van. A szereny calzolaro anyja üvegvitrinákból csodaszép régi — és művészi modern kezén varrt csipkéket szedegetett elő.. . . Minden utcasarkon kiabáló, színes festmények; én alighanem beugrottam volna kedves Faraglieni szikláimrak, de Ilonka nem engedte, hogy compromitáljfm Caprit otthon ő is nagyban készült festegetni, de nem vitte többre, mint egy skizzre az egész idő alatt A macskánál egy gyönyörű berakott olajfa- cassettát vettem és egy csodaszép bárkát az én jó (!) fiamnak, a miről tudtam, hogy Tirpákia összes kis lurkói oda lesznek miatta Ilonka napokig alkudott egy kis utazó-kosárra — mert csak nagy utazó ládája volt vele, — ezeket pedig innen egyenesen Napoliba akartuk küldetni. Végre engedett valamit az árából a taliánné az ura távolléteben, — szegény ; a gonosz ember megverte ezért: cativól És a kék barlangban még mindig nem voltunk, — pedig itt volt az utolsó terminus: Vasárnap, Hétfőn múlhatatlanul indulni akartunk. Vasárnap felvirradván azt mondták a macskánál : elmehetünk, — de nem lesz nagyon s ep világításunk. És borús volt az ég — de a tündéri barlang szebb volt — mint mikor először voltam benne. Bűbájosán szép. Délután végiig mentünk utoljára a Via Ti agarán. Elbúcsúztam a Faraglioniktól, azután a Villa Díscoboli kertjébe tértünk be, ahol virágot lehetett venni. Gazdái elhaltak ; egy kertész, csinos, barna fiatal ember felügyelete alatt áll az egész, s a gyönyörű kert az elvadulás utján. Iris és Anemonagumókat akartunk hazavinni emlékül Capriból és ibolyát meg sárga violát vásároltunk Mrs. Vilkinsonnak : nála akartuk befejezni a délülánt. Természetesen kialkudtuk a virághagymákat is előre, — de az is természetes, hogy mikor a fizetségre került a sor, — Hát a maccaroni ? — szólott a kertész ... A miért kiásta a földből, és még hozzá Vasárnap .... Persze adtunk neki Maccaronít is, — azután elvittük virágainkat a ,néni"-nek . . . Addio bella Capri! Délben utoljára hallottuk fölcsendülni a melancholikus fiatal lány ezüsthangját a Quísisana folyosóján; utóljára jártuk a sziklás utakat; utóljára siklott bámuló tekintetem a Solaro zordon silhouttejétől végig ezen a bizarr, fantasztikus, bűvös vidéken s — last but not least — utóljára ettük végig a Quísisana ebédjét. Éppen szobáinkba akartunk vonulni s megkezdeni a csomagolás súlyos munkáját, mikor jelentették, hogy Sínibaidi mester várakozik ránk a salonban . . . Búcsúzni jött. Felejthetetlen, kedves pár órát töltöttünk még együtt, — Dóra megrajzolla búcsúrajzait s elsírta búcsukönyeit ... A mester lelkünkre kötötte, hogy az Istenért el ne mulasszuk valahogy Ptestumot megnézni, ha majd Salerno felé visszautazunk Napoliba .... Megígértük neki, — azután búcsút mondtunk egymásnak. Bizony jóval elmúlt éjfél, — mire a nagy ládákat becsomagoltuk — és utóljáia hajtottuk le fejünket Capriban a kőkemeny vánkosra .... Fölvirradt az utolsó nap, nárc. 22-ike: maccaroni napja . . . Számlámon a tengervíz is bőségesen fel lett számítva, amit naponta a szobámba hoztak egy üveggel ... (A torkomat öblítettem vele orvosi rendeletre.) Kifosztott zsebekkel, izgatotlan öleltük meg Wilkinsonnét, a ki eljött a hotelbe, hogy még egyszer lásson lennünket ; még egyszer bementünk a macskámagát, mondván „Hadd lássam még egyszer a napot, mert ma ugy is meghalok 1* Váradon lakó szüleim rögtön értesülvén a hírneves Staroveczky doktort vitték ki magukkal, a kinek rendelvényére nagyatyám azt mondotta, hogy ez sem nem árt sem nem használ, mert ma ennek segítsége nélkül is meghalok, de gyermekeim kedvéért beszedem. Szavát is állotta, rnert szülőim, hogy el ne aludjanak kártyázva virrasztottak a betegnek ágya mellett, a ki kibicrkedvén, gyengéden oda-oda szóllott apámnak, hogy szamár vagy Péter, nem ezt vagy azt kellett volna kihívni: Végre éjjel 11 órakor megunván a sikertelen tanácsadásokat, ágyában felült mondván: Fiam ! eleget éltünk menjünk ! Ezzel hátra hanyatlott, egyet sóhajtott és minden haldoklás nélkül egy pillanat múlva a más világon ébredt fel. Ugyan ezt tette atyám, a ki szintén haldoklás nélkül pipaszóval aludt el őrökre. Édes anyám is félt a doktoroktól, a kiknek hivatásuk az embereket másvilágra küldeni és ezen okból soha sem volt beteg, hanem megelégelvén az életet, halál tusa nélkül szenderült el. Családomban a végelgyengülés öröklött nyavalya lévén, letaposván mar 75 esztendőt, magam is aként szándékozom cselekedni. No de hát, hogy függ össze ez a locsogás, fecsegés Rohoddal ? Hát csak ugy, hogy atyám innen a Nyírből vitt magával egy rohodi születésű Rohodi vezeték nevű parasztgazdát nagyszántói birtokára, a ki néhány év alatt magát megszedvén a lobogós ingre, gatyáia kaputot nadrágot húzott. Felcsapott urnák. Mezitlábos feleségét uri ruhába öltöztette, aki selyemkalappal fején egy vasárnapon be ment Váradra, uri voltát fityogtatni. Az urirend abban az időben, a ferenciek templomába szokott járni a fél tizenkét órai misére nem annyira bemutatni hódolatát az Útnak, mint toalettjét a versenyzőknek. Rohodiné is itt mutatkozott be uri mivoltának első napján. Egy magasan repkedő gólyának azonban ezen hivalkodás sehogy sem tetszett, mert amint Rohodiné a templom ajtaján kilépett, a gólya olyan palacsintát cseppeniett a selyem kalapra, hogy abból a selyemruhának is bőven kijutott. Ez épen elég volt Rohodinénak, mert rögtön haza térve Szántóra ismét paraszttá vedLtt és az is maradt urastól halála napjaig. Rohod azonban emlékezetes muzeumunkra nézve is, mert innen került a kisvárdai rézöntőhöz egy 59 darabból álló bronzlelet, amely már csengettyű öntésre lett Ítélve, mint azelőtt kivétel nélkül valamennyi nyíri bronzlelet. hoz: Addio ! A Funicolare-terrazzán, — mig Ilonka Dórával foglalkozott, a ki siró kedvében volt, — a szőke fürtű lányka jött elém a kis majommal . . . Isten vele ! — szóltam németül hozzá, — legyen boldog és maradjon mindig il)en piros az arca : sokszor telt benne örömenu — Régen tudtuk már, hogy a magas barna, Kossuth-körszakállas uri ember csakugyan magyar, — de nem festő, hanem: — fogorvos Amerikában, T . . . . y ; a kis szőkefürtös girl pedig, a ki mindig hajadönfővél szaladgál mellette : a felesége . . . Nászuton voltak . . . Futó árnyak emlékeim között, de kedves árnyak . . . Addio bella Capri! Melegen sütött a nap, gúnyosan vigyorogva rám, a mint ott ültem a hajó födélzetén, melyen Sorrentoba indultunk. . . . Sokan utaztak el e napon Capriból: zsúfolásig tele volt a deck Két bolondos zenész, aki Napoliból jött át rövid időre, komédiás érzelgéssel gyújtott rá egy bucsudalra: Addio bella Capri ... De én nem figyeltem rájuk ; könnyes pillantással néztem a szigetet, — mint távolodik lassankint, — mint mosódnak, olvadnak össze káprázatos szinei: egyetlen színbe, — a távolság rejtelmes kék színébe; — mint alatulnak e zordon bércek a Bőcklin fantasztikus sz kláivá ; — mint változik, — halványulva a térben, — már kékes ködbe boruló, szakgaíott, meredek, félelmes sziklafalaival, ez a bájos és vad sziget, amelyet megismertem és megszerettem, — ahol nem egy ha'almas emotiot éltem át, — ahol éltem, ahol álmodtam, — ismét olyan különös, látomásszerü, kiserteties, kék hullámvonallá, — amilyen akkor volt, — mikor először emelkedett ki a tengerből bámuló szemem elölt . . . Addio . . . bella . . . Capri . . . Ruzsonyi Pálné.
