Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-10-24 / 43. szám

Nyíregyháza, 1909. XXX. évfolyam, 43. szám. vasárnap, október 24. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZ-TÉR 6. SZAM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyílt téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. A levegő hőse. Rákos mezején, hol nyihogó paripák léptei alatt dübörgött hajdan a föld, hol „kacagányos apák s deli leventék" gyülekeztek a nemesi gyűlésre, ime csaknem ötszáz év multán, az aranyos napfényben tündöklő őszi avar fölött 1909. október 17-én megjelent egy szürke francia mérnök, Blériot Lajos s beülve repülőgépébe, diadalmasan hasítá végig a magyar levegőt. Vájjon nem érezte-é ez az ősi magyar rónaság, ez a nemzeti szabadsággal, hősi büszkeséggel, vitézi tettek emlékével telitett magyar levegő, hogy uj idők, uj események szele fúj végig fölötte? S a lelkesültség extázisában ujjongó milliónyi magyar nép szívébe nem vegyült e titkon egy kis lelkiismeretfurdalás ? Legyünk őszinték. Lelkesültségünk, örömmámorunk, elragadtatásunk igazi volt, szívből fakadt, melyet hazudni nem lehet; de csak egy férfiúnak, avagy egy nemzetnek szólt-e azí Óh nem! Bennünk nem a nemzet, hanem az ember újongott, mert e diadal nem országoknak s nemzeteknek szól, de az egész emberiség szebb jövője hajnalát hirdeti! A világ meg fog újhodni s méhéből uj népek születnek. Blériot Lajosban az emberi szellem diadalát ünnepli a világ ! íme a por-alak, melyet földhöz kényszerít az őserő, felfedezi magában az isteni szikrát és parancsol, szárnyakat ad az anyagnak! Szelleme előtt nincs többé messzeség, nincs mélység, magasság ! De lelkiismeretünk mért szólal meg titkon az üdvrivalgó hangok közt? Miért kérdezzük szinte megdöbbenve magunktól, hogy mi kik és mik vagyunk? nem vagyunk-e mi is nép és nemzet? Nincsen-é ezer éves dicső multunk, nem voltak-e nagy szellemeink, nincs-e művészetünk, kulturánk, tudományunk? Bizony szomorúság, sőt a fájdalomnak egy neme az, mely kérlelhetlenül szívünkbe markol, ha látjuk, mint járnak elől más nemzetek, mint viszik előre a tudomány lobogóját, mint veszik ki részüket a komoly, férfias munkából, küzdelemből és a — dicsőségből; mig mi tespedünk, hanyatlunk, széthúllunk s a napi kicsinyes események eltemetnek bennünket, hogy kiáltásunk a határig sem hallik. Álomországba varázsol bennünket a glória, mely más nemzetek feje fölött ragyog! Nem akarnak hinni szemeink; csodának tartják a valóságot! S miért? Mert mi csak aludni szeretünk ! Nehézkesen, s csakis akkor nyitjuk fel pilláinkat, ha jövő századok szele zúg fejünk felett ! S ekkor meghökkenve tapasztaljuk, hogy mi mélyen elaludtunk. Serénykedve állunk talpra s pironkodva teszünk — veszünk egy darabig s újra elalszunk! Hát persze, mert a semmittevésnél, az urizálásnál és parancsolásnál nincs nagyobb gyönyörűsége a magyarnak! Ha aztán látjuk, hogy nekünk a kutya sem engedelmeskedik: honfiúi bánatunkat a szívünkbe zárjuk és „sirva vígadunk!" Nem tudunk mi komoly, férfias munkában testvérekké olvadni, egybeforrni; de honfitársainkkal is ugy beszélünk, mintha Hunor vagy Mogor paripáin ülnénk: magasból; csak ha kigyúlt a ház fejünk felett, akkor kapkodunk s nagy egyetértéssel mindenki azt menti, amit nem kell. Százados átok rajtunk a tespedő közöny. Más nemzetek nagyszerű tényeiliez tudunk tapsolni, de magunk nem kívánunk ilyeneket végrehajtani. S miért? Talán hiányzik a hozzá való erkölcsi és szellemi tőke és erő? Nem, nem! De hiányzik mégis valami: az akarat! Valjuk meg őszintén, nincs bennünk az akaratnak egy szikrája sem, nem tudjuk szítani, lángra lobbantani akaratunk tüzét, hanem összedugott kézzel, kényelmes páholyból nézzük, mint áll a tettek mezején munkasorba a népek milliója; s nem törődünk a kacajjal, mely fülünkbe harsog ! Fel munkára hazám ifjúsága! A férfias munka nyomában jár a büszke öntudat, általa izmosul, acélozódik a nemzeti erő. S a hol erő lakik a nemzetekben: ott leng a győzelem zászlaja! Blériot több, mint 14 évet szentelt eszméjének, összetört 10 gépet, feláldozta ifjúságát, vagyonát, kockára tette életét, de végre a szilárd akarat győzelmet ült! Miért is e dicső francia örökké vonzó példája s eszménye marad az erős férfiléleknek; mely fölött nincs a sorsnak hatalma. De egyúttal örök példája a szellem erejének is, melynél erő nincs hatal. masabb. Ez az erő az, mely engedelmes_ kedni készteti az anyagot; megállítja Strófák Benczúr Gyula Ünnepére. — 1909. október 17. — Mily összekúszált vágyak, szenvedélyek, Meddő tusában mennyi őserő! Mily szertehúzó milliónyi érdek. Mindenkiben csak ellent ismerő! Mily forgatagja bűnnek és erénynek, Nyugalmat mrg a sírban sem lelő ! Ez hát az élet ? felriadva kérdem ; Ez hát az ember minden munkatéren? Jer, jer művészet ihlető varázsa: Tisztább világba vidd a lelkemet; A sok kicsinyes küszködést ne lássa, Célját s becsét csak benned lelje meg! Te adj ajkamra szót a vallomásra, Melyért hevül s amelytől megremeg . . . Jer, s boldogabb és szebb hazát ha festel: Magára leljen benned ő, a Mester! Hisz ami szépet szőhetett nagy eszme S szolgálatára hívatott, anyag: A honfi álmát, messze révedezve, Hogy régi hősök feltámadjanak, A szín pompáját, mely körülövezze, Hogy tündököljön mind, akár a nap, Egyszerre vigaszt s biztatást keresvén — Mind ott találod szellemén s ecsetjén! Im a homokból, szélemelte halmán Körültekintve, szárnyat bontogat; lm a romokból, egy nemzet siralmán Szívébe kap száz fájó gondolat, S az ősi fénynek leplét feltakarván, Próféta-lelke gyújtó lángot ad . . . Igy alkotott a bölcseség s erőnek Szép müve példát ember és időnek ! Nézz vissza, lelkem, élte hajnalára: Népén bilincsre, vásznán búra lelsz; Gondolj Hunyadi László biícsujára, És arra, hogy rab Rákóczi Ferenc! Karod lekötve, és szemed lezárva Feledj, magyar, ha tudsz, s okulj, ha mersz. A vér, a lánc s könny emiékedve vésve Megannyi intés egy szent esküvésre! Müveit magyar légy! Vajk keresztelésén Átérzem a cél bűvös távlatát: Megvívta harcát a borúlat és fény, S a harcos ökle békejobbra vált! De hejh, ez új kor szárnyalebbenésén Keblem megint egy sóhaj hatja át: Mért, hogy magát meg nem világosítván Ma is sok a Vajk, és kevés az István ?! Szabad magyar légy! Elveszett Budának Hős visszafoglalásán forrj bo, seb; Mert bár a régi árnyak visszajárnak: Egy ellenséggel újra kevesebb! S ha megviselt a szégyen és a bánat: A győzedelmi mámor édesebb! A holtat is idézi e csodára A bajnok kürtös büszke harsonája! S ünnepre jönnek hosszú változatban — Hírnévnek útján egy-egy állomás — Arcok, virágok, színben és alakban Mind új siker, mert a hatása más; A szép bacchansnö szinte halhatatlan, Oly ifjú rajta mindegyik vonás ; Életre kelnek, ő lehelle rájok, Világra szóló udvarok s királyok! És lelkesítve int egy ezredévnek Emléke, vágya királyi müveden; Szívek megnyílnak és ajkak beszélnek: Létünk alapja törvény s jog legyen! Igy egybeforr majd Árpád nemzetének Minden magyarja völgyön és hegyen . . , Ezt érezéd te, s életed jutalma: Hogy szebb jövőnkért küzdünk élve-halva! Boldog te, hogy így nagy harmóniába Fűződött élted és művészeted: Sem átok el nem üze a világba, Sem csalfa fény el nem szédíthetett! És boldogok mi, hogyha nem hiába Ébresztgetéd e fásult nemzetet . . . S e föld, elédbe szórván szép virágit, Boldog, hogy egykor bölcsőd ringatá itt! Isten hozott hát, az örök teremtés, Örök művészet áldó Istene! Légy karjain, mint eddig is, szerencsés, Békében élj magaddal és vele! ízlést tanítva, multat és jelent és Jövőt a kártól más ki mentene? . . . S ha megdobálnak ifjú óriások: Ez a t

e legnagyobb magasztalásod!