Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-09-19 / 38. szám

4 38-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. szeptember 19 Tehát az erdőbényeí kőbánya alaktalan kövei közül kilépett és közénk jött egy beszélő kő, Kossuth Lajos alakjában. És elmondja nekünk, hogy emberi agyunk, emberi szívünk, szintén egy-egy bánya, hol a gondolatok, az érzelmek kincsei vannak elrejtve. Sőt maga az emberi társadalom is egy bánya. Az egyén, mint egy-egy épületdarab kerül elő s nyer alkalmazást; egyik mint fentartó fundamentom, másik mint látványos ékesség. Sokszor közönséges, vagy rejtve-mellőzőtt helyről kerül elő a legértékesebb anyag. — íme kitűnő példa erre Kossuth Lajos, az egyszerű nemzeti kúriából, a dicsőség legmagasabb horizontjára emelkedő tündöklő csillag. Az élet hullámai sodorják a milliókat s ki tudna előre megmondani, honnan kerülnek elő az értelem és érzés csodaszép alakjai, termékei! Ami nagyot, szépet, áldásost termel eszünk, szívünk, kezünk, a tiszta, szent akarat: sokszor a legalacsonyabb sorsból, mint elhagyatott bányából, kerül elő ! íme e kődarab, Kossuth Lajos alakjában, egy beszélő lélekké magasztosult. Mintha egy próféta jelent volna meg közöttünk, aki minket és gyermekeinket, nagy dolgokra nevel. Aki figyelemmel néz rá, aki nem megy el mellette közönyösen, mintha lelkében egy rezdülést, szívében hangot hallana. És az lesz a mi községünkre igazi nyereség, ha minél többen hallanak és értenek. Csak beszé'j hát hozzánk, te beszélő kő! Tartóztass minden embert, aki melletted elhalad, hacsak egy tünde percre is, hogy nézzen be szíve, lelke mélyére, s keressen ott bányakincset, mert a gazdag i len minden lélekbe talentumokat helyezett el. Es ki tudná megmondani, hogy a melletted elhaladó egyszerű emberek lelkében, szírében is, minő értékes dolgok vannak. Művelés alá kell venni minden bányát, minden lelket; kincsek özönével van megrakva a mélység és magasság, — isten világában minden értékes, csak a maga helyére kell állítani, kialakítani. Beszélj nekünk te beszélő kő ! hogy mennyi iskola, mennyi művelés kell még minekünk! hogy itt mikőztünk isten szép világa, sötét mélységekben rejtve vesztegel! támassz a mi szívünkben egy soha nem szűnő nyugtalanságot lelkünk bányakincseinek kiművelése után, hogy ne legyünk kóldusok kincsein* között, keressünk igaz eszközöket előhaladásunkra! Lám, Kossuth Lajos, mikor hazaszereteteért még itjan börtönbe hurcolták, nem sóhajtozott, nem átkozódott, hanem börtöne sötétségét tanulással oszlatá s testi rabságában szabad lelkének szárnyait növelé 1 És mikor vérbefojtott szabadságharcunk kimondhatlan sötét éjszakájának némaságát csak szent rabjainkna!: bilincscsörgése s a bitó és golyó áldozatainak az örőkigazsághoz apelláló végső sóhajai zavarták . . . mikor a négy tolyó habjain és a hármas bérc szikláin is végignyilalott egy szent fájdalom: Kossuth Lajos, bőrtönben tanult nyelvismeretei segélyével, állott a szabad népek Ítélőszéke elé, szózatos ajkáról szerte viharzott a költő felrázó kétségbeesése: „Népek hazája, nagy világ, Hozzád bátran kiált, Egy ezredévi szenvedés Kér éltet, vagy halált! S az nem lehet hogy annyi szív, Hijába onta vért S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért!" Beszélj te beszélő kő, hogy nyissuk meg lelkűnk látó szemét s lássuk meg a sok hiányt, mi még nekünk hiányzik: hogy igaz magyarok •gyünk, Kossuth apánknak hű gyermeki. 1 Beszélj gyermekeinknek, kik iskolába járnak és akik nem járnak. Mond el nekik, hogy csak igavonó állat az ember testi erejével, ha szívelelke kincses bányája műveletlen hever; állatnál is veszedelmesebb, ha zabolátlan vágyai, indulatai ragadják s egymás ellen egymásra zúdítják; a gyáva nyúlnál is gyávább, ha csak panaszkodni, zúgolódni tud és fojtott sóhajtásokkal ront az égnek-földnek. Holott alkotó, áldást fakasztó erők szunnyadnak minden vércseppjében, csak ki kell bányászni azokat a műveltség eszközeivel. Bizony vannak beszélő kövek. Tudós búvárok ezerévek műveltségét hozzák napfényre elpusztult városok romjával. Beszélik e romok is, hogy ami nagyot, szépet alkottak a régi idők nepeí, egyedül tudásuk u'jáii alkották s a tudatlan nép alkotásra képtelen. Beszéld ezt nekünk te beszélő kő s ha csendes beszédedre nem hallgatna a mi népünk, a mi lelkünk, — zugó viharként harsogd nappal, éjjel, hogy ne fetrengjünk a föld porában nyomorult féregként, hanem Kossuth apánk lelkének ihletésével, megértsük az ő tanításait e kő beszédében is. Hogy aztán ésszel, kézzel, mindenekfelett nemesen érező szívvel munkálva, boldoguljon a magyar s boldoguljunk mi és utódaink e helyen. Dobbanjon meg a szíved, te beszélő kő, — mond el nekünk, hogy Kossuth Lajosnak nagy volt a tudása, nagyobb voit varázslatos beszédje, legnagyobb volt szerető szíve, belefert egesz hazájának népe, nepe szenvedése, vágya, törekvése, reménye Hadd tanuljuk mi is szeratni e hazát, e földet, melyből még a kövek is beszédre kelnek; s hogy e föld szeretetreméltó legyen, kiművelni ezt is, hogy teremjen, hogy kedves legyen, hogy megfogjon s ne engedjen elmenni a szomszédba se, nem hogy tul messze tengeren. Taníts szerelni egymást, nem fecsegő és kapzsi szeretettel, de legyen ki-ki nekifeszült karral, önfeláldozó hevülő szívvel, ott ahol munkaköre van, tölLse be azt, legyen ott legnagyobb. Mert minden ember ott nagy, ott legnagyobb, hol kötelességét betölti híven! Ezekre tanítson minket Kossuth apánk lelke e kő által. Mert ha ezekre nem tanit ós ha mi e tanításokra nem hallgatunk, akkor mirevaló utcánkon e kőszobor? Ha e haza minden városát, minden községet, minden útjait megraknák is Kossuth szobrokkal, tehetnek-é egy mozdulatot, egy lépést • néma bálványok ezrei ? Mozgásba hozhatnak-e egy porszemet? termelhetnek-® egy kalászt? gyógyíthatnak-e egy sóhajt? felgyujthatnak-e egy halvány sugárt? . . . Bizony a bálványok nem istenek! De a mi gondolkodó lelkünk, a mi érező szivünk csodaerőt nyerhet e kőtől, ha a Kossuth lelkével egyesül. Ez kell nekünk, ez a lélek-egyesülés! Mint tavaszi nap csókja megérinti a fagyos rögöt s életre pezsdül a fagyott tetem, — igy érintse meg lelkünket a Kossuth Lajos lelke s akkor e kőszemekből élet sugára villan, e lezárt kőajkak megnyílnak s mézédes beszéd szent fuvalma járja át a mi szívünket, e néma kődarab élő szobor lesz kőztünk s éltető. S ha nem hallgatnánk a te tanításodra ? . . . Akkor vigyenek el innen a mi utcánkról, ne légy itt üres cifraság, ne piruljon a te kőorcad mi érettünk, mi helyettünk! Ne lássanak a te kőszemeid naponként egy tehetetlen, tudatlan, élni képtelen, alkotni gyáva népet, mely csak panaszkodni es követelni tud. ... Ne égesse a te kős. íredet a gyalázat, hogy mi mindent elhagyunk, tűzhelyet, családot, hazát, holott Kossuth apánknak e nagy föld is kicsi volt, e gazdag világ is szegény volt, mert haza nem jöhetett dolgozni, alkotni, e magyar föld porait szíve vérével is megtermékenyíteni. Ha nem hallgatunk némán is harsogó szavadia, vigyenek el innen, hogy ne lássuk a magunk szegyenét a te ábrázatodban. . . . De nem ! . . . Még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor! . . . Nem hagy el minket a magyarok istene ! Mi nem fogunk megelégedni azzal, hogy megbámuljuk e kőalakot s tovább menjünk üres szívvel. — Mi szent ihletést fogunk venni ez emlékről. Mi nem tartjuk ezt néma bálványnak, nekünk ez beszélő kő marad, beszélni fog Kossuth Lajosról, az ő hazaszeretetéről, az ő munkás lelkéről, a naagyar népet uj életre vezető erejéről, az ő hűségéről, soha nem lankadó kitartásáról. . . . Csak tanits, csak ne fáradj el a türelemben ; gyűjtsd magad köré ifjainkat s beszélj nekik Kossuth Lajos ifjúságáról, midőn művelte szívét, eszét, hogy férfimunkára alkalmas legyen. Gyűjtsd magad köré a munkabíró férfiakat, nőket, beszélj nekik Kossuth Lajos munkásságáról, mikor itt e hazában éjjet is napallá téve, uj fundamentoinot rakott az ezeréves Magyarországnak, egyik kezében vakolókanál, masikban kard. Aztán midőn az embertelen hatalom vérbe akarta fojtani e hazát, mikor ugylátszott, hogy csakugyan őrületbehajtó valóra vál a költő látása : „Jőni fog a nagyszerű halál." Hogyne! mikor a másik költő is mintegy e végső felsóhajtást sóhajtja el: „A sebzett vad a rengetegben Kínjának hangot ad, . . . Magát az eltiport magyarnak Kisírni sam szabad!" ez, emlékeben is örökre gyászos időben, Kossuth Lajos országokról-országokra járt, fáradt, küzdött, biztatott, ez élet delejáramát gyüjtögeté a dermedt tagokba s későbbi időkben is kamatozó erkölcsi tőkét szerzett, nagy nemzetek lelkiismeretében, elkínzott nemz ete számára. Beszéld ezt nekünk, te beszélő kő! Mond el még véneinknek is, hogy Kossuth Lajos utolsó lehelleteig munkában fáradt, hogy sem ingyen kenyeret, sem kegyelemkenyeret sohasem evett és nem fogadott el, még gyermekeitől sem adományt; testének minden izma, lelkének minden ereje, folyvást alkotó munkában működött; a kényelmet nemcsak nem kereste, hanem egy igazi férfi jellemével összeférhet lennek tartotta. Ezeket beszélgesd nekünk s igy tanits minket szeretni a hazát, munkás szeretettel . . . S ilyen érzéssel és akarattal vegyék gondozásba ez emlékművet községünk elöljárói. Vigyék be a községházába Kossuth Lajos lelkét. . . . Nem, ez nem jó név: községháza. ... Ez azt jelenti, hogy oda mindenkinek joga van menni, vagy muszáj mennie. A németek jobb névvel nevezik: tanácsház. . . . Legyen ez a mi házunk is tanácsház, a hova mindenki mehet és nem is hiába megy — tanácsért, segítségért, utbaigaxitásért. Kossuth Lajos nagy szíve, nagy lelke legyen a tanácsadó, útbaigazító, segítő, hadd érezzék meg lelke hatása először a tanácsházban, azután minden házban, az utcán, a mezőn s mindenfele, amerre a mi községünk lakosai járnak, hogy a szomszéd községek is látván, tapasztalván e beszélő kő átalakító hatását, szeressék meg ők is, szerezzék meg ők is s mint Krisztus urunk mondá: hogy isten a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak, igy támadjanak igaz fi.ii Kossuth apánknak e kövekből is. Összetartó, egymást szerető, egymás javat munkáló igaz magyarok. — Olyan kevesen vagyunk s olyan sok az ellenségü nk. Növelje erőnket Kossuth Lajos összetartó lelke! „És te Isten, magyarok nagy Istene, Légy népeddel ... jó népeddel ... hű népeddel . . . Légy vele I !" Bistey Béla községi jegyző lelkes beszéd kíséretében átvette ezután a szobrot Bui község nevében a község gondozásába, s megkoszorúzván a szobrot, első sorban Vertán Endre >rsz. képviselő a képviselőház koszorúját, Mikecz Dezső alispán a vármegye koszorúját, Bogár Lajos főjegyző Nyíregyháza város koszorúját, Horváth Mariska kisasszony a buji nők koszorúját letettek a szobor talapzatára. A leleplezés szép ünnepét a buji dalárda meke rekesztette be. Délben 1 órakor a községi ovoda udvarán felállított sátorban kőzebéd volt, amelyen mintegy 200-an vettek részt. Az első felköszöntőt Vay Gábor gróf főispán mondotta Kossuth Lijos eszméinek diadalára, utána Kállay Leopold Vay Gábor gróf főispánt eltette s felolvasta Kossuih Ferencznek hozzá intézett következő táviratát: „Régi betegségem ismét ágyat őrizni kényszerit, igy nagy sajnálatomra nem jelenhetek meg személyesen Buj község ünnepén felejthetetlen édes atyám szobrának leleplezésén, de lélekben együtt ünnepelek veletek. Kérlek szíveskedjél tolmácsolni az ünneplő közönségnek üdvözletemet es együtt érzésemet. Kossuth. Kállay Leopold indítványára az ünneplő társaság Kossuth Ferencet táviratilag üdvözölte. Ezután Korocz József a mai ünnep két szónokát Kállay Leopoldot és Andrássy Kálmánt éltette, Groák Lajos Kossuth Lajos szellemére, Mikecz Dezső ali-pán a társaságban levő 48-as honvédekre, Szikszay András a 48-as függetlenségi pártra, Borbély Gáspár Buj község közönségére. Felköszöntőket mondottak még dr. Jósa András, Fekete János, aki, mint 48-as honvéd, Világos után Bujon talált kántor-tanítói minőségben menedéket, Andrássy Kálmán, Vertán Endre orsz. képviselő, aki Vay Gábor grófnét köszöntötte fel s meg többen. A társaság egy része a délután 4 órára rendelkezésre bocsátott külön vonaton távozott