Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-09-19 / 38. szám

Nyíregyháza, 1909, XIX, évfolyam, 38, szám. vasárnap, szeptember 19, Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZ-TÉR S. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. LÖVŐPETRI. Sok-sok írásnak, beszédnek, gondolatnak fonala szökken ki mostanában ebből a kis szabolcsi faluból. Jogászoknak, orvosoknak és a nagyközönségnek is hetekre való thémát nyújt az a terebélyes bünügy, melynek csirája itt sarjadzott ki. A fővárosi sajtó hónapok óta pocsékolja rá a nyomdafestéket és — valljuk meg — legnagyobbrészt szemérmetlen ferdítésekkel. Pedig hiába, manapság a bűnök és bűnösök már nem érdeklik ugy az embereket, mint hajdanában. Egy emberöltővel ezelőtt a Rózsa Sándorokról, Angyal Bandikról, Zöld Marcikról és vitézlő társaikról szóló legendák, népdalok és balladák egész raja zengett-zsongott a Kárpátoktól az Adriáig. Mindenki bizonyos félő tisztelettel vélekedett róluk. A közvélemény lovagias elismerésében, féltő, aggódó szeretetében bő részük volt. — Mindenesetre rokonszenvesebb symbolumnak tartotta a magyar ember a futóbetyár árvalányhajas süvegét a zsandár tollbokrétás kalpagjánál. A futóbetyárok csendes emberek lettek, békességes álmokat álmodnak a jó anyaföldben. És elpusztult vélök a betyár romantika is. Nem teremt már a nép romlatlan lelke dalt a puszták nyalka fiairól, hanem a Serlock Holmesek és egyébb kimondhatatlan nevü haramiák mételyezik meg a világot csapnivaló rémmeséikkel. Uton-utfélen hirdetik a gonosztevést, bravúrrá avatják a leghitványabb bűnöket és valóságos iskolákat, rendszereket állítanak fel, hogy a bűncselekményt mint kell raffináltan, észrevétlen elkövetni s a büntetés alól kibújni. Az utóbbi idők bűnügyi krónikájában, sensatiós bünpöreiben sajnálattal tapasztalható e fétcmunkák hatása. Azért mondom, hogy ma már nem a bűn érdekli az embereket, hanem az elkövetett bűn elpalástolásának. hogy úgy mondjam, a tudománya. Nos, a ki erre a tudományra éhes, az kevés táplálékot meríthetett a Róth Albert ellen lefolytatott criminalis ügyből. Gyilkosságot tárgyalt az esküdtszék,, de a vérszagnak, a haraggal vegyes undor érzésének, a mit a gyilkos szó említése ösztönszerűen vált ki az emberből, nyoma se volt a tárgyalási teremben. Láttunk egy classicus nyugalommal és meglepő intelligentiával védekező vádlottat, láttuk a bölcs jogi tudással fölfegyverkezett bíróságot, láttuk az előítélettől mentes esküdtpolgárokat, láttuk a vád és védelem képviselőinek ritkaságszámba menő harmonicus együttműködését, láttuk az elhalt asszony gyászbaborúit családját, szivettépő mély bánattal és sóhajtozó mély zsebekkel, de a bűnt, — azt nem láttuk sehol. Odaképzeltük a terem közepére a szerencsétlen asszony holttestét és fölötte kérdőjellé görbülve a kárörvendő gyanakodás vigyorgó ördögét, a mint felveti a végzetes kérdést: „Hogyan múlt ki ez az asszony? Isten akarata szerint halt-e meg, vagy megölték? Ki ölte meg?" Geöthe óta tudjuk, hogy Mephistó kérdésére nem lehet megfelelni. Csak az okozat áll a biró előtt. az asszony halála. Az okot emberi elme soha ki nem puhatolhatja. Egyike az élet milliókra menő, kigobozhatatlan rejtélyeinek. A logica kemény acélkalapácsával mindent összemorzsol. Csak az eventualitásokkal nem bir, a véletlenségekkel. — Azok kisiklanak az ész hatalmasan sújtó pőrölye alól. Hány ilyen eventualitást láttunk ebben a bűnügyben, — A sok „hátha." Hátha nem is a vádlott emésztette el? Hátha nem is tudott róla? Hátha más volt a gyilkos? Hátha maga vette be az asszony a mérget ? Hátha összecserélődött a patikában az orvosság ? Hátha tévedésből került a carbol az orvosságos üvegbe? Hátha azok az apró indiciumok, amelyek a vádlott viselkedését gyanússá tehették, ép az ártatlanság tudatában háborgó lélek nyugtalanságának voltak a tünetei ? Hátha a terhelő tanuk tévedtek, vagy nem jól emlékeztek? Mindezen feltevések egyike sem lehetetlen. A patikus azt vallotta, hogy nem tévedett, esküt is kész volt erre tenni. Nem kételkedem a vallomásában, hiszek az öreg urnák, de tévedni emberi dolog. És a tévedést senki se zárhatja ki cselekedeteiből, mert akkor ezt a fogalmat egyszerűen ki kellene zárni az emberj fogalmak szótárából, öngyilkos se lehetett ? Második utazásom a Nap országaiba. Indulás. I. Febr. 12-én este indultunk el Budapestről Fiúméba a gyorsvonattal. Szerencsésen túlestünk a becsomagolás nem csekély izgalmain csak éppen az én zsebórám üvege látta jónak, hogy eltörjék közben s a szerkezete, hogy beszüntesse a munkát. A jólelkű Pepi vállalkozott, hogy szélvész gyorsasággal szállítja el egy közeli óráshoz, és csakhamar vissza is tért, a legjámborabb képpel jelentve, hogy az óra egy óra múlva készen lesz. Rémülten rivalltam rá, hogy ha még egy óráig várok az óra után, akkor a világ, azaz Budapest összes járkáló órái sem fognak megmenteni a lekésésfől s akkor aztán mi lesz, hiszen Fiúméban a „Carmania" nem vár, az indul 13-án délben . . . Szegény ártatlan Pepi futvást futott az óráért vissza, melyre az üveglapot ugyan rátette ezalatt a mester, de ellenben pihent a nyomorult tovább s én azon felemelő tudattal vágtam őt zsebre, hogy egy tetszhalott, egy „elrejtőzött" órával indulok neki e nagy utazásnak. No de mindegy; István ur gyors tempóban hajtott ki velünk a pályaudvarhoz ; dehogy is késtünk le ... . feladtuk a koffereket s felkapaszkodtunk a vonatra . . . Hálófülkénk előtt, a szűk folyosón ácsorogva konstatáltuk, hogy útitársaink még nincsenek itt, azok alighanem lekésnek . . . mikor is izgatott hangok, H. Ilonka jól ismert kedves, kissé hadaró szavai hatoltak hozzánk . , . Tehát mégis itt vannak .... Gyors búcsúszavak, gyermeksirás . . . aztán egy-két éles fütty — a vonat elindult. Tehát mentünk. Megindultam második zarándok utamra a nap országaiba ; zarándokutra a fény s meleg után, a kék tenger mellé; a piniák s narancsfák alá ... . Ott hagytam egy időre ismét tisztes családanyai és hitvesi kötelességeimet; ott rajkóimat s kedves kicsiny házikómat, hogy megpihentessem egy kicsit a tüdőm Őfelségét, akinek kényeskedni méltóztatott .... Megsokallotta a munkát: a sok jó nyiri pornak és sárnak belélekzését s sztrájkolni készült. De mennyi huza-vona, mennyi töprengés és álmatlan éjszaka : hová menjek f Ki kisérjen el ? Én nekem csak egy vágyom volt: Taormina! Ha már menni kell — mondám — akkor meg sem állok addig: Az Aetna hóval födött ormát akarom látni Taormina szikla-terrasse-áról ; Sicilia napja tűzzön rám forró sugarával — meg sem állok addig! S naponta elhatároztam, hogy oda megyek, — de ha leszállt az éj a fekete csöndben, csak puszta gondolatára annak, hogy ily távol útra induljak egyedül, ilyen messzeségben legyek hónapokig az enyéim nélkül — jéghideg borzadály futott rajtam át. De nappal, mintegy különös suggestió : ismét csak Taormina — vonzott, majd taszított el magától a mig egyszer csak — — megrázkódott a föld ott lenn Siciliában — megnyílt a tenger s elnyelte az emberek százezrét — s az én Messinába, azaz Taorminába való utazásomat. És bizony sok jó ember és asszonyság csóválta fejét rosszalóan. a mikor annyi töprengés után mégis csak Dél-Olaszországba vitt utunk: Capri szigetére. De nem egyedül mentem ám ; egész kis karaván kisért: három asszony voltunk, egy kis leány s egy Wiking, a vezér : bátyám uram. A Wiking még otthon kiadta a Wikingabalkot, és mi alázatosan megígértük, hogy engedelmeskedünk. Tudvalevő, hogy mi szenvedélyesen szeretünk engedelmeskedni. A kötés legfőbb pontja volt, hogy: .ha ő dolgozni akar, legyen az hajó, nem hajó, — Capri avagy Napoli — szóval bárhol — egy szóval se merészeljük neki azt mondani, hogy ne dolgozzék, hanem pihenjen, mert" ... Ez igen logikus volt a Wikingtől, tekintve, hogy őt is azért küldték Capriba, mert az idegrendszere meg volt erőltetve a szellemi munkától. — .Miklós bácsi olyan, mint egy gyerek !" — szólalt meg álmélkodva a kis H. Dóra most — egy neves festőművészünk leánykája, ki édes anyjával együtt jött szintén velünk; — mert hogy otthon csak a komoly doktor bácsit ismerte, aki most is azt parancsolta, hogy el kell menni otthonról; ott hagyni .Habkót" mely titokzatos név .apát" jelentett Dóra nyelvén . . . . s most bámulva látta, micsoda diákos jó kedve kerekedett a tanár urnák, a Wikingnek, aki pedig hejh ! be nehezen szánta rá magát erre az utazásra. Most bort hozatott szerencsés elindulásunk őrömére s miután cousinejaiul fogadta Dóráékat — vigan koccintott a kis társaság .... A vonat robogott velünk előre az éjszakába, már későre járt s azért — bár ángyikám s én is titkos borzadállyal néztünk a hálófülkében töltendő éjszaka elé — mindMai számunk 12 oldal.