Nyírvidék, 1908 (29. évfolyam, 27-52. szám)

1908-12-06 / 49. szám

2 49-ik szám. N Y I R V I D É K 19US december <i munkájuk nincsen, s ennél fogva — alig van betevő falatjuk. Pedig dolgoznának az Isten adták — csak kapnának munkát — azaz inkább csak tudnák értékesíteni azt. Többek között dohos pincehelyiségekben — petróleum kormos világítása mellett, festik — drótozzák és vágják a művirágokat. Csupa kiaszott, sovány, lerongyolódott, éhes — beteges alakok. Férfiak, nők és gyermekek. Ott hever előttük, halomszámra a sok szines csokor -- koszorú levél és virágszál és nincsen rá vevő — mert a „föld feletti" közönség nem szereti a pince helyiségeket és a szomorú arcokat. Kényelmesebben, vígabban kapja meg — a külföldről importált művirágokat, villany világított, fényes üzletekben és tudvalevő dolog, hogy a kereskedők pedig — tisztelet a kivételeknek — csak a kölföldi gyárakkal szerződnek, mert ami itthon készül, az nekik nem kell — Mi nálunk egyáltalában igen kevesen fektetnek súlyt a productiv és reproductiv tehetségek külömbségére ! Többnyire az utóbbi kell mindenkinek inkább, és ez természetesen a productiv tehetségek rovására történik, mert azok fejlődése és előmenetele a társadalomnak felkarolásától és támogatásától függ kizárólag. Pedig be kell látnia mindenkinek, első sorban az úgynevezett vezető köröknek, — hogy a productiv tehetségek mellőzésével a nemzeti épség megbomlását vonják maguk után, mert fajunk az egész földön szétszóródik, az előbbi értelemben vett productivitás pedig — mindjobban háttérbe szorul. Nagy a képesség nálunk, minden meglevőnek szellemi elsajátítására — de ugy látszik, hogy képtelenek vagyunk ujat alkotni — ujat akarni. Sok meglevő szellemi terméket ép oly gyorsan, mint tökéletesen képesek vagyunk magunkévá tenni, megtörtént világtörténeti mozgalmakat a legEZL-LZ.:"—~~ r—;~rn : — kisebb részletig megértjük és átérezzük, de támadó eszmeáramlatok nem ragadnak minket magukkal, nem vagyunk képesek, vagy nem akarjuk azokat subjektive átélni. Csak az eszmék szikráit látjuk, s főleg a már meglevő erőket méltányoljuk — de nem ismerjük az üllőt, nem ismerjük a pörölynek zord kegyetlenségét. Fő sufyt a rendszerekben keresünk és elfeledjük mellette az embert! pedig minél hosszadalmasabb, s minél részletesebben kidolgozott valamely rendszer, annál valószínűbb, hogy egysége — külsőség. fia nemzeti fejlődésünket előbbre akarjuk venni, s ha azt akarjuk — hogy mi is cultur államá fejlődjünk — törődni kellene az emberanyaggal. A reális humanismus nem állítja a speculativ idealismust a valódi egyéni ember helyébe, mert ez semmi egyébb mint egy torzképpé fajult spekuláció, mely leront, midőn alkot, és épít, midőn pusztit. Az állam hiába tartja össze a polgári társadalom atomjait ha a társadalom nem fog össze a produktív tehetségek emberanyagával. A munkát és az ipart — a történeti mozgalmaktól kivárni nem lehet, mert hiszen az összes világ irodalmak történeteiből akárcsak egy korszakot sem lehetne megismernünk, ha például azon korszak iparát, az élet közvetlen termelési módját magát, meg nem ismertük. Nemzeti fejlődésünk és nemzeti culturánk jövőjét, szerintem, rövid három szóval — igy lehetne kifejezni : Pantheismus, humanismus, labor; Isten, ember, munka. Részemről még annyit jegyezek meg, hogy első gondolatom hajdan „az Istenség" vo

v : második gondolatom lett „a bölcsés^^t

u, - harmadik és utolsó gondolatom pedig ,,az ember" marad. Ne temere. Nem ok nélkül került a „temere" szó, a melyet magyarul igy lehetne visszaadni , vaktában vagy meggondolatlanul

1', — ezen hirlapi cikk elé, amelyben igaz, hogy a hírhedté vált hasonló kezdetű pápai dekrétumnak Szabolcsvármegye közgyűlése által tőrtént tárgyalását kívántuk leimi és bírálni, és csak most látjuk, hogy nem annyira azt fogja tárgyalni, hogy mi történt e kérdésben a közgyűlésen, hanem, hogy mi nem történt. Az tőrtént ugyanis, hogy bementünk mint sok részben laikusok és kijöttünk mint kész kánoni jogászok. Más oldalról azt is láttuk, hogy mindnyájan közjogászok vagyunk. De észleltünk mást is. Azt tudniillik, hogy a közjog és kánoni jog sok tekintetben ellentétben vannak es nem akadt senki, aki ennek okát adta volna. Ugy vagyunk meggyőződve, hogy ezen ellentét indokolását mindenki tudta, vagy legalább ii érezte, de kifejteni nem akarta, mert akkor az ellentét még nagyobb lett volna. A közjogi fejtegetéseken kívül hallottuk a ,Ne temeré'-nek káros befolyását valláserkölcsi tekintetben, hallottuk, hogy e miatt évenként 80,000 lélek jön ellentétbe hitével, Istenével és önmagával, de arról nem hallottunk semmit, hogy társadalmi téren lesz-é és minő karos kihatasa a magyar nemzet jővőjere? A „Nyírvidék" társadalmi lap, igy illő, hogy hasábjain társadalmi szempontból tárgyaltassék a „Ne temere" kérdése és jelen cikk ezt kívánja teljesíteni. Kiindulási pontunk e tekintetben az élet, az egyházpolitikai törvények életbeléptetése óta eltelt ÍVs évtized alatt szerzett tapasztalat. Nem lehet kivételt tenni egyik hitfelekezet vagy vallás közt. Mindenik ahol csak tehette a megegyezésekre, jobban mondva a reversálísokra, másrészről ezek meggátlására vetette latba minden befolyását. És mi lett az eredmény ? Az, hogy igen solc vegyes házasság még csirájában meghiusult. Ha most még jön egy pápai dekrétum, mely egyenesen érvényteleneknek nyilvánítja a reversahs nélkül kötött vegyes házassagokat, világos, hogy ezután még több vegyes házasság fog meghíusulni és a házasságok ezután még inkább a felekezetek kebelén belől fognak csak köttetni. A ha!otí&get@srőL*) Cicero egyik művében (II. de Legibus) ezt mondja: „Legrégibb temetkezési szokásnak azt tartom, mely szerint .... visszaadatik a földnek a test s ily módon mintegy anyjának burkába tétetik vissza." Olyan állítás ez, melynek kétségtelenül hitelt kell adnunk, hiszen a rómaiak is ismertették a dolmenek, menhirek, köpörök stb. rendeltetését s így előttük volt az emberiség e szokása, bárha ők — a görögök után — szakítottak is vele. Utánuk a kereszténység megjelenésével az emberiség ismét visszatért a legtermészetesebb eltakarítási módhoz, a temetkezéshez. Évszázadok muitak el a nélkül, hogy a művelt világ bármely helyén a hulla eltakarítás ilyen módja ellen bárki is kifogást emelt volna. Csak az újabb korban, a modern és haladás korszakában ütötte fel fejét a halottégetés eszméje, s minthogy modern is, fantasztikus is, meg aztán vallásellenes is, termeszetes, hogy mindjárt akadtak harc sai, akik komolynak látszó érvekkel igyekeznek ez eszmének híveket szerezni. E barbár eszme a XVIII. században ütötte fel fejét, midőn a hamis bölcselkedés elveitől elvakított francia nép elvetette a keresztény vallást, ledobta az oltárról az Istent s kéjhölgyet állított helyébe. Roederer, az Institut tagja hangoztatta eíőszőr, majd kollegája Légrand d' Aussy indítványára az „ötszázak tanácsa" bizottságot nevezett ki egy megfelelő törvényjavaslat el

készitésere, amire az Akadémia pálya*) Miután már közöltünk ezen a helysn a halottégetés mellett szóló tárcát — Mátray Gyula munkatársunk tollából — az ellene szóló érveknek is készséggel nyuiiunk teret. Szerk. díjul 15000 frankot tűzött ki. E készülődéseknek azonban a bekövetkezett politikai forrongások útját vágták. Majd egy félszázaddal később, a 48-as forradalmak idején ismét hangoztatni kezdték Németországban. Grimm Jakab és Moleschatt voltak apostolai. 1870-ig azonban alig terjedt valamit. Ez évben valami újítási hz fogta el a népeket, hogy szinte siettek az eszmét megvalósítani, s egymásután állították fel az égető kemencéket. Nálunk dr. Elischer Gyula kezdte emlegetni. 1890 körül pedig az osztrák „Flammé" társaság terjesztett be javaslatot a minisztériumhoz, melynek azonban semmi eredménye nem lett. Ez pár szóval a halottégetés története. Magyarországra nem tett valami nagy hatást ez eszme, mi még elég józanok vagyunk s pár sikertelen kísérlet után felhagyunk vele, bár terjesztői és hirdetői elég nagy számmal vannak. Ezek nálunk is a liberálisok és a szabadkőművesek sorából kerülnek ki s komoly képpel érvelnek a halottégetés mellett. Lássuk s elevenítsük fel ez érveket, melyeket, bár régen megvannak cáfolva, nem szűnnek meg hangoztatni. Azt mondják a halottégetés terjesztői, hogy a hamvasztás cutétikai szempontból fölötte áll a temetkezésnek, míg a temetés sérti a kegyeletet, mert tudjuk, hogy szeretteink teste a férgek és a rothadás tanyájává lesz. Persze, hogy az lesz. Homo est sac us stercoris et esca verninum, mondja az irás. De vájjon az égetés által megszépül-e az ember teste? Mert azt csak belátjuk, hogy a test az égetes folyamata alatt nem marad nyugalomban, hanem iszonyú vonaglásoknak van kitéve. A hő által a testben kifejlődött gázok rángatózásba hozzák a végtagokat, az sgész test felpuffad és sisteregve hasadozik fel. Hozzájárul még az a rettenetes bűt, melyet a pörkőlődő test idéz elő. Talán ez növelni fogja a kegyeletet ? Ezt aligha fogja állítani komoly ember. Ezzel szemben a főid mélyében, tehát nem a szemünk előtt, végbemenő lassú feloszlás nem sértheti a kegyeletet, mert tudjuk, hogy ezt a természet rendje követeli így, s hogy mindnyájunknak ez a sorsa. A hamvasztá* után lesz egy marék hamu a kezeink között ; hol helyezzük el ? odahaza annak a veszélynek van kitéve, hogy a szolgáló törülgetés közben leveri az állváuyról, hogyan fogjuk akkor ősszeseperni? Közös épületeket, columbáriumokat állítanánk fel a hamunak befogadására ? No ez éppen nem volna alkalmas a kegyelet ápolására ! Ez ápolásnak elengedhetetlen feltétele a magány, már pedig ezt a columbáriumokban, ahol pl. okáért halottak napján 10—15 ezer ember fordul meg egymást lökdösve, taszigálva, nem lehet megtalálni; csak mellékesen érintve azt, hogy a 3 -terrm VI polcán a No. 23. alatt található hamus doboz bármily kedves volt is életében a hamunak tulajdonosa, aligha fogja növelni kegyeletünket. Mily egészen más ezzel szemben a temető bús csöndjével, elmélkedésre, magunkba szállásra biztató ciprusaival, szomorufűzeivel! Kegyeletünket már maga az a tudat is ébren tartja, hogy kedveseink teste olyan állapotban kerül az enyészet helyére, amilyenben elvesztettük s e kép megmarad emlékünkben még akkor is, mik r az a földben már oszlásnak indúlt s még akkor is „kedvest a kedvesnek* mondással borítjuk el sirhalmukat virágokkal és koszorúkkal. Miért van ez így ? Azért, mert a földbe való temetkezés, hogy úgymondjam