Nyírvidék, 1908 (29. évfolyam, 27-52. szám)

1908-09-13 / 37. szám

38-ik szám. NYIRVIDÉK 1908. szeptember 20

. 11 századéveken keresztül minden küzdelmében, most is egymagára, önerejére hagyatva áll. Reá kell tehát mutatni az egyetlen palládiumra: az együttérzés, az egyetakarás szükségére. Arra a mindennél hatalmasabb, mindent leküzdő, mindent összefoglaló nagy gondolatra, amelyet nemzeti géniusznak hivnak. Reá kell mutatni, bogy ez az az égi kereszt, amelynek jelében győzni fogunk, ha oltárkép gyanánt fogadjuk sziveinkbe. Ez az a nagy fogalom, amelyben együtt van a faji összetartozóságnak, az anyaföldhöz való ragaszkodásnak és a haza szeretetének gondolata. Fel kell ébreszteni a nemzetet, hogy megérezze a nagy időket és tartson össze. Némul janak el a kicsinyes ellentétek és a nagy, a boldog, a szabad iövendő reménysége törölje el a mindennapi kenyérharcért folytatott küzdelem keserűségeit a lelkekben. Tekintsen szemüük a vérrel áztatott, kiömlött vér árán megtartott magyar földre és teljék el a lelkünk erős akarattal, hogy ezt a főidet megvédelmezzük és megtartjuk egy ujabb exred számára. A nemzeti géniusznak, a magyar inperiumnak nagy gondolatában forrjunk össze sziklakemény bástyafallá, amelyről lepattan és ketté törve hullik alá ellenségeink minden fegyvere. Szálljon vissza emlékezetünkbe nemzetünk nagy küzdelme ezer esztendős, dicsőséges múltja. Lobogjanak fel a kuruc brigádák, szólaljon meg a töröksíp és lobogjanak fennen a Rákóczi Szűzmáriás kornétái. Térjenek vissza emlékünkbe a 48-as idők névtelen félistenei, térjen vissza az az idő, amikor a serdületlen gyermektől a reszkető aggastyánig mindenki ott volt a szent csatán. Es ha betelt a lelkünk a multak ragyogásával, forduljunk magyar szivünk minden hitétével, minden bizalmával a jövendő felé. Azt az országot pedig, a melyet elődeink vérük hullásával szereztek, tartsuk mi meg, fejlesszük nagygyá, hatalmassá, egyetértő, összetartó munkával a nemzeti géniusz szent jelében. Csevegés muzeumunk érdekében is. Ennek a se füle se farka locsogás fecsegésnek rejtett czélja muzeumunk érdekének előre taszigálása; tehát főképen vármegyénknek régészeti mozgalmairól kellene beszélgetni, már t. i. ha erre mindég akadna thénia. De hát A mi titoknokunk fogata is első nap csak Gyöngyösig ért. 0;t a — talán még mai napig is meglévő — „Fehér farkashoz* cimü vendégfogadóba meghált, meg aztán a kocsis sem nagyon sietett ha2a, kifáradt lovaira ráfért a pihenés. Akkor még voltak jó, hűséges cselédek, kik gazdáik jószágát kímélték. Akinek akkortájt Pestre kellett menni, vagy társakat szerzett, hogy együtt fogadjanak kocsit, vagy várt kinálkozo alkalomra, mig könnyű szerrel feljuthatott. Bizony azidőbeli emberek jobban megkímélték a garast, mint a maiak a forintot. A kereskedő is, aki bevásárlásait Pesten eszközölte, idehaza fogadott fuvarost, ezzel felutazott és magával hozta a portékáját és éjjelnappal ott gubbaszkodott a portéka tetején, nehogy abból valaki valamit elidegenítőn. Sok „úrhatnám" uracs nem tudja, hogy apja, vagy nagyapja mily nehezen kereste meg azt, amit ő most oly nagy rtyegleségóel pusztít. Igaz. hogy mindenki csak azt tudja becsülni, amit küzdelemmel szerzett meg. (No de ez nem is tartozik tulajdonképen a tárgyhoz.) Spitzer M. L. mint aféle szorgalmas ember korán kelt és szejjel nézett a városban, nem volna-e valami jó alkalmatosság Pestre menni, mert neki ott némi elintézni valója volna. A fehér farkasban ott találja a sárga bricskát négy lóval, köztük egy szép yasderes. A kocsistól megtudja, hogy Pestre megy, a kocsin nem utazik senki. Az alku megvolt. Spitzer ha/.a siet, szükséges holmiját összeszedi és vigan si 't vissza a kocsihoz, amelyen aztán egész jókedvűen utazott Pestig. Igen, csak Pestig ! Mert a Kerepes-uti vámnál elment minden kedve. Sötét este volt már mire ide értek és a vámsorompó is le volt már zárva. A kocsis a négyellő 3uhogóval pattogott, egyszer hopp, máskor kopp. Szorultságomban ugy védekezem ahogy tudok; olyan formán, mint egy tizenhárom próbás függetlenségi volt országgyűlési képviselő barátom, a kivel a jogosult obstructió-harcz alatt megtörtént az, hogy elvtársai és barátai felkérven őt arra, hogy rögtönözzön ev'y fel óráig tartó töltelékbeszédet, mert az ülést fél óra múlva berekesztik ; már pedig egy vezérszónok legalább is kétórás dictiót akar tartani, a mit félben szakítani és másnap folytatni a házszabályok értelmében nem szabad, megtisztelve érezte magát ; megköszönte a bizalmat, vállalkozott ; kivágta a mellét és dörgedelmes hangon nagy beszédhez fogott, csak ugy rengett bele a ház. Öt perc múlva azonban kifogyott a szusz, mind halkabban beszélt, végre csendesen leült. A vezérszónoknak tehát csak egy nyúlfarknyi idő jutott és csak csekély tőredékét mondhatta el véres verítékkel készült hosszú beszédének. B. dúrból támadták meg, képviselő társai, hogy a pártot igy felültette. Barátocskáim! Ne haragudjatok. Hiszen besíéltem volna én nem félóráig, de akár itélet-napig is, csakhogy nem volt idea! Hát én csak azért nem beszélek ítélet napi*' muzeumunknak gyarapodásáról, mert ezt a talán néhány héf múlva bekövetkezendő terminust eddig még a csalhatatlan római pápa sem tudta kidoboltatni, de meg hát mellékesen felemlítve azért sem, mert nem kerül minden nap muzeumunkba marékra fogható kő, bronzeszköz vagy őstdény a melyre a mi népünknek háromszor — nem kell — hanem muszáj ráugrani, hogy összetörhesse. De idea még is van, még pedig az, hogy bár szállaná meg vármegyénk közönségének azon müveit rétegét, mely értelmes földmivelő népűnkkel folytonos érintkezésben áll, és egyedül bir befolyással, tehát a földbirtokosokat, lelkészeket és tanítóinkat a szentlélek segítségével az az idea, hogy meg kellene menteni az enyészettől a földméhéből felszínre került azon bármily jelentéktelennek látszó tárgyakat, melyeknek további felhalmozása — eddig összegyűlt őskori okmányainak szaporításával — fényesebb cáfolata lesz az elbizakodott nyugoti u. n. kultur nepek azon állításának, hogy a keleti népek, a melyek közé mi magyarok is tartozunk — művelődésnek akadályai; tehát mars haza Ázsiába. A mi muzeumunk sok olyan őskori tárgyat őriz, a melyek az bizonyítják. hogy a még Tacitus szerint a Krisztus utáni első századokban, a ma büszke, minden más népet lenéző gsrmán — német — még a barbárs

ág fertőjében fetrengett. Akkor, a mihogy a vámos észre vegye, hogy utas van. Jött is a vámos, de vele együtt egy rakás katona is feltűzött szuronnyal. A katonák olajmécses világításánál vizsgálták a kocsit is, a lovakat is, mig két katona őrizte a benülőt, hogy a setétben el ne tűnjék. Mikor a katonák meggyőződtek, hogy a bricska sárga, az ostorhegyes ló meg vasderes, azt mondja az egyik: „ja der ist's" (igen ő ez). Ezzel egy katona a benülő mellé, keltő átellenben a kis ülésre, egy a kocsis mellé ül; a többi pedig a kocsi két oldala mellé sorakozik. A kocsisnak csak nagyon lassú lépésben volt szabad hajtani, hogy a kocsi mellett menő katonák lépést tarthassanak a lovakkal. Spitzer még mielőtt kérdezték volna, elmondta, hogy ő gyöngyösi kereskedő. Spitzernek hívják ; de a mellette ülő katona csak ennyit mondott — persze németül — ,ich kenne dich vom Eisenschimmel* (ismerlek a vasderesről). Ez aztán sokáig meg is maradt szójátéknak. Igy haladtak a NeugebSudeig, ahol aztán Spitzer urat. betessékelték egy nem épen barátságos és nem is kényelemmel berendezett „szeparéba", ahol több napon át ott felejtették. A kocsist is elzárták, a kocsit, lovakat pedig annak rendje s módja szerint elkonfiskálták. Igy lett Spitzer M. L. államfogoly. * * * Nyájas olvasóimnak tartozom azzal, hogy ezen események utolsó felvonását is szinre hozzam. Spitzert letartóztatásakor megmotozták, a nála talált pénzt, valamint Írásait természetesen elkobozták. Vagy egy hétig ott hagyták gondolkozni sötét, szűk zárkáiában. Gondolkodott is ő eleget azon, hogy tulajdonképen miköze volt neki a vasderes csikóhoz, amelyre egyik katona azt mondta, hogy erről ismeri. Ekkor jutott kor a „Nyír* volt hídja a keletről kSzep Európába hatoló culturának. A régeszet nem tudomány, de szolgálatában áll a történelemnek azon idejéről, amelyről irott feljegyzések hiányoznak, teliat csak a sportnak egy neme. Legnemesebb sport a szivarvéggyüjtés, mert ezzel ai öreg honvédeknek elethalál harca annyira meg van jutalmazva, hogy örömünknek szomorú mosolyai adhatnak kifejezést. A levél-bélyeggyüjtés sem utolsó dolog, mert van olyan ócska levélbélyeg, a melyért száz forintokat adnak. Némely ilyen gyűjteményért vagyont áldoz egy rajongó, mert hát egy bolond százat csinál. Kulturnép kezdte ezen magasztos kultuszt, tehát csak culturcélt szolgálhat. Da ezen levélbélyeggyüjtő társulatnak egyik tagja sem árulja el azt, hogy hány arasszal tolta előbbre a kulturát, mennyivel bővítette az ösmereteket. A gummirádlizás is a sportnak körébe tartozik, a mi igen hasznos a fiakkereknek. Hát még a kártya, egyik sir, másik nevet, de a kulturának nem árt. A lófuttatás se semmi, mert hát a nyaktörésnek ez is egyik sikeres módja, sőt az állatkínzásnak, meg az u. n. istálló-tartók tönkre menésének is. Miután ugy is sokan vagyunk e földön, a totalisatőr is segit öngyilkosságokkal a népeknek üdvös ritkitásában. A börzét és totalisateurt egy máglyára kellene rakni, azért, hogy az örök világosság fényeskedjék neki. Az állatkínzásnak éz a módja az északamerikai államok legnagyobb részében be van tiltva. A kártyázásnál pedig nemzeti szempontból magasztosabb szenvedély nem is kepzelhető, mert e nélkül orosz milliókat alig láthatnánk. Dicsfény övezi annak fejét, a 49-et az oroszon megtorolta. A legnagyobb vitéz az, aki mentül több életveszélyes galambot tud elpusztítani. Az ilyen világbajnok megérdemelné, hogy szétterpesztett pávafarkot viseljen, vagy fáradtsága utan menjen őröknyugalomra. Ez a legkiticamodottabb sport, a mi sem Istennek, sem embernek, sem hazának, sem culturának, hanem esak tarbárságnak használ. A labdarúgás is nemes foglalkozás, ugyan, de vannak olyan badarok is, akik azt hiszik, hogy azon óriási erőkifejtés«él, a melyet a labdáknak rúgására fordítanak, több hasznot tennének, ha kapálnának, vagy malmot taposnának. Hi valaki ugy szalad mint a nyul, ugy ugrik mint a bolha, ugy úszik mint a pisztráng, mint világbajnokot az fenyegeti, hogy dicsőségében kipukkad, mint a béka. Váljék egészségökre. eszébe, hogy a tenger hosszú időn át, melyen az utazása Gyöngyöstől Pestig tartott, nem kérdezte a kocsistól : kié az a fogat, amelyen utazik ? De e".en már hasztalan töprengett. Ő is elmondhatta, mint a bátori palóc, akit a pandúrok lefüleltek ama gyanú miatt, hogy egy vityillót gyújtott fel. El is verték nagyon, de ő ártatlanságát bizonyítani tudta. Haza is bocsájtotta Maczonkáról az öreg Marssó György hires csendbiztos. Mikor hazajött, első dolga volt a korcsmába menni, ahol sok cimborával ta'álkozott. Itt azt mondotta: „Nagyon, de nagyon megvertek, pedig büntetlenül szenvedtem ; csak az vigasztal, hogy az alatt jobban megérdemeltem voína." Mikor Spitzert kihallgatták, kellőképen igazolta magát, hogy ő ki; hivatkozott tanukra is, pesti nagykereskedők : Glasz, Fleischl s többen igazolták személy azonosságát s ezt bizonyították a tőle elkobzott írások is, melyek mind ezen kereskedőktől kiállított bevásárlási számlák voltak. Mindazonáltal előállították a hivatkozott tanukat; de előállították a szintén letartóztatott kocsist is. Ez a hü tényállást előadta ; megnevezte valódi gazdája nevét és lakását, amiről szintén meggyőződés szereztetett és Spitzert ezek után szabadon bocsájtották. Az elkobozott pénzt persze vissza nem kapta és hazautazásra való költségét pesti ügyfelei adták kölcsön. A kocsist pedig besorozták német katonának és küldték Itáliába az osztrák hadsereghez. A titoknok pedig maradt titokban, hol itt, hol ott, mindaddig, mig a Haynau vérengező uralma meg nem szűnt. Éjjelenként ugyan belopódzott Pestre, családját meg-meglátogatta, de ez mindig nagy veszélylyel járt, mert Haynau bőven elégnek tartotta a sebesült hadnagy élete