Nyírvidék, 1907 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1907-07-07 / 27. szám

2 27-ik szám. N Y I R V I D É K 1907. julius 7. ségnek ez a boldogulás, a fejlődés alapkövét képezné. Szerintem a 3-ik sajná'atos helyzet pedig nem is egészen ilyen ábrándok világába tartozó módon lenne reperálható; t. i. megélhetési alapot kellene teremteni a népnek olyanformán, hogy ügyes szociálpolitikával kisebb parcellákra osztott bérleti rendszert kellene a nagyobb birtokokon behozni és itt már igazáu segíthetne az a nagy vagyonnal rendelkező urnó, minden anyagi károsodása nélkül. Megjegyezni kivánom, hogy bérleti rendszert értek ós nem vételt, mert én a nép által parcellázások utján drága áron és kölcsön pénzen eszközölt birtokvételeknek, nemcsak, hogy barátja nem vagyok ; de ha tehetségemben állana, minden módon megakadályoznám, hogy mi okokból: az e oikk keretébe nem tartozik. Már azért is bocsánatot kell kérnem a kisvárdaiaktól, hogy Kisvárda közgazdasági ügyeivel itt foglalkozni bátorkodtam. Nem volt Szándékomban a fogadatlan prókátor szerepét magamra ölteni, de miután az én igei tisztelt barátom Lipthay Béla ur, oly mérhetetlen csapásnak jelezte beszédében Kisvárdára nézve a társulati székhelynek elvitelét: rá akartam egyszerűen mutatni azokra a módokra, melyek közzül bármelyiknek a megvalósulása is, több hasznot hozna Kisvárdára, illetve lakosságára, mint a társulati székhely ott maradása. Reánk valóban senki nem mondhatja, hogy a székhely áttételénél Nyíregyháza érdeke lebegett volna szemeink előtt. Szerintünk a mi városaink érdekeit a vármegye minden fiának egyforma jóindulattal köt-lessége szolgálni. Itt nem annyira a város, mint inkább egy-két vendéglős háztartása szenvedett volna némi változást annyiban, hogy t. i. egyik vagy másik városbeli vendéglős évenkint talán pár ebéddel többet vagy kevesebbet adott volna, de bármilyen előszeretettel viseltetünk is mi magyarok a mi vendéglóink iránt: ez a kérdés itt figyelembe nem jöhetett. Hogy minő indokok vezéreltek minket e székház áthelyezésénél : azok meglehetős részletességgel vannak megirva az általunk beadott indítványban. Ezeket az indoKokat én csak egyetlen egygyel toldom meg ezúttal ; nevezetesen mi ugy voltunk és vagyunk meggyőződve, miszerint az esetben, ha az a székház Nyíregyházára mehetett volna már most át, a k«t társulatnak t. i. a nyírvíznek és tiszainak egyesülése feltétlenül hamarabb következhetett volna be. Már pedig ez annyira eminens érdeke mindkét társulatnak, hogy ez elöl nem zárkózhatik el sem egyik, sem másik társulat Feleségül engem te soha-se vennél, Bűnös a szándékod: szeretőddé tennél!" — Elveszlek, elveszlek édes boldogságom Csak szeress egy kicsit gyönyörű virágom ! * Újólag tavasz lett s szellő fuvalmára Bimbóba szökkent az orgonafa ága, Virág nyílik minden apró bokor alján, Csak a Csif'ó Julis arcája lett halvány ; Az üde, hamvas pír, a mosolygó rózsa Lehullt már, elhervadt réges-régen róla, Ragyogó szempárja forró könybe lábad, Hófehér homlokán bánatfelhő támad. Piciny kis magzatját karjain ringatja, Zokogó keservvel el-el csitítgatja . . . Orgonafa illat meglegyinti arcát, Eszébe juttatja lelke kínos harcát. Aztán átok tolúl vonagló ajkára Panaszos keservvel szórja Tamási Pálra: „Verien meg az Isten, veretlen ne hagyjon, Soha nyugodalmat egy percig se adjon. Megcsaltál, kijátsztál, verjen meg az Isten, Boruljon rád bánat, vigasz ne enyhítsen. Szörnyű, nehéz átkom a fejedre szálljon : Ne lelj itt nyugalmat, se a másvilágon. Ne hagyjon pihenni beszenyezett lelkem, Légy oly boldogtalan, mint milyen én lettem, Verjen meg az Isten, veretlen ne hagyjon, Soha nyugodalmat egy percig se adjon !" Alvó csecsemőjét karjaiba kapja, Orűlt lázban égve rohan a patakra, A ausogó habok híva-hívogatják, Lelke nyugodalmát újra visszaadják, Tépett becsületét betakarják lágyan. Édes lesz pihenni csendes hullámágyban . . . — Aztán egyet csobban a víz csendes habja S Csifó Julist ringó karjaiba kapja .... » H * Nyikó parti fűzfák szomorún susognak S gyöngyözve szökellő, csobogó haboknak Csifó Julis sorsát mesélik regélik Pirkadó hajnaltól, alkonyig-estélig .... S. Nagy Domokos. érdekeltségeinek egyetlen tagja sem, még az sem a ki Kisvárdán lakik. Napirendre térvén külömben ez idő szerint e kérdés felett, én nein háborút hirdetek, bariéra kivánom, hogy béke és egyetértés la kőzzék közöttünk a jövőben. Mezőssy Gusztáv. A közművelődési ház kérdéséhez, i. Kilencvenhárom éves korában, három év előtt megboldogult édes anyámnak volt egyszer egy kosissa, aki már vagy busz évig szolgált nálunk, s a kinek szi- \ vét csak akor lobbantotta lángra és zavarta meg fejét a szerelem, amikor a Kapudán basa. a Kizláraga és mi, öregek azt hóbortnak tekintetlük volna; mert hát ezen sokszor végzetes betegséggel szemben, mi öregels már hála Istennek immunusokká váltunk. Egy szó mint száz, az öreg kocsisnak szívébe markolt egy özvegy helyre menyecske, aki kiszimatolta az öregnek pár száz megtakarított váltó íorintocskáját, mert hát abban a hatvan év előtti világban — bár sokkal kevésbbé mint ma — a pénzt vetlék el férjül, vagy feleségül, a vőlegény vagy menyasszony pedig csak ráadás volt. A kinek a jó Isten az ilyen érdekházasságoknak a megfigyelésére hosszú időt engedett, tapasztalhatta, hogy a legtöbb esetben nem azzal a boldogsággal vég ződnek azok, mint azt a bankó iránt meleg érdeklődéssel viseltető fél magának kipingálta. A kocsis jegyet váltolt. Azok közzül kik a természettudományok iránt érdeklődnek és Darvinnak munkáit lapozgatták, csak a lelki sötétség által elhomályosított szemmel olvashatták azt, hogy az ember a majomtól származott, hanem csak azt, hogy az embernek és a majomnak közös őse volt. Ha az első felnőtt emberpár csak ugy készen pottyant volna le a paradicsomba, miért festik őket nem csak a Vatikánban de minden szent heiyen köldökkel; a mi a köldök zsinórnak, tehát anyával való összefüggésnek bizonyítéka és miért van nekem épen annyi oldalbordám, mint az én kedves oldalbordámnak. A majommil nem vagyunk semmi féle sógoiságban, vagy komaságban, de Isten tudja hány millió év előtt szétágazott rokonságban. Annyi bizonyos, hrgy a kíváncsiságban a mijomnak alig engedünk valamit. Nem sértem tehát édes jó anyámnak emlékét azzal, ha azt mondom, hogy ő is olyan kiváncsi volt, mint mi mindnyájan vagyunk. Azt kérdi tehát a jegyben járó kocsistól, hogy „János ! Mikor lesz már az esküvő ?" Mély gondolkozás után, nagy vontatva közömbös hangon, a mondatokat egymástól igen hosszú vonalakkal elválasztva, aszongya „Vagy a télen, — va^y a tavasszal, — vagy a nyáron, — vagy az ősszel, — vagy soha sem !" A régi időben a cselédek csaladtag számba mentek. Nem volt olyan boszorkány világ mint ma, amikor már valóra kezd válni, ami eddig csak mesékben fordult elő t. i.: hogy a boszorkánynál három napig tart a cseléd esztendő. Én meg ösmertem nemes magyar úri családoknál (amely kihaló felben levő osztályt már gentri-nek anglizáltak, mint azt a lónak farkával szokták tenni) olyan cselédeket, akiknek szülei, de maguk is azon egy családnál élték le napjaikat megelégedésben és bizalmas viszonyban gazdájukkal; — elvétve ma is akadnak ilyenek. Nagy atyámnál egy alkalommal többen összejöttek. Ebéd vala s az ételek sótalanok voltak. Emialt behivatta a szakácsot és kegyetlenül össze szidta. Erre a szakács csípőjére tevén kezét — neki állott feljebb — és vissza vágott azzal, hogy „Nem látják, hogy só van az asztalon, ami pedig arra valu, hogy sózzák meg az ételt, ha így nem tetszik." Nagy atyán azt válaszolta, hogy „Igazad van pajtás és látom, hogy több eszed van mint ..ekünk." Atyámnak is volt egy Mátécska nevü inassa, aki mint alcsu'hi paraszt fiu egyike volt István főherceg játszótársainak, akik ebéd alkalmával gyakran bekopogtattak és bekiabáltak az ablakon, hogy „Hé! Palatínus Pisla! Gyere ki játszani!" A Habsburgok közül kiváló magyar lelkű József nádor Pislát rendesen ki is küldle cimboráihoz. Ez a Mátécska egyszer 4000 váltó forintot nyert a kis lutrin ami akkor a negyvenes évek elején felért a mai 10000 forintial is. Ennek a pénznek pár hónap alatt nyakára hágott, nem úgy mint a mai önkéntesek, sampányerrel, vagy gummirádlival, hanem egymaga beült egy fiakkeibe, amely után még két üres fukkernek kellett a Váczi-utcán magas személye után robogni; a bankó pár hónap alatt kámforrá vált, de azért mégis magasabb erkölcsi színvonalon állott mini némely önkéntes úrfiak, akik nagy buzgósággal igyekeznek családjukat tönkre tenni. A fucscs után újra inas lett, inig némely sampányeres csak ficsúr marad. Ennek a Mátécskának valami kis hibáért édes alyáin azt merte mondani, hogy „Mátécska! Nagy szamarak vagyunk." „Azok vagyunk bizony méltóságos uram!" Kölcsönös nevetés egyenlítette ki a difíerentiat. Nagy atyámnak sok gyermeke volt. Az inasnak óriási ket foganlyus-tálcán kellett az ételi becipelni. Egy alkalommal sok vendég lévén, a gyermek sereg külön asztalnál ült. Az uj inas az ételt először a gyermekek asztalához vitte, amire nagyatyám reá förmedt „János! Te marha! Hát az éleit előbb nem ide az urakhoz hozod?! „Na még a kéne! Az uraknak van eszük, várhatnak, előbb ezt a sok kölyköt kell kielégíteni." — „Igazad van János!" Hát kérem szívesen ! én is ilyen régi 42 éven át hűséges cselédje, szolgája voltam és lovabbra is maradok az én szeretett vái megyémnek. Nagyatyám 50 évig tette ugyanezt. Nem kell tehát -/okon venni, ha most, amikor a mi mai bécsi rabszolgasági ól, de az éles ütközéstől is irtózó, tehát minden uszításnak be nem ugró, — a menyországot ugató kutyáktól meg nem riadó, — de mulljoknál fogva csak hatalomvágyból gáncsoskodó ellenzéknek lámadásai ellen a hazának magánérdekeket kizáró óriási erkölcsi erővel páncélozott minisztérium olyan határvonalhoz juttatta vármegyénket ahol a szellemi haladás eszköze van arany tálcán nyújtva annak, aki nem csupán sült galambot lát rajta. Értem a közművelődési házat. Görcsösen roegkellene ragadni az alkalmat arra, hogy ne csak azzal hencegjünk, hogy mennyivel több galambot irtottunk ki. mint egy Hottentotta; mennyive

1 jobban tudtunk egy lovat megkínozni, m nt egy Apache vagy Sioux indiánus; hogy tudunk egy 1 ibdát oda iugni, ahova akarunk ; bogy törjük ki a nyakunkat automobilon; hány levél-bélyeget vagy cifra szivar-gallért gyűjtöttünk ; mert ámbár ezek a sportok is végtelenül emelik az emberiség kulturáját, de a közművelődési ház is m< géidemel annyi buzgalmat és anyagi áldozatot mint az emiitett sportok. A napokban a muzeumok és könyvtárak országos szöveteégének évi közgyűlésén, mint a vármegye képviselője, az én csekélységem is részt vett. Onnan nem azt a hitet, hanem az alapos meggyőződést hoztam magammal haza, hogy a nyíregyházi közművelődési há' ügye odafent a legnagyobb jóakarattal talalkozik ; csak ide lent fel ne robbantsuk, mielőtt létesült volna. Ha azt kérd zné tő'em valaki, ho^y mikor lesz közművelődési ház Nyíregyházán, az anyám vén kocsisának venném ki szájából azt a választ, hogy „vagy a nyáron, — vagy az ősszel, — vagy a télen, — vagy a tavasszal, — vagy soha »em ; de persze nem mondanám a vármegyének vagy városnak, a mit az öreg Mátécska mondott apámnak, mert akkor nem kinevetnének, hanem reá szolgálnék a kirúgásra. De hát azért csak elmondom, a mi a begyemben van. Nyíregyháza, 1907. julius 5-én. Df. Jósa András. Mezőgazdasági és ipari munkások.* Körülbelől egy évtized óta a magyar gazdasági éleinek legaktuálisabb prűblemaja a munkáskérdés. A nagy városokban azó'a lépnek egyre fokozottabb mértékben előtérbe a munkások szervezetei, a vidéken pedig éppen egy évtizeddel ezelőtt szenvedtük végig a mezőgazdasági munkáskrizisnek első, veszedelmesebb jellegű kitöréseit, bár a bajok, a melyek a válságot megérlelték, természetszerűen sokkal régebbre nyúlnak vissza. De noha azóta az államhatalom és társadalom egyaránt szükségszerűen foglalkozni kénytelen a munkáskérdéssel, azt kell mondanunk, hogy a helyzet azóta nemcsak nem javult, de határozottan rosszabbodott, annyira, hogy ha minden más feladatot félretéve nem látunk hozzá minden erőnkkel a bajok orvoslásához, nem kerülhetjük el a munkásviszonyoknak a mezőgazdaságra és immár az iparra is végzetes következményeit. Míg az elmúlt évtized alatt politikai téren mélyreható változások következtek be s immár az egész nemzeti közvélemény sürgeti oly törekvések megvalósítását, a melyekre egy évtizeddel ezelőtt még alig gondolt valaki, addig gazdasági téren, különösen pedig a munkásviszonyok terén nagy részben ugyanazok a feladatok várnak megoldásra, a melyek sürgős szükségét már egy évtizeddel ezelőtt tárták fel az akkori komoly jellegű munkásmozgalmak. Azok közé tartoztam, a kik már akkor felhívták a közvélemény figyelmét a létező baj()kra és e bajok várható szomorú következményeire. És nem is minden eredmény nélkül. Ha végig lapozzuk az elmúlt évtized gazdasági történetét, azt fogjuk látni, hogy azt a kevés időt, a melyet a politikai viszonyok váratlan fejlődése és a közelmúlt időben bizony csak kevesek által előrelátott fordulata a váltakozó kormányoknak gazdasági alkotásokra meghagyott, csaknem kizárólag a munkásviszonyok orvoslásának törekvése töltötte be. Azok a törvények, a melyek az 1903. évi nagy obstrukcióig a mezőgazdasági munkások jogviszonyainak szabályozása dolgában és a cselédpénztár révén helyzetük bizonytalanságának enyhítésére létrejöttek, valamint azok a szociális politikai irányú törvényhozási intézkedések, amelyek legújabban az ipari munkásság és a mezőgazdasági cselédek érdekében történtek, elég bizonyítékot szolgaitatnak ebben a tekintetben. Sajnos, mindezek az inlézkedések nem tudták útját vágni a bajok tovább fejlődésének. Sőt abból a körülményből, hogy nálunk a gazdasági kérdések iránt bizonyos irányban csak akkor lehet némi érdeklődést észlelni, ha a veszedelem már a körmünkre ég és ezt egybevetve azzal, hogy immár nemcsak a szociális politikai kérdések iránt érdeklődők kisded csoportja, de az egész nemzeti közvélemény sürgeti a munkáskérdés megoldását, azt kell következtetnünk, hogy a baj következményei immár országosan érezhetők. Ezen nem is lehet csodálkozni és előre megjósoltuk, a mikor láttuk, hogy az annak idején még parciális jellegű munkásválságok nem képesek a közvéleményt tétlenségéből és közömbösségéből felrázni. Mig akkoriban csak a mezőgazdasági munkásság körében tapasztalt jelenségek adtak okot komolyabb aggodalomra, addig ma már egyaránt válságos a helyzet a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt. De hogy idáig fejlődtek a dolgok, abban sok mulasztás terheli különösen a magyar társadalmat, a mely a szociálpolitikai kérdések iránt kellő érdeklődést nem tanusit s nemcsak nem vette észre, a mi körülötte történik, de nem is hallgatott azokra, a kik idejében figyelmeztették a fenyegető veszedelemre. Ma már felesleges dolog e miatt panaszkodni. De kétszeres kötelesség kutalni az okokat, a melyek a munkás viszonyok elfajulására vezettek és gondoskodni azok orvoslásáról. Az okok közölt fogunk találni olyanokat, a melyek Európaszerte mindenült és olyanok, amelyek különösebben csak nálunk érvényesültek. Az okok eredményei tekintetében is fontos különbségeket fogunk látni, ha a mi viszonyainkat a külfölddel egybevetjük, mert sajátos viszonyaink között az általános jellegű okok is kisebb vagy nagyobb mértékben éreztelték hatásukat *) A hitelszövetkezetek szövetségének mult hó 26-án a Sóstón tartott közgyűlésén Mailáth József gróf által tartott felolvasás.