Nyírvidék, 1907 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1907-03-17 / 11. szám

S XVIII. évfolyam. 9 17. szóm. Nyíregyháza, 1907. évi március hó 3 A SZABOLCSVÁRMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK a SZABOLCSMEGYEI TANÍTÓEGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Egész Fél év Negyei Ele'fi zstér. évrc .... i fi 1 évre . . . . ügyes szíi = ltötelel-r : . . . . 8 korona. * , 2 , i 20 lillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZ-TÉR 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések nagyság szeiint számíttatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronkin t W) tiljér. Apró hirdetések 10 szóig +0 fii., minden további szú 4 fii. Vastag betűvel szedett kéLszeresen számit. Dr. Szabó László beszéde március 15-én. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Szeretett polgártársa k! Soha nem volt a magyarnak annyi vezére, annyi apostola, mint ma és talán solia nem állott a nemzet olyan tanácstalanul, olyan tájékozatlanul, mint ina. Politikai, társadalmi közéletünk egy vásári, egy bábeli zűrzavar, melynek zsivajából innen is, onnan is álpróféták, hainis apostolok mételyes tanításai ütik meg füleinket. Hova is tekintsünk? . . Kinek higyjüuk 1 . . Kiket kövessünk? . . A tavasz is késik. Mintha nem is márciusban járnánk. A jú anyaföldnek áldott barázdái, áldott göröngyei még mindég fehér hólepel alatt alusszák hosszura nyúló téli álmaikat.. Aggódva kérdi a föld népe: „Lesz-é hát kikelet? Lesz é ujhodás 1 ?' És ebben a bizonytalanságban, ebben a reménytelenségben mi mégis összejöttünk e napon. Összejöttünk, hogy megfürösszük lelkünket e nap dicsőségteljes emlékeinek soha nem muló, soha nem enyésző bűvös erejében, hogy irányt, vezérlő elveket keressünk a bizonytalanságban, hogy megerősödjünk hitünkben, bizalmunkban, reménységünkben, — összejöttünk, hogy a hosszú várakozás, tűrés, szenvedés érzelmeinek megszentelt tőkéjéből erényeket gyűjtsünk: kitartást, önzetlenséget, áldozatkészséget, szorgalmat., munkaszereletet, amely erényekre a nemzeti állam függetlenségének, szabadságának kiépítéséhez minden hazafinak olyan nagy szüksége van ; — összejöttünk, hogy együtt legyüi ik, hogy legyen egy nap, amelyen mindannyian kezet szorítunk, hogy legyen legalább egy nap, amelyen osztály,- társadalmi-, vallás- és rangkülönbség nélkül együtt gondolkozik, együtt érez a magyar! Fürösszük meg lelkünket az emlékek hűvös erejében. Idézzük a multat. Emlékezzünk régiekről ! Emlékezzünk Petőfi, Jókai és a körülöttük lelkesedő ifjú óriásoknak dicsőségéről, a magyar honpolgári eszme születéséről, a sajtószabadság első termékének, a „Talpra magyar"-nak varázslalos hatásáról, a márciusi eszmék bűvös italától megittasult tömeg örömmámoráról, amelybe nem vegyült puskaropogás, halálhörgés, forradalmi csatakiáltás, ennek a mi vérnélküli forradalmunknak eszményi összhangjáról, amely ujjáalkotott rombolás és lezajlott véráldozat nélkül ! Ennyi volt március 15 ! Ennyi volt a magyar forradalom ! Olyan mint egy tündérmese! A kiváltságosak maguk emelték magukhoz az elnyomottakat. Az elválasztó fa'akat nem kelleti kívülről ostromolni. Segített azok lebontáA ii JVtár .í'Cius 15. 1907. Mért nincs a tavasznak mostan is virága? Mért késik az áldott, dalos kikelet ? Várjuk, egyre várjuk, liajh, de mindhiába: Nincs se künn, se benn ma éltető meleg. Mintha cz a szent nap nem a miénk volna, Megfogyott fényéhez újat nem kapott . . . Ne is beszéljünk hát soha többé róla ? Elfe'edtük volna azt a tegnapot? Emléknek oly fényes, tettnek dicsőséges, Törhetetlen hittel büszkén biztató, Oly édesen fájó, oly gyönyörűséges, Nincs a történetben hozzá fogható! Ugy jött, mint a piros hajnal hasadása, Jötte, diadalma — néhány pillanat, S feltör a szabadság elszánt harsogása, Szárnyat ölt az eszme, száll a gondolat ! sán az is, aki addig benn kényelmeskedett sáncai inegett. Eszményibb, természetesebb újjászületést, forradalmat képzelni sem lehet. A nemzet nagy egyeteme önként fogadta el a márciusi nagy eszméket. Önként lépett be ;t polgárosult nemzetek sorába. Önként alkotott uj törvényeket. Nem oktrojálta azokat a nemzetre a bilincseiből felszabadult fékevesztett tömeguralom. Minden szépen és simán indult és mármár úgy látszott, hogy ily szépen és simán fog befejezést is nyerni. Ugy látszott, hogy a márciusi nagy elvek minden rázkódtatás nélkül fognak testet ölteni intézményeinkben és törvényeinkben és a Duna—Tisza köz mentén egy múltjával, jelenével megbékélt nemzet haladhat előre a művelődés, a polgárosodás, a békés fejlődés áldott ösvényein .... De hajh! Az az átkos bécsi politika, amely mindég sanda szemekkel nézte, ha a magyar a maga lábán kezd járni, amely mindég féltékeny irigységgel hallgatta, ha a magyarnak szabadabban kezd dobogni a szíve, ez az ezerszer átkos bécsi politika nem engedte meg a békés előhakdást. Ránk uszította összes régi ellenségeinket A keblünkön melengetett kígyókat, a nemzetiségeket s aztán reánk zudult maga is fegyveres hatalmával ! És itt kezdődik ennek a történetnek a második fázisa. Már ez nem a forradalom többé. Ez már nem a belső újjászületés kora. Az lezajlott fenségesen, méltóságteljesen a maga nyugodt medrében véráldozat nélkül. Ami mostan, ezután következelt, az már az önvédelemnek tusája, a külső tényezőkkel megvívott magyar szabadságharcnak a története. És jöttek a Kossuth Lajos reg'mentjei Mentek a névtelen félistenek százezrei Kossuth Lajos hívó szavára, Petőfi Sándor riadójára ! Mentek a csaták tüzébe, a vérkeresztségbe pirosló arccal, nemzeti zászlókkal az első honvédek. Öreg családapák és gyennekarcu fiatal diákok. A legszentebb, a legmagasztosabb harcba, amelyet valaha nemzet vívott a maga jussáért, igazságáért! Ezekről is ma emlékezzünk. A vérnélküli forradalomról és a vérbefojtott magyar szabadságharcról. Ma emlékezzünk, mert mind a kettőnek a sorsa egy napon vettetett el. Egy ilyen kora tavaszi napnak a reggelén, 1848 március 15 én. Egyik hozta maga után a másiknak eseményeit a történelem megmásíthatatlan, fel nem tartható folyamatában ! Nem bocsátkozom részletekbe. Hiszen nincsen is közöttünk senki, aki a kornak történetét kissebb, vagy nagyobb részletességgel ne ismerné. Nem fogok megemlékezni külön-külön a dicsőséges fegyvertényekről, a melyeken újra felMért nincs az eszmének most is katonája? Mért nincsen a szívben most is akarat ? Nézzük, egyre nézzük, hogy taposnak rája, Nem törünk: meghajtunk végzetünk alatt. Egyenlőkké lettünk a — megalkuvásban, Szép vetésünk megdőlt s learatja más . . . Ezért küzdöttek hát mesésen, csodásan ? Ezt várták tetőled, nagy feltámadás ? Nem kérdezte senki, mit kivannak érte, Önként, lelkesülten adta mindenét, Drága kincsnek árán olcsó volt az élte, Szép halála rojt, mert életet remélt! Megrendült a föld is a nagy áldozatra, Vérkeresztségünkben egy világ csodált, Megnyílt a jövendő s fiává fogadta Boldog nemzedékek végtélen sorát. Mért nincsen e földnek most is oly varázsa, Ilogy rögéhez kötné minden gyermekét ? Látjuk, egyre látjuk, kogy kél jobb hazába Nckibiísult népe szebb reményekért . . . tündökölt a régi magyar vitézség ragyogó csillaga, nem fogok megemlékezni a honvédeknek halál-megvető szurony csatáiról, m g kevésbé szerencsocsillagunk aláhanyatlásáról, sem annak külső és belső okairól, az egyenetlenségről, a visszavonásról, nem a magyar Golgotáról sem. Elég, ha a kor történetének rövid jellemzéseül csak annyit mondok, hogy a mily fenséges és méltóságos volt a márciusi eszmék térfoglalásának, ami újjászületésünknek, ami vérnélküli forradalmunknak nyugodt lefolyása, épp oly megrázó drámaként viharzott és felettünk nyomban utána a szabadságharcnak gigászi küzdelmekkel teljes korszaka. Mintha — mikor szép tavaszi reggelen fényes, derült ég mosolyog felettünk a nap áldó, termékenyítő, életet fakasztó melegével és a mi fü, fa, virág, élevenség u, életre kelt a buja tenyészetben, az délre mindi mind el is seperné egy hirtelen támadt nyárj zivatar ! Az isteni színjáték után pusztulás borult a tájra ! Gyászos évek virradtak mi magyar hazánkra. De az a véráldozat nem esett hiába! A honfibánat könynye nem omlott hiába ! Mert az a vér, az a köny mind-mind az utolsó cseppig a magyar szabadság, a magyar függetlenség márciusi fájának a gyökerére hullott. Ezt a fát, nevelte, még pedig oly nagyra növelte, * hogy immár mindannyian elférünk terebélye alá s gyökérszálai beférkőztek minden magyar embernek a szivéde, jobban, mint az előtt, mélyebben mint valaha és talán soha nem volt erősbb, általánosabb, öntudatosabb és egyetemesebb a magyarban a függetlenségi, a nemzeti eszme, mint épen az elnyomatásnak, a gyásznak esztendei alatt ? Hanem azért a félbeszakadt, a vérbe-fagyasztott munkának a befejezése reánk, utódokra maradt örökségül. A márciusi nagy eszmék még ma sem élő valóságok. Nekünk kell azok teljességél megvalósítani, ha kell kivívni, küzdeni ! Tovább nem tévelyeghetünk ! nem kísérletezhetünk ! Önfeláldozó hazaszeretettel, éjt-napot összerovó szakadatlan munkával nekünk kell hozzálátni a nagy mü betetőzéséhez. Egymást támogatva, egymást bátorítva, egyesült erővel vegye ki részét minden igaz hazafi a reá váró kötelességek teljesítéséből ! Némuljanak el az ellentétek, a félreértések, az önzések a hiúságnak, a kishitüségnek kicsinyes ellenvetései, csak egy lebegjen folyton szemeink előtt: a haza üdve, a nemzet boldogsága ! Hiszen annyi még a tenni az alkotni való. Olyan szegények, olyan elmaradottak vagyunk, más hatalmas, gazdag, független nemzeOly solan volnánk, hogy vére veszteségét Meg nem érzi többé árva nemeetünk ? Szerte, hullásunknak sohse érjük végét? Testvérünkön többé nem segíthetünk? Gondtalan lelkedet fárasszák a gondok, Hogy ne dobd a sárba azt a szép babért ; Elpuhult testedről tépd le azt a rongyot, Melyért idegennek adtál drága bért. Vedd hasznát a karnak, bár nem forgat kardot, Adj az éhezőnek munkát, kenyeret; Könnyeit nem látod, jajját meg nem hallod? Nem félsz, hogy lesújt a lelkiismeret ? Mért nincs oly erőm, hogy világgá kiáltsam : Testvérim, mentsük meg, ami menthető! Megtépett zászlónknak inkább vesztét lássam, Mint hogy folt tapadjon hozzá, égető . . . Fel hát azt a zászlót, hősök lobogóját, Esküdjünk, hogy hozzá hívebbek leszünk, Értsük meg a kornak dörgő riadóját, Mert hazánk is elvész, ha mi elveszünk!! Vletórlsz Józ»ef.