Nyírvidék, 1907 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1907-03-31 / 13. szám

SXflIT. évfolyam.1 T3. szám. Nyíregyháza, 1907 évi március hó 31. A SZABOLCSVARMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK és a SZABOLCSMEGYEI TANÍTÓEGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételeit: Egész évre 8 korona. Fél évre 4 „ Negyed évre 2 „ Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZ-TÉR 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések nagyság szeiint számíttatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronkint 00 fillér. Apró liiidetések 10 szóig 40 fii., minden további szó 4- ül. Vastag belüvel szedett kétszeresen szimit. Húsvét, A húsvéti ünnep nagy gondolata érintse meg szivünket és termékenyítse meg lelkünket, mert a Szeretet, az Isten-ember föltámadása által ezen a napon lett vezérlő törvénye az emberiségnek. A Krisztus társadalma a szereteten épült. Ez az a leghatalmasabb törvény, mely az emberi társadalom rendjében megvalósult. Léhák, akik máról holnapra élnek, hazugok és csalók, akik pillanatnyi siker verőfényében sütkéreznek, akik legfelül állanak, vagy akik a sors rostályán alul maradtak : a méltóságos stréberség és a sebeit mutogató nyomorúság : ennek a húsvéti ünnepnek nagy gondolatából érezzen meg csak egy parányit, hogy ennek a nevezetes évfordulónak a húsvétján ne csak lássék, de ugy legyen, hogy ezer és egynehány viharain és kevés verőfényes napjain csakugyan erős törzse növekedett ilt a magyar nemzetnek, ezer éves, mély gyökerű, lombos és virágos. Lám, a szabolcsi dombok folyton változó és mégis ölök egyformaságu homokján is kinő, közélelünk unalmas sivatagából egy-egy üde zöld fűszál s várja a harmatot, hogy valósággá lehessen ez az imaszerű fohász ! Frázis ez, igaz ! De a jövendőnek, mely a szeretet munkája nélkül való napok tétlenségéért egykor majd fizetni fog : hpjh, keserves lesz az aratása ; amikor majd ez a mi mesterséges módon széttagolt társadalmunk sok rossz kelése megérik. Kezeljük és alkalmazzuk azonban Krisztus születése után a XX-dik század elején igen furcsa módon a Szeretetnek a törvényét. Kimondtuk az emberi egyenlőséget 1848-ban! De az a társadalom, mely ezt megcselekedte, eltűnt.; — mintha nyoma se lenne már! Felszabadítottuk a jobbágyságot s rövid ötven esztendő kellett csak hozzá, hogy — ami ennek a nagy munkának tartalma, színe, értéke volt, ami azt megcselekedte: kivesszen a szeretet M ii t&raájai. Árnyak a falon. I. . . . Milyen bolondok is néha az emberek! Akkor ébrednek, amikor nyugaton már leáldozóban van a nap. * Ubul unatkozott. Elborult kedélylyel bolyongott órákig a szürke boltíves termekben és mindenkeppen unalmasnak találta az eletet, a maga változatlan egyhangúságában. Érezte, hogy őt, az egyke r nyugodt kedélyű világfit, morózus hangulat gyölri, mely végül is tűrhetetlenné válik és kövelelni fogja az igazi életet a test és a lélek számára ; azt az életet, melyben a legprofánabb ettber is örömét találja s a mely ezer erővel hajszol, űz a mámor karjaiba. Gondolkozott. Tudta, hogy a modern remeték megdöbbentő bűnhődése — az apáthia — már rtentsokáig várat magára. Múlnak a napok egymásután sorba, azonképpen növekszik az árnyékunk is, mely végül is diadalmasan magába öleli a testet a lélekkel és szívvel együtt s a mit meghagy belőlünk, az mar nem egyéb : egy élő, önmagával tehetetlen árny embernél, ki suhan, mozog hangtalanul az árnyéka után, anélkül, hogy csak gondulna is arra. hogy tulajdonképpen miért is — éi ? . . És mégis, sebogyse tudta elképzelni, hogy ő, Ubul. ki a kámzsát is levetette, mert lul világiasnak talalta az életet a zárdában és eljött ide, egy századeleji viharvert kastélyba baglyokra vadászni, most egyszerre kopaszodó fejjel újra klakkot, frakkol öltsön, hogy megkezdhesse az Ephogének öntudatlan éleiét, kik élnek máról holnapra, dőzsölve, rajongva, megragadva a világi é et gyönyöreit a maga számtalan változataiban. Pedig ettől undorodott ő meg és mégis, most kezdte belátni, hogy bizony az ember mégsem született arra, hogy fakó foliánsok és poriepeit, rébuszos tentaMintha csak a harc rémes jelenetei közben s az utána következett elnyomatás sötétségében: az akasztófák árnyékában, a „Pulver und Blei" ropogásánál, a megtelt börtönök szenvedései közepette élhetett volna ez a nagy szeretet szíveinkben. Amint csak egy kicsit kisütött a nap, kezünk lábunk egy kis mozgáshoz jutott : mindjárt föltámadtak a nemzeti egységet bontogató törekvések, szenvedélyek. Ré-i átka a magyarnak ! A szeretet helyét elfoglalta az önzés ! Az egyenlőség helyett, a szülelés joga érvényesült ! Jött utána a vallási türelmetlenség, s ennek nyomában a magyar társadalom erejének felekezetek szerint való széttagolása. És végre elértük azt is, hogy a régi jobbágy, aki 1848-ban régi földes ura kezéből, önként adva, a közös emberi és állampolgári jogok birtokába jutott: ma szocialista ! * * * A tavalyi Húsvét a magyar nemzeti erő érvényesülésének és diadalának az ünnepe volt! Az ugrai levél, a chlopi-i hadsereg-parancs, a parlamenti többség nélkül nyakunkra bzabadilott törvénytelen kormány, mint a jégverés pusztítottak. Ingott a föld a lábunk alalt. Elsápadtak a gyöngék, megtántorodtak, elbuktak ! Oda adták magukat a fekete sasnak, megtagadva régi oltárát a magyarok Istenének ! A megtévesztett, megfántoritolt, hivatalért, rangért vásárra került alakok száma egyre szaporodott. Elzüllött, becsületvesztett ekzisztenciák kerültek fölülre ! Telhetetlen ambíciók érvényesültek, üres zsebek megteltek. Nem kellett hozzá semmi, se érdem, se tehetség : csak egy kicsit el kellett árulni a Hazát. Épen most egy esztendeje a mi nyakunkra, a mi leigázásunkra egy volt alkotmányos alispánt Nagy Lászlót küldték ki, hogy bennünket letörjön. Vártuk őt vértezve a passiv-resistent

:a letörhetetlen fegyvereivel, szilárdan állva a törmenek közölt tö!lse el az éleiét, távol minden emberektől, magányban. ... Az ablaknál állt és kíbámu t a rejtelmes árnyakkal teli éjszakába. Kobor felhők gomolyogtak az égbolton, lent a töltés alján pedig csobogva morajlott a megáradt viz. Piszkos rongyok, fadarabok, moszatok forogtak rajta örült kavarodásban . . . — Mivégre élünk, mivégre — suttogla — hogy magunkba zárjunk egy egyéni eszmevilágot, amelyet Jézus Krisztus törvényeinek kellpne szentelnünk ! „Ite et docete !" Hat ha fanatikus lelkünk megundorodik is a világ vásári zajától, ha nem ís nézhetjük felháborodás nélkül a dőzsölök észvesztő márnoranak pokoli tombolását, nem az volna-e a rendeltetésünk, amire a Megváltó taniiott bennünket ? Menjetek és lanit-atok ! Megremegett. Érezle, hogy mindenképpen helytelenül cselekedett akkor, amidőn ahely elt, hogy morált és irkölcsöt hirdetett volna, tisztán hóbortból, fanatikus szeszélyből, gyáván megfutamodott a világ elől, tulajdonképpen azt se tudva, miért és minek ? . . . G-ak ment; s midőn az első lépési már megtette, near engedte a büszkesége, hogy visszaforduljon. Hrtelen és nyomtalanul tűnt el a világ árgus s emei elől s bar abban a lársada mi légkörben elt, ahol egy imb.-r hiánya nem sok vizet zavar, mégis őszintén sajuallák és eltűnéséről képtelenebbnel képtelenebb ve-rziok keringtek. 0 pedig csak ment, rrnnt vakon, ügyel sem vetve a múltra, egy fantasztikus álomkép nyomában, mely zajtalanul keringett elölte álmatlan, átvirasztott éjszakakon. Próíán emberik beszelik, hogy egy lány miatt hagyta oda a világot, amelyb.n mindig a diadalok mesgyejét járta. . . . Neki támaszkodott a falnak. S'.emel-fürkészve kutatlak a fekiteségben a hajoldozó fasudarak és a búgva morajlo víztükrön egy nyugvó pont után, de sehol uyugalom, sehol megallapodolUág, akárha minden, ami van, él és mozog, csak avégből volna, hogy célt érjen, hogy rendeltetésének érjen. vény erős talapzatán s készen szenvedések, nyomorúságok viselésére. Kisütött azonban a nap s ugyan az a nap süt ma is felettünk. Miért van még is, hogy most a forduló tavasz nem fakaszt szivünkben reménységeket, a meddőn, gyümölcstelenül inuloll nyár ulátt? ! Hát még igy sem, hát még most sem jöhet el a mi Időnk ?! Hát a visszavonás, az önzés, a kapzsiság, a hiúság, az egymásra törés csakugyan olyan töPlénelmileg igazolt, végzetes karaktere a magyarnak, hogy örökös legyen miatta szolgaságunk-? ! Hát cs.kugyan ugy van, hogy mi magunk vagyunk legnagyobb ellenségei önmagunknak, akik a békében vérzünk el s a harcban ujhodunk meg ? ! * * * Zsúfolásig tömött templomok ajtóin széles, lassan hömpölygő hullámokban áramlik ki a fölhangzó Hozsánna ! A föltámadás örömünnepét üli a keresztyén világ ! Harangok zigása, orgona bugása cgybevegyül a tavaszra fogamzá természet zsongásával. S megkönnyebbít.tni lélekzik föl a Itillel teljes kebel : Föltámadunk ! Gyermekvédelem, Gyermeknapok: ápr. 2—3 A/> Ur saját képmására teremtette az embeil. Adóit neki Ítélni ludó észt, megáldotta érző szívvel, felszárnyaló lélekkel, megkülömböztette az ösztönei után induló más teremtm-nylől, hogy tudásával, érző szívé vei, lelki erényeivel, a szép, kedves elet magvait hinlse el. Az ember elindult a kijelölt ulon es léptei nyomán haladt a kisérti s szelleme. Ami ió, sz p és nemes sarjadzott ki lelkében, ami éltető lang gyúlt ki szivéb n. oltotta, h rvaszlolla, fogyasztotta a tagedás nemlője. És megkezdődött a harc. A/, isleni erények küzdenek a gonosz indulatokkal. Az érzékek viaskodnak a léikkel. A bűn i.tjr az erényt. És tart a lurc időtlen időklől a végtelenségig. Télován nézett maga köré, mintha keresne valakit, egy akarki idegen

1, aztán megborzongva, visszasugallo tekintettel érezni kezdte, hogy egyedül van. — Egyedül, egyedül! — pusmog a önkivü e'ben. Járkálni kezdett a szobában; álomlátó, erő költözött lelkebe es hasztalan küznödölt, hasztalan borult kétségbeesésében az asztalra, ugyvilágabol csendhen, imbolyogva, mint egy fantazmagorikus e-.er fényben vibráló színjáték : kibontakozott a múlt Egy barát! még egy tarát ! . . . Ez oberlieutenant Milliam, a lányos arcú krakélei Don Jüan. (Most mar kapitány bizonynyal, lia csak v„l.)mely szép asszony férjenek a jóvoltából wz árnyékvilágba nem Cíörleleit.) Az meg Gida, a pezsgő király; (tulajdonképpen n in pez-tró. annal kevésbe király, de a p zsgőt király nódra is-/u) aztán még i gy barát, meg egy . . . közben egy asszony, egy leány, majd egy dicső pjyipa, hálán a lőcslábu. pnkhasu, kis champion jockey. az... ejnye ! hogy is hívják ? . . . no ! . . Amnésia, Amné-ia — dörmögi kélségb, esel len és hisztérikus nyugalommal figyeli tovább az izgága lélek boszoikánytáncát. Tempi passali. És jönnek, m nnek > gyre mámoros arccal, karagi' szemekkel a barátok, kiket jól isméit és mások, kikiől már megfeledkezett. Árnyak, arnyak a falon, a mull letiprott ellenfelei, kik között ő ugy jart, ugy él', mint egy istenit' tt diadalmas hadvezér. És Utul, a szalonok dedeigetelt kedvence, a nök ízninek bálványa csendesen zokogolt ... A falon, a besütő ho'd tényében, r ndületlen nyugalomrml allt egy árnyék. Egy nő! És Ubul reszkető őrömmel tárta ki utána karjait. • Árnyékot akart ölelni ! felszisszent . . . Valami osloba l'eihő a hold elé tévedt; az árny suhanva kiv| s^ott a feketesége, eltün'. de megmutatta nz ut.it, a ] merre mer.t és a megtévedt Ephogen remegő hangon susogta : — Vissza az éietbe, vissza az emberek köze! És ragyogott a szeme.