Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1906-09-16 / 37. szám

2 37-ik szám. N Y I R V I D É K 1906. szeptember 16. fel esztend őról-esztendői e, de keserűen elszomorító, ha a viszonyok reális számbavételével próbáljuk e miuden évben inegujuló jelenség értékét mérlegelni. Képes eltartani ez az ország egy ilyen tömegét a csupán szellemi munkájuk után megélni akaróknak 1 Képes e nekik a nemzeti társadalom a maga szervezetében e szervezet romlása nélkül helyet adni, képesítésüknek, igényeiknek megtelelő megélhetést biztosítani, kielégíteni a sok felfokozott vágyat és munkakedvet. Képes-e egyáltalán csak munkát és kenyeret is adui ennek a tízezernyi karnak és szájnak, mely néhány esztendő múlva a kielégítetlen étvágy mohóságával fog majd ilyen után tülekedni és kiáltozni. Napró'-napra ijesztőbb nizoDysagait látjuk, hogy: nem A magyar nemzeti társad tlom mindenféle gyilkos nyavalyái között már is a legsúlyosabbak közé tartozik a szellemi munkásoknak túltengő produkciója, a gyakorlati pályákra készülőknek elenyészően csekély számával szemben. Esztendőkkel ezelőtt észrevettük már ezt a veszedelmet s folyik is miatta a meddő sopánkodás uton-utfálen, de niucs rá kilátás, mert nincse.n mód, hogy ez a helyzet rövidesen javuljon. Évről-évre kegyetlenebb lesz. A túltermelés egyre tart, mindenki középiskolát végez, klasszikusokat tanul, hivatalnoknak, bircnak, ügyvédnek, katonának készül. Ezeken a pályákon a kenyeret adó helyek száma szinte fixirozva van, alig-alig növekedik, az ide készülők és képesítettek nagy része esztendőkig ingyen bocsátja muuka erejét az állam rendelkezésére. Mind nagyobb lesz azoknak száma, akik a létra első fokára se tudnak felkapaszkodni Kedvüket vesztik, elkeserednek, eredménytelennek látják annyi esztendő minden küzdelmét, törtetését; irigységgel és gyűlölettel néznek azokra, a kiknek sikerült a nagy asztal mellett bármilyen nyomorult helyet is szerezni. Meghasonlanak, czéljukat tévesztik, az élet örökös elégedetlenei lesznek s igy nő fel lassankint egy olyan szellemi proletariátus a négy folyó és hármas bérc hazájában, hogy Oroszország is megirigyelhetné majd tőlünk. Ez pedig nem rémlátás, de olyan valóság, melynek erjedő és csirázó magvait a figyelő szem lépten-nyomon észreveheti. Csak az évtizedeken át hivatalnoknak nevelt magyar társadalom elsikkadt büszkesége, élhetetlensége. uri nyomorúsága és alázatossága teszi, s a beteg szervezeteknek az a felénk tartózkodása, mely irtózik a sebek felfedésétől hogy ennek a szociális nyomorúságnak eddig erőtlen nyögése volt hallható csupán, s nem elszánt és elkeseredett csatakiáltása is. Szégyeljük, hogy koldusok vagyunk, s koldus urak módjára járuuk, kopogtatunk az ajtókon félénken és alázatosan, mert a büszke és jogos elégedetlenség hangos zörgetése Ízléstelen volna s nem illő egy ilyen uri társadalomhoz. Lenézzük és megvetjük a jobb létért és szabad jövőért késhegyig küzdő hogy ilt találom" — hebegi, m zavartan. Lá'szoll rajta, hogy kételkedik szavaimban. Leültein mellé s fehér kac=ója után nyúltam, folytatni akarván ott, ahol tegnap elhagytam. Izgatottan rántottá el kezét s rám szólt: „Ugyan Bandi, ne izetlenkedjek!" Nem tudlam hova lenni ámulatomban. „Minő változás!" — gondollam .Szinte hihetetlen . . . Bosszús lett. m. Bántott a do og. N.hany közömbös szót szóltam még hozzá s azzal valami ürügy alatt lávozlam. Kezet logiunk, de minő hideg volt az a kézfogás ! Szinte fáztam tőle. Hazaérve szobámba nem estem kétségbe, hanem bosszút fórul lanr. El fogok utazni. ez az elhalálozás támadt bennem. Előbb azoi.b.ai még talalkozni akariain vele, hogy ezt neki meg is mondjam, gondolva, hogy ezzel halni fogok. Az ebédnél találkoztunk újra. — Ő szép volt és viruló, én mini a zord északi szélvész. Ő mosolygo t. mint az itáliai verőfény, én mogorva vollam, mini egy grönlandi benszülöU. Ó folyton csevegett, én egy re hallgattam. Látszólag minden igyekezetemül az evésre lorditottam, valójában pedig váiLm az alkalomra, hogy egy kis kifakad isi rendezhesse * ellene. Ebéd utan a mama távozoll s mi egyedül maradtunk. N.igy s kínos hallgatás támadt. Végre megszólalt ő: — Bandi, hallja, maga mi szörnyen unalmas. Mi baja kérem : — Még ki rdi! ? — fakadlam ki hirtelen, mint aki r.'g váriam e kérdést. — Reggeli eljárása azt hiszem éppen nem lehet jókedvüve .... Hígyje még, nem volt sz> p magától. Megdöbbenve néz. II rám. Talán csuk nem akar itt nekem prédikációt lailuni!? kérdé megbotránkozással. Azt hittan itt az ideje, hogy elővegyem az ütőkártyát: — No — feleiéin léhálról — már nem soká logok p rédikálni magának. Lestem a hatást, amit kijei, ntésem tesz rá. Ő nyugodt arccal, érdeklőd >e fordult hozzám: — Talán elutazik ? — kérdezte. Nem volt a hangjában semmi abból az izgatott, aggódó remegésből, mely visszatartja a távozni készülőt s melyet én annyira váltam. Csalódottan, bosszúsan álaszoltam : szocialistát s behunyjuk szemeinket küzdelmük óriási tanulságai és eredményei előtt, melyek között nem utolsó talán az sem, hogy egy kőműves segéd például többet keres manapság mint a joggyakornok ur. Pedig hol van az arány a munka és tőkebeli befektetés kö t, melynek árán a két ekzisztencia kenyeréhez jutott ? Meg kell állapitanunk e tényeket, s velük együtt azt is hogy tanulságaik nem hatottak még a magyar társadalom elevenéig, különben nem küldené minden ujabb felserdülő nemzedékét könnyelműen és lelkiismeretlenül a maga egész tömegében még mindig az úgynevezett általános műveltségre, voltaképen a hivatalokra képesítő középiskolákba. Ezért nézzük mi szomorúan eünek a fiatal hadseregnek útra indulását azok felé a rózsaszínű kapuk felé, melyek csak a gyermek szivek fantáziájában élnek. A valóságban miniszteri előszobák ajtóivá lesznek, melyek előtt sírva kilincsel minden erő, ambició, tehetség és lelkesedés, a mi csak széles Magyarországon termett. — y — Régi dolgok. XII. Kemecse hires község Szabolcsvármegyében. Mindég is az volt. A nagy közönség rokonszenvének szárnyain emelkedett azon szédítő régiókba, amelyekből győzelmesen csapott le vetélytársára — Bogdányra. . Bogdány, a Bach korszakban és a Provísoriumban a hatalom zenitjén, közigazgatási és politikai központ, csendőr és pénzügyőri állomás, szolgabírói székhely és dohánybeváltó hivatal; Bogdány, a Nemes Pálok és Lászlók szűkebb hazája és ősfészke hasztalan erőlködött az ifjú Kemecsével szemben, amely a hegemóniát csakhamar magához ragadta. A járást ugyan Bogdányi járásnak hívják most is, de a központ Kemecse ; Bogdányi választókerületről van ugyan említés a törvényben, de igazában Csak élelmezési központ. Programm vagy a beszámoló beszédeket Kemecsén tartják. Kemecse, az egészen más tényező. Köztársaság a szószoros értelmében, mert még elnököt sem választ; két gyártelep tulajdonosa, amely több adót fizet mint az egész Bogdányi járás. Kemecséböl kitelik egy kis törvényszék és járásbíróság és egy fél vármegyei tisztikar. Közúti tekintetekben pedig egy mellőzhetlen tényező. Igy p. o. mikor arról volt szó, hogy ki kell építeni a Nagyhalászi és Vasmegyeri vámos utat, ezt űgy cselekedték meg, hogy e czimen kikövezték Kemecsének két utczáját és Kemecsének a Halász és Megyer felé vezető közlekedési útjait egészen a Megyeri és a Halászi határszélig — tovább egy lépést sem ; s ezt nevezik Halászi és Megyeri vámos müutnak. No de meg is érdemlik a Kemecseiek a vármegye rokonszenvét, mert elkezdve Bépássy tábornokon mindenki ott volt 1848-ban, ahol a hazát fegyveres kézzel kellett megvédeni; ott volt: Borbély Gáspár, Megyery Gábor, Kelemen Gábor, Géczy Ádám, Krasznay Gábor és Péter, Mikecz Tamás, Gida, Sándor stb, — Eredeti alak lehetett az a Mikecz Sándor. A már többször említett Erdélyi Mihály beszélte el nekem, hogy abban az időben amikor ö Kótajban Sichermann Emánuelnél Brenner volt, meglátogatta Komecsén Mikecz Sándort, s másnap együtt mentek Kótajba. A Bodóhegy körül utóiértek egy zsidó taligást a ki a nagy homokban ugyancsak biztatta a lovát: „Ne szarvas szarvas ne ; no csak szarvas" stb. — Igenis c l, még pedig azonnal ! Kezeit csókolom. Jó mulatásl ! Megint egy hideg kézszorítás, udvarias mosoly. Ve'eiu forgott a világ. Szerellem volna még valamit mondani neki, hogy I. lkem terhén könnyítsék, de meggondoltam a dolgot s s/.ótlanul, felemelt fővel távoztam. Még hallollam, amint gúnyosan uláuam kiáltotta: „Szerencsé^ úlal!" Hazamenti m s a következő hetekben óriási lelki küzdelmeken mentem kenszlül A szerelmes s az önérzetes, bű zke férfi küzdölt b. nnem életre-halálra Végre győzött az, önérzet s bármint is vont szívem az ő közelébe. illenlálllam a kisrrlésnek s maradtam. Kerestem a társaságot s igy akartam kinzó emléketől megszabadulni, de rum sikerült. Folylono an dőltein lebegett, avval a csábos mosolyával s hamis nézésével. Ha leányarcot lallam, az ő vonását igy. ke/lim benne felteelezní s boldog vollam, ha ez. kissé is sikerüli. Mondhatom komi z állapot volt, de tűrnöm kelleti, ha nem akai tam in igamai előlié megalázni. Már pe dig nem r kai tam. S -jté.-eui azl sug a, hogy majd eljön ő s megadja nekem az elégtctell, amire vágytam. Sejtést ni ni in is csalt ... A taniti k liangv. rs nynyel egybekö ölt tánceslélyén történi, hogy amint a ruhalarban az. éikező vendégeket lestem, egyszi rre i sak várallai ul s n gy meglepetésemre őt pillantottam meg az érkezők közölt. Szép volt, talán szebb mint valaha s én tekinteb uiel önkéntelenül rajta feledtem. Ő is észre veit engem s amint l. kintetünk találkozott, gyengén elpirult s szemei oly bűnbánóm tekintettek rám. A következő píllaiatban azonban már kihivó dac villogott elő abból a ham s szempárból. Én — mint akit lillolt dolgon éinek — sietve kaplain el fejemet s eltűntem a tömegben. N m is látóit azután, mert én egy oszlop mögé húzódtam s úgy gyönyörködtem benne láth italian rejtekhelyemről. A négyesnél véletlenül egymásmellé kerültünk. Én nem akarlam ézzre venni, ő pedig egyre oly hamisan, kihívóan mosolygott rám. Egyszer aztán már nemállhatla meg, megszóiitott: Mikecz Sándornak kapóra jött ez a biztatás : „No hát kedves Mihály barátom, szarvast még ugy sem lőttem — nem szalaszthatom el a kedvező alkalmat." Ezzel czélba vette a „szarvast" és karikába lőtte. Persze tetőtől-talpig uri gondolkozású ember lévén képzelem, jól megfizette a szarvas árát. * * * Vissza kell mennem vagy 15 évvel, hogy egy divatba jött közmondás eredetére reá mutathassak — Kállay Tamás bátyám házához, ahol közvetlenül a forradalom előtt, vagy lehet 1850-ben tartották mennyegzőjüket Tamás bátyám leányai Ida és Laura, akik Kende Kanuthoz és Rátonyi Jánoshoz, ugy tudom egy napon mentek férjhez. Természetesen sokan voltak jelen Szabolcsvármegyén kivül Bereg—Ugocsából és Szatmárból, mint a vőlegények vármegyéiből. Esküvő után a lakodalmi ebédnél szokás szerint megeredt aztán a felköszöntők bőséges árja a fiatal párokra és az örömszülékre. Az első násznagy kiemelte az egyik menyasszony bájait és szépségét, amely még az ugocsai szép asszonyok koszorújának is díszére fog válni; a másik dicsérettel emlékezett meg az egyik vőlegény szellemi képes • segeiről, amelyek őt Szatmármegyében, „a jelesek hazájában" vezérszerepre jogosítják; egy harmadik beregi vendég pedig*) — egy pár aranykalaszhoz hasonlította a két testvér menyasszonyt. Emánuel bátyám, mint a házhoz legközelebb álló atyafi, (felesége Reviczky Jozelfa testvére volt Tamás nejének) — kitűnő szónok és a tósztok nagymestere mondott aztán egy remek félköszöntőt a fiatal házaspárokra s azt, udvarias hivatkozással az előtte elmondott felköszöntőkre, igy vezette be: — Noha köztudomás szerint Szatmári okos ember, Ugocsai szép asszony és Beregi búza nem tesznek bőséget — 1 Iát a nyiri makk? vetette közbe bosszúsan a Beregi násznagy uram. Igy keletkezett a később divatba jött közmondás. Itt Tamás bátyám házánál ismerkedtem meg pár évvel később Haas Mórral, aki akkor Székelyben lakott, de az 50-es évek elején rendezte be Tamás bátyám kis pálinka masináját. Nem egyszer emlékeztünk vissza örömmel, ezen első találkozásunkra. * * * Az ötvenes évek vége felé egy nagy társaság rándult ki Kálló-Semjénből a Kállay Emánuel Biri tanyájára kopózni. Szeptemberben voltunk — s igy még a bécsi iskolák megnyitása előtt. Résztvettem tehát ebben én is. A résztvevők közzül Emánuel bátyámon és Kornélon kívül visszaemlékszem: Bónis Sámuelre, Pilissy Lajosra, Szentimrey Kálmánra, Kállay Edusra, Fazekas Sándorra, Rózsa Pistára és Kiss Mihályra a Jágerre. Szerencsétlenségünkre a Göringynél kezdtük a vadászatot, amely rengeteg nádasból a kopók egy egész farkascsaládot vertek ki, s ennek a nyomán elszaladtak a Geszterédi nagy rétbe, ahonnan teljesen kifáradva csak estefelé kerültek haza s igy másnap sem vehettük hasznukat. Vadászat helyett aztán az én kedves urambátyámék a Petri dézsma bornak (ez az ital ugy a czibere és az almabor között figyegett) bőséges fogyasztásában és a kártyában kerestek és találtak kárpótlást. Soha sem felejtem el Bónis Sámuel bátyámnak ez alkalommal elejtett e szavait: „Már akárhogy erőlködöl is kedves Emán barátom, annyi bizonyos, hogy te belőled soha sem lesz renomirt korhely!" Ebben a korszakban, amelyben atyáink szabadságharezunk balvégzete felett hullatták a bánat és az elnyomatás feletti elkeseredés könyüit, abban a korszakban, amidőn az egyéni tevékenység és érvényesülés meg volt bénítva, sőt kizárva minden téren, sok jeles *) A nevére elbeszélő Kállay Ferencz már nem emlékezett. — Bandi, magi még mindig haragszik rám? Adtam a meglepettet s megdöbbenve szóltam : — En ! ? Sohse is haragudlam ! — Igazán!? kérdezte ő hamisan hunyorítva szemével. — Persze, hogy igazán! Csak nem mondanám, ha nem úgy volna — bizonyítgattam hévvel. Beszélgetni keztünk. Kikérdezgettük egymást, mi minden történt azóta, hogy elváltunk s baiátságunk csakhamar légi lényében ragyogott. Bizonyos, hogy a vacsoránol mar együtt üliünk, az is bizonyos, hogy azután mind n táncot vele táncoltam, d: az a legbizonyosabb, hogy ma már boldog vőlegénye vagyok. — Ismételten gratulálok — mondtam kissé irigykedve, amint barátom boldogságtól sugárzó arcát néztem. — De nem gondolod, hogy házaséleted derült egére gyakran fog felleget vonni az ő szeszélyességének fergetege ? — kockáztál tani meg a kérdést költői modorban. — Óh, kérlek alássan, szó sincs róla! E felől ő biztosított s én egé.-zen nyugodt vagyok. Az utolsó szeszélye, mit kielégitek, a jelenlegi Mert tudd meg, hogy én most voltaképen az ő határozott kívánságára jöttem ide. Azért küldött ugyanis, hogy látogassam meg a helyet, mely bennünket összehozott s melynek igy boldogtágunkat köszönhetjük s vigyek neki innen egy tölgyfalevelet. Hogy pedig be ne csaphassam, szigorúan megh.igyla, hogy lev. lapokat küldjek neki . . . Eí tehát az. ulolsó kielégített szeszélye. E kívánságát nem tudtam megtagadni, mert oly szépen kért s oly édesen mosolygott hozzá, de erélyes n kijelentettem, hogy további szeszélyeit nem vagyok h.jlandó tűrni. 0 egy kedves argumentum, egy csók kíséretében megnyugtatott, hogy erre nem is lesz szükség .... Ezek után azt hiszem nyugodt lehetsz. Hogy én nyugodt voltam e, az más kérdés, de hogy ő az. volt az bizonyos. Éi ez a fő ! Konthy Géza. X