Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1906-12-23 / 51. szám

űl-ik szám. N Y I R V I D É K 1906. december 23. Ujabb idők. XI. Ha emlékezetem nem csal 95-ben volt, hogy Károly Lajos főherozeg, mint a magyar szent korona országai vereskereszt egyletének fővédnöke kőrútjában itt Nyílegyházán kiszált. Ezt megelőzőleg a magas vendég látogatásáról azonnal értesítettem Sztarek Ferencz egyleti h elnököt, és Jósa András barátom mint egyleti főorvos szives volt egy vasúti bakterházat nyakrafőre kisuroltatni s „vereskereszt kórháznak* ugy ahogy berendezni. Másnap a díszes fogadtatás után az indóháztól az egész küldöttség a rögtönzött Potemkin kórház felé tartott, amelyet Jósa mutatott be a főlierczegnek. Fővédnök ő fennségének minden nagyon tetszett s tetszésének többször ismételt: .nagyon szép" — „sehr schőn* szavakban adott kifejezést Ismeretes dolog, hogy én szeretek németül beszélni, arra minden kínálkozó alkalmat szívesen felhasználok, s igy valószínű, hogy látva azon leküzdhetetlen nehézségeket, amelyekkel Ö fennségének a magyar beszédben megküzdeni kellett, már a kórház felé menve vagy a kórházban talán, németül feleltem a főherczeg kérdéseire. Elég az hozzá, a pályaföhöz visszamenve Ö fennsége igy szólt hozzám: — Wie ich inerke, ist Herr Obergessan der deutschen Sprache máchtig* Igenlő feleletemre majd igy folytatta : — Auch ist wohl ihre Familie im diesen Comitat anszászig? — Zu dienen k. u. k. Hoheit zeit 1000 Jahren" — volt a felelet. Vártam a sensatiót. — Elmaradt. Ö fennségének erre is csak az volt a felelete: „Sehr schőn, sehr sehőn" .... * * Gróf Török József távoztával a f.-szab. tiszai társulat visszanyerte önrendelkezési jogát. Legott felmerült a kérdés, hogy nem lenne-e helyesebb ismét miniszteri biztost kérni? S a kérdésre feltétlen igennel felelt a közvélemény akkor, amidőn kijelentettem, hogy az elnöki tisztet újból elfogadni hajlandó nem vagyok. Egy hatalmas ellenpárt is kialakult azonban, s ennek élén állottak: Salamon Tivadar, Orosz Sándor, Beretvás E. és Hrabovszky Guidó. Folyt a kapacitatio, de én nem engedtem. Az általam meghirdetett és ezen kérdésben döntésre hivatott társulati közgyűlés előtt egy szűkebb körű értekezletre hivtam egybe a társulatnak néhány befolyásosabb tagját, s a pro és contra elhangzott vélemény nyilvánítások után Orosz Sándor felejthetlen jó barátom szemrehányóan igy argumentált: — No édes Andrásom, a te érvelésed, hogy t. i. a társulat jelen zilált viszonyai egységes vezetést igényelnek, nem áll meg, mert ahol a társulati ügyek vezetésében olyan három higgadt ember venne részt, mint te, Tivadar és én, ott a társulati ügyele rendes menetét én biztosítva látom. Általános derültség. — Az már igaz kedves apám, — szólt bele a nálla gyakran tapasztalható feltételes komolysággal Orosz Miklós barátom, — hogy a higgadt omborcíket jól megtudja választani. * • • Azon számos és emlékezetes alkotások között, a melyeket Szabolcsvármegye közönsége az én főispánsá* E német megszólítás állítólag egy ritka kivétel volt a föherezeglöl. ** Mikszáth egy elbeszélésében tévesen potom 700 esztendőről beszél. övé. De hát melyik ? A mikor emezt látta, azt gondolta : ez, amikor meg amarre nézett, azt hitte : annak kell lenni! De az igazit nem lelte, pedig meg kell találnia. S az ő társai örültek az életnek, átvigadták kedélyes ifjúságokat . . . Bánó Karcsi, az a magas szőke gyerek, meg akarta tréfálni, összesúgott — búgott társaival, aztán odalépett hozzá : — Te Pisla, szólok valamit. — Halljam. — Nem jönnél el ma este velünk a tánciskolába ? — Tánciskolába? S szokásosan rámereszti kék szemeit. — Igen, tánciskolába . . . Tudod, csupa ennivaló, cukros kis lány van ott, akikket aztán körülfogunk, átfonva derekukat, belenézünk ragyogó szemeikbe . . . és . . . — És ? kérdezte s szemei megvillanlak. — És... jól mulatunk! Felelt kacagva Bánó Karcsi. — Ott leszek ! Szólt elszántan Tűz István. Bánó Karcsi aztán visszament társaihoz, kik ujra összesúgtak, de — ezt ő már nem látta. Lázasan várta az estél. Az anyjának azt hazudta, hogy a diákoknak találkozójuk van. — Magára velte apjától örökbe kapott smokingját, s — odasietett. Bizony furcsán, visszataszítóan feslett szegény abban a kopott fekete ruhában. Arczán a gondatlanság, könnyelműség, kuszált, laza hajszálakat növesztett, melyek csak itt-ott födték el arczát. . . . Kabátja egyik felén hosszabbra csüngött alá, másik felén feltűnően feszült testéhez. Cipőin keresztül önkéntelenül is kikandikált színes harisnyája. . . . Azok a gázcsillárok mindjárt kedvezőtlen benyomást tettek rá; nem volt hozzászokva a fényhez, megfájdult a szeme. De azok a kacagó arcok elfelejttették vele . . . Társai már vigan mulatoztak. Alig, hogy Bánó Karcsi meglátta, felé sietett s nevetve üdvözölte : — Isten hozott, — hát eljöttél ! — Hölgyeim, íme Tűz István barátunk, a ki. . . . Éktelen kacagas fogadta szavait. Tűz ezt félremagyarázta s ügyetlenül hajtogatta magát. Egynehány percig kacagva, majd titkos sajnálattal és undorral for dúltak el tőle. gom alatt különösen a millenium alkalmabol elhatározott és létesített, első helyen áll a vármegyei közkórház. A minden téren tapasztalható rohamos haladásra és arra való tekintettel, hogy egy nagyobb szabású kórházat csakis a legmodernebb berendezéssel szabad felépítenünk, e tárgybani véghatározatunkat számos szaktanácskozás előzte meg. Ezek során felmerült azon altalanos óhaj, hogy a vármegye és közkórházunk főorvosai tekintenék meg azon jelesebb kórházakat, amelyek az utóbbi években felépültek. s közöttük a legújabbat: a szabadkait. Ehez a küldöttséghez, nem emlékszem, a közgyűlés óhajtása folytán-e vagy önként, annál örömestebb csatlakoztam, minthogy akkor Albert rokonom volt Szabadkának is a főispánja. Meg is állapodtunk abban, Kogy 2 vagy 3 nap múlva Szabadkán találkozunk. Hivatalos ügyekben két napot Pesten időzvén, 3-ad nap délelőtt érkeztem Szabadkára, ahol Mamusich polgármesterrel az élén egy küldöttség a legszivélyesebben fogadott. A kölcsönös bemutatkozások után mindjárt ott hevenyében meg is állapítottuk a programmot. — Legelőször is, mond Mamusich elmegyünk a préposthoz, aki bennünket vár is ; azután meglátogatunk egy eredeti bunyó házat, még megtekinthetjük a tűzoltóságot is és aztán találkozás Vojnies Máténál. Szegény fejem ! Nem ismertem a szabadkai virtust, azokat az ősi jó szokásokat amelyek rendszerint áldozatokat követelnek. Elég az hozzá, elmentünk hát mindnyájan Mamusich Préposthoz. Oly szives fogadás, mintha 100 éve ismertük és régen nem láttuk volna egymást; teritett, megrakott asztal és — bor — bor — bor ! A Prépost rám köszöntött egy menkő nagy pohár (beillett fazéknak) bort; kikellett inni és — libabőrt kapok, ha rá gondolok — vissza köszönteni. Vesztemre a Bunyóháznál az öreg gazda beteg volt: Egy okkal több arra, hogy az egészségéért fenékig kellett kiüríteni a vendégpoharat. Elmentünk aztán a tűzoltóság mutatványaiban gyönyörködni. Az általam adott távirati jelre következett V/s perez alatt, négy teljes felszerelés már kinnt volt az utczán. Nohát ilyen meglepő eredményt sem lehet csak ugy szárazon tudomásul venni. S mindezt délelőtt — éh gyomorral!! Hivatalos eljárásomnak ily halmazatában csak Vojnits Máténál jutottak eszembe Jósa András és Kállay Budolf barátaim. — Hát édes Lázó barátom, szóltam a polgármesterhez, — hol van Andris ? — felelet helyett egy kézmozdulat jobbra. És Rudi? — egy kézmozdulat balra. Megértettem. S eszembe jutott aiM! parvenü zsidó, aki egy festőnek megrendelte, hogy szomrjfe ugy fesse ki, hogy ott a veres tenger, a menekülő zsia6

b had és az üldöző egyptomi hadsereg is legyen látható, a festő azonban csak egyenlően veresre festette a szobát. s a remekmű átvételekor aztán a következő párbeszéd folyt le közöttük : — Mit jelent ez az egyenlő veres szín ? — Kérem rz a > cie.- fcengw. — És Mózesnek zsidó hada hol van? •— Az már régen túl van a tengeren. — Hát a Pharao hadserege? — Az kérem mind egy lábig belefúlt. Én kötve hiszem ugyan, hogy mind a hárman belefultunk volna a szabadkai veres borba, pardon veres tengerbe, de az bizonyos, hogy mi küldöttségi tagok bizony nem találkoztunk egymással. Épitési terveket Elkezdődött a zene. Valami bor/as liaju ur ver le a zongorát. Tüz egy szögletbe vonult, onnan nézte ezt a vidám pezsgő életet. Látta, társai, hogy fonják át azokat a karcsú derekakat, hogy mozognak hogy kacérkodnak azok a kecses lányok ; szivét valami furcsa, valami epesztő vágy kezdte átjárni, de — végződött a zene! Bánó Karcsi hozzálépett, megfogta kezénél és vezette ! Ilova ? Nem tudta, nem látta, csak annyit látott, hogy valaki előtt megálltak ! Valaki akinek smaragd-szinü szemeiből élénk, villogó tüz meredt rá, valaki, akinek egész lénye olyan zsibbasztó olyan hevítő, érzést árasztott szívébe, hogy forogni kezdett vele az a gázcsilláros terem . . . Bánó Karcsi odasúgta a lány fűiébe : — Legyen hozzá kedves, azt akarjuk — szerelmes legyen magába ! Eltűnt a káprázat, ujra látni kezdett ... A lány arcába nézett. — Nos Tűz ur maga mért nem láncol ? — Táncolni, én . . . hebegte . . . táncolni, nem tudok! — Oh pedig az nagyon könnyű dolog . . . — Ellenkezőleg nagyon nehéz lehet, mert önnel táncolva, az embernek nemcsak a táncra, hanem arra is kell gondolni, hogy az a kápráztató szemfény el ne hódítsa! — Vetette oda Tűz, neki bátorodva, őszintén. Ha ezt más mondta volna, az a kacér lány e pillanatban szerelemre gyullad iránta. — most szájához szorított parfümös zsebkendőjét és elfojtva nevetni kezdett . . . Ekkor ujra megszólalt a zongora . . . s a lány agyában pokoliasan nevetséges eszme támadt: — Jöjjön, jöjjön, járjuk el ezt a rezgőt . . . — De, nem . . . tudok . . . Akkor már az a kacér lány ott pihentette kezét a kezében és nagy vidáman forgatni kezdte . . . Lett erre kacagás, lárma. ő maga is nevetni akart, — aztán arcába szökött a vér! Rajta nevetnek azok ? Őt kacagják ? Miért ? S megérintette azt a hosszú forradást . . . Érezte, mint ég az arca, hallotta, mint dobog a szíve ! Hát miért ? Sikoltani akart, — de visszafojtotta egy csendes, annál fájóbb szívlüktetésbe . . . Fogta a kalapját és De nem mulasztottunk semmit. A szabadkai kórház falait csak akkor vakolták: beosztás és berendezésről még szó sem volt. * * * Márezius hóban lesz öt éve annak, hogy a hírneves Halberstadti orvos Dr. Kehr látogatott meg Budapesten, s én felhasználtam az alkalmat arra, hogy neki Budapest nevezetességeit bemutassam. Utoljára hagytam az országházát, amelynek dicséretéből az én íllustris vendégem nem tudott kifogyni. — Hát t. uram, szóltam hozzá németül, valja be, hogy egész Nemetorszagban nincs ehez fogható országháza. nincs ehez hasonlítható kö2émí|let — Ja lieber Herr, in dem habén Síe ganz recht: aber zu unserer Entschuldigung mőgen Si

0 güti»st erwagen dass wir zu einem solchen Aufward wohl auf die nötliigen Mittel entbehren. Lesütött szemmel, szó nélkül kellett tűrnöm a maró gúnyt, amelynek alapgondolata azonban igaz v

0l't Kállay András. A hús-kérdéshez Kétféle vegetáriánus van a világon t, i. olyan !udákos, a ki nem tudja, hogy az embernek emésztő szervei vegyes táplálékra, — hús és növény félékre vannak berendezve Ezeknek legnagyobb része vagyonos hypochonder, a ki a tökön, krumplin, paszulyon kivül minden másféle finom, drága növényi táplálékot is megszerezhet magának. Ösmerek közülök egy-két példányt, de egy sem állotta tovább pár évnél. Elébb-utóüb mindannyian észre tértek. Most rnár még a fácánt és foglyot is megeszik. Ezek kivétel nélkül fehér hollók, a többi mind korom fekete. A kis hivatalnok, iparos, földmivelő köznép, külöi.ösen ha gazdasági cseléd vagy napszámos és több családtaggal van megáldva, a 60 -76 krajcáros húst csak sátoros ü nepek alkalmával szagolja, az egy és másfél forintos halért csak álmában folyik a nyála. Ébren csak nagyobb halpiacokon irigykedhetik azokra, akik jobb módban vannak. Mig a Nyírben a Tisza- és nyírvíz-szabályozás előtt, a hálászati- és vadászati tilalom előtt csak azoknak volt e féléktől orra foghagymás, a ki restelte karját kinyújtani, — most mir leglöbben ugy vagyunk. A legelők beszűkülése, az állandóvá vált seiíésvész, a kevesbbé vagyonos osztálynak menüjét — kivált téli időben — a kiumplira, káposztára, tökre, főzelékre szorította. Ezek a második fajta kény szer-vegetáriánusok. Már pedig Sokrales megmondotta, vagy megmondhatta volna, hogy „a krumpli nem étel, a tót nem ember", de a mi azonban a mi hazafias érzelmű tótjainkra nem pászol, mert azoknak van mit aprítani a tejbe. Ha pedig mindig csak káposztát eszünk, tüzes vérünk még k.áposz'alévé válhatik. Pedig hál fca valaha, ugy most volna igazán szükségünk eredeti, el nem 'ivjmplisodott, el nem káposztásilott magyar vérre. E„'y igaz'magyar pap barátom,' — a kin k név ól csak azért nem mondom meg, mert esetleg püspökké való kineve/.éset Bécsben nem erősítenék meg — a napokban azt mondotta nekem, hogy a „Mí atyánknak" azon passzussát, hogy „Add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket ma", azzal akarja megtoldani, „De a mindennapi húsunkat is". • Valószínű, hogy ezen toldást Rómában is helyben fogják hagyni. köszönés nélkül, égő arccal elrohant! Mosolyogva néztek rá az utcán az emberek, nem látóit ő senkit, csak a saját forradását takarta el kezével, ne lássák meg s ne — nevessenek rajta. Ugy dobogott a szíve, hogy szinte megijedt — magától . . . Hát élet-e az ilyen! Hál ez a forradás egész életét megkeserítse ? Miért ne örülhessen, mulathasson ő is ... A Duna hömpölygő árja mellett ment el. Belenézett a folyóba . . . Egynéhány lámpa fénye reszketett meg a sötét vizben. Olyan hivogatólag intett feléje. Minek élni ? Minek vergődni itt e lázas tusában ? ! S akkor pillantása oda esett az égre . . . Olyan fényes, clyan szép csillagok ragyogtak ott s ép az ellenkező gondolatokat táplálták benne . . . S miért ne? Hát nem juthat nekem gyönyör, boldogság? Ez a csöpp forradás ? Ej, én nagy, én ember akarok lenni az eszem, a telteim által! S aztán hazarohant a kicsiny kamrácskába. Ledobta magáról azt a nem neki illő plundrát, s elrejtve a kacagok szemétől, megátkozta a megpecsételt, megátkozott életet s ledűlt a kicsi ágyba, hol — tavaszról, boldogságról — szerelemről álmodott ! . . . * * * Azóta azlán még szótlanabb, még sápadtabb, még nyomorultabb lett. Ha munkájához fogott, egy árny szakította félbe, mely édesen ölelte át arcát ; ba álomba szenderült, föléje hajiolt és lezárta fáradt szemeit. Mit akar tőle az az árny ? Miért mereszti rá oly mosolyogva két szemét? Azt a villámokat szóró, delejes szemét . . . Szótlan lett. Olykor azonban ugy el tudott volna beszélgetni, csevegni, de akkor nem volt mellette senki, csak az az árny! Kergette, űzte a szobában véges-végig ; enyelgett vele, s aztán megfogta. Huh! Elesett a sikos padlón, az arcára esett! S éppen a forradásra! Ugy megfájdult, hogy az egész arca égni kezdett. A szoba forogni kezdett vele ... s ott ... az árny iszonyodva futott el tőle egy másik karjába. Egy másikéba! Föltápászkodott, szemeit dörzsölte, s mindene ugy fájt . . . Reszkető tagjaival a székbe dőlt és zokogni kezdett kis gyermek módjára! Zokogni, mert átok ül az ő fiatalságán, mely megdermeszti minden lépését, mely ott áll vészjelzőként minden tette előtt: az arc! és költségvetést olcsón készít Nyíregyháza, Kallók 45. Szuchy József építőmester