Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1906-07-01 / 26. szám

2 26-ik szám. N Y I R V I D É K 1906. julius 1. vendégül ugyané ak a Sósló-fürdőben. A házi gazda magyaros vendégszeretete, lekötelező modora s az igazán kitűnő ebéd, melyet Lendvai vengéglős kifogástalanul szolgált fel, a legjobb hangulatban tarlották össze a késő délutáni órákig a jelenvollakat, s természetesen szép felköszöntőkben sem volt hiány. Általános fdke-edést keltelt, mikor gr. M jlálh — ki a fogadtatással s ,i gyűlés lefolvásával láthatólag meg volt elégedve — kilálásba helyezte, hogy ezentúl a szövelséj közgyűlései evenkeni felváltva Szabolcs és Zemplénben fognak megtartatni. Régi d,olgok. VI. A Marienbádi időzést megelőzött valamelyik évben a húsvéti ünnepekre mentem haza. Abban a boldogtalan emlékű útleveles világban még a szopós gyermeknek is kellett „Passiersehein" ; hát hogyne kellett volna nekem 10—12 éves suhancznak! A normálok és alsóbb osztálybeli gymnasialisták azonban részesültek azon nagyjelentőségű kedvezményben, hogy a passzust az iskolai bizonyítvány is helyettesíthette. Ezzel és a legszűkebbre kiszabott útiköltséggel a zsebemben indultam útnak s átesvén a Gánsersdorfi útlevél vizsgálaton s átélvezve a „Neuháusel" (Érsekújvár) állomás üdvözlő czigányzenéjét, (akik mintha most is ugyanazon nótát fújnák), késő estve érkeztem Pestre. A menet úgy volt elöirva, hogy a Pesti indóháznál megvacsorálva még az éjjeli vonattal indulok Szolnokra s onnan tovább a hajnalban induló gőzhajóval. A sors könyvébe másként volt ez megírva; mert hát a jegyvizsgáló biztos — akinek a háta mögött mindég egy fegyveres baka állott, már nem emlékszem mi okból, de nem találta rendben levőnek az iskolai bizonyítványt s rövid úton egy katonai inspectiós szobába internált. Sok buta kérdezősködés és még butább jegyzőkönyvek felvétele után abban egyeztünk meg, hogy egy rendőr közeggel bemegyek a városba Kállaiy Féter bátyámhoz a személyugyanazonosság kérdésének elintézése czéljából. ÍJgy is történt; Péter bátyám (megjegyzem, hogy ez nem a „Nagy Péter" volt, a restaurator jurium, hanem a „Kis Péter") nagyon megürült látogatásomnak ; de én még jobban, amikor elmondván neki bajomat, így felelt: „Se baj kis öcsém, soha se jöhettél volna jobbkor, mindjárt rendbe lesz a dolog", és bevezetett egy szobába, ahol javába ütötték a preferánczot „Itt van urak egy kis öcsém", mutatott be Péter bátyám ; „Bécsből jön s nem akarják tovább bocsájtani; kérlek édes barátom, te mint az összes rendőrség főparancsnoka, segíts a baján." A megszólításra felkelt a helyéről egy aranygalléros ur, s rövid magyarázat után csak annyit irt rá az iskolai bizonyítványomra: „Überall frei passieren lassen ! Frottmann." Akik ismerik e szomorú idők történetét, tudják, hogy mit jelentett ez a szó: „Frottmann Dehát az éjjeli vonatról már lekéstem s igy a portásnál meghálva csak a hajnali vonattal indulhattam tovább Szolnok felé. De már későn: Nem várt ott már sem az Argo sem a Minerva! Nem evezhettem tehát az Argo vitorláival Gotchisba, nem ünnepelhettem a Quinquartus ünnepét a Minerva fedélzetén, s mivel ezek hetenkint csak kétszer közlekedtek le és felfelé, bekellelt érnem a „Lusztig" debreczeni delizsanczával. Nádudvaron megháltunk s másnap délután értünk Debreczenbe. A családi berendezkedés itt is bevált, mert előre nem látható kiadásoknak, már akkor is ismert czimén Reviczky Menyhért bátyám fedezte útiköltségeimet és saját lovain küldött el Napkorra. * 1850-től fogva minden évben rövidebb, hosszabb időre hazakerülvén, néhányszor találkoztam Kristóf bátyámnál gróf Vay' Ábrahámmal. Pompás 5 lóval, de soha kocsin, hanem mindég bőrernyős szekeren jött látogatóba K.-Semjénbe. „Excellentiás komám uram és Sándor mutatta meg magánau, mert akkor nagyon megharagudnék ám rá eíért a vastag indiscretióért. A fiatalember most már tiszlában van a helyzetlel s savanyu lemondással válaszol: Legyen nyugodt, nem Sándortól tudom. A leány megkönnyebbülten, lelkendezve: No, hála istennek! Már félni kezdtem .... Hanem most már azt hiszem tudni fogja lovagias kötelességet s discréten tí-lyes titoktartást igerve, félre fog vonulni, mert Sándor minden pilanatban jöhet. Az ifjú savanyúan: Igen, óh igen! Nekem ugy sincs iit mit keresnem. Kezeit csókolom Rózsika. A leány arca meglepetést árulel: Mi baja Sátory ? Az istenért, mi baja? — Hagyja, Rózsika, aagyja. Ne bolygassuk a dolgot. Kezeit csókolom ! Megragadja a leány kezét s csóközónnel halmozza el a foi mis kac=ókat. A leány azt hiven, hogy a lovag szerelmes belé, csupa szánalomból némán tűri e müveletet. E pillana'ban e^y feltűnően csinos fialal asszonyka vonul el nem messze tőlük. Amint észreveszi őket, meglepetten feledi raj uk szemeit ... A lovag éppen ekkor csokolja leghevesebben a lany kez4t. A fiatal asszonyka, ki u,'y latszik imieri őket, alig hisz szemeinek. kelelkedve all meg s mikor már többé semmi kétsége nem lehet, megvető tenintetet vet feléjök s tovább lépeget. f Ekkor üli lel fejét a fi ilalt-mber s és/.reveszi a csinos hölgyei, kiben egy jouri ismerősét fedezi fel. A remeny szikrája száll bele : — Ez már bizonyára ő. No még mindig helyrehozhatom az eddigi baklövésemel — gondolja magában biztatólag. azzal egészen megfeledkezve az előtte álló Rózsikáról, szó nélkül elrohan. A leány bimulva, sajnálkozó tekintettel néz az elrobogó lovag után s nem tudja elképzelni, mi baja lehet. méltóságos komám uram" voltak kölcsönösen a szertartásos megszólítások. Hogy miért komázták egymást — nem tudom, de a közöttük fennálló magyar sógorságra, (K. Kristóf felesége Ibrányi Mária volt, s az Ibrányiak és Vayak egy törzsből származnak) nagyon sokat adtak. Ebéd után fekete kávénál az adomák és mókázás járta, és a legképtelenebb előadásokban nem engedett egymásnak a két öreg úr. íme egy részlet : - .Excellentiás komámuram" kezdi Kristóf bátyám, bizonyára nem is hallotta, hogy-bogy jártam én a mult ősszel. Rossz tengeri termésünk volt, s igy a feleségemmel együtt elhatároztuk, hogy a szalontai faj sertés nyájat a szürti erdőre hajtjuk a makra. _Szt.-Mihály napján aztán útnak indítottuk a nyájat; vele ment az öreg számadó Mitru és két bojtár. Egyszercsak ugy Andrásnap körül az öreg asszonynyal éppen ebédnél ülünk, mikor az öreg bojtár beállít s elmondja, hogy a Latorcza kiöntött, a makk víz alá került s a sertésnyáj csak az erdő szélein tengődik. Azonnal elhatároztuk, hogy néhány szekér esős tengerit előre küldtünk s harmadnapra magunk is útra keltünk. Pappon b. Horváthéknál szálltunk meg. (A K. Kristóf nagyanya s igy az én ősanyám Muraniczi b. Horváth Borbála volt), Szürtén pedig Vecseyéknél szálltunk meg. Másnap siettem ki az erdőre, mindenütt kemény fagyos uton, s igy már biztos voltam abban, hogy az én makkom oda veszett s a sertés nyájat haza kell hajtatnom. Az erdő szélén leszálltam a szekérről s keresem a nyájat, amikor koloinpolás és ostor cserdités üti meg a fülemet. S az erdőbe beljebb hatolván a hang után, látom, hogy Mitru kolomppal a kezében jár a jég tetején egyik fától a másikig, mig az öreg bojtár jóval hátrább ostorát csattogtatva, hol jobbra, hol balra szaladgál." „Csak azután hogy Mitru megmagyarázta, értettem meg a dolgot. A Latorcza u. i. hirtelen kiáradt, de máimásnap beállott a hideg, harmadnap már erős jég borította a kiáradt vizet, s a viz hirtelen apadva a vastag jég kéreg alól kifutott. Ekkor az én öreg számadóm észbe kapott, az erdő széleken lékeket vágott, lebocsájtotta az egyiken a nyájat a jég alá, ő maga felül a jégen kolomppal vezette azt egyik mak-fától a másikhoz, mig a bojtár ostor csattogással terelte a nyájat utánna. Estve fele pedig a nyáj egyik erdőszéli léken megint kijött, s igy telelt a mi nyájunk tavaszig." A legnagyobb komolysággal mondván el ezeket, elégülten várta Kristóf bátyám a hatást. Persze mindenki egymásra nézett, de elvégre az öreg ur iránti deferentiából helyeslő csodálkozásuknak adtak kifejezést. Csak Vay Ábrahám nem, aki minden gondolkozás nélkül igy folytatta: — „Méltóságos komámuram szives volt nékem egy ízben elmondani, hogy a Nemeserdőn kopózván, egy üldözött nyúl előtte ugrott fel egy csonka fűzfára s két első lábát felemelve és összetéve, mintegy kérőleg mondani látszott hogy: „Kristóf ne bánts!" Hát ehez némileg hasonló történettel akarok szolgálni. Midőn u. i. Máramarosban a főispáni széket elfoglaltam inéit, komámuram, is szives volt installátiómra eljönni s bizonyára emlékszik is arra a vízöntő szent Kristóf sószoborra, amit mint egyik sóbányánk csudáját mutattam be. Hát ez a sószobor megfiadzott : U-i. a szent Kristóf által tartott cseberből kiömlő só-vizsugár elkezdett csepegni s a cseppekből egy kis alak képződött, hajszálra olyan, mint az eredeti sz. Kristóf, egyetlenegy csudálatos eltéréssel; a,zzal t. i, hogy arra a só-vizsugárra, amely még mindig csepeg a kedves Kis Kristóf fejére, sóbetükkel most már az van irva: „ Kristóf ne füllents!" — — Tableau. A kinos helyzetnek a háziasszony által hevenyészett asztalbontás vetett végi t. Kállay András. Magyar védő egyesület. A magyar védő egyesület szabólesvármegyei osztályának megalakulásáról lapunk legutóbbi számiban közöltünk már tudósítást. Az alakuló közgyűlésen a központ kiküldötte Dobieczky Sándor ügyvezető igazgató állal tartott előadást itt közöljük: Ezalatt lovagunk erélyesen szágult az időközben messze haladt csinos asszonyka után. Hosszas lépdelés után végre sikerül elcsípnie. Udvariasan megemelve kalapját, közelit hozzá : — Á, csókolom kezeit nagyságos asszonyom. Végtelenül megörültem, h igy az előbb megláttam s első dolgom volt azonnal felkeresni. A hölgy bájosan, bár nem hitetlenül mosolyog: Igazán ? — Természetesen, nigyságos asszonyom . . . Hisz megkaptam kedves kis levelét. Az asszonyka idegesen harap ajkába: Megkapta? S honnan ludja, hogy én irtam? — Honnan!? Hát az ember ne ismerne rá ily bájos kéz írására ? Az asszonyka most már némi hidegséggel mosolyog majd hirtelen kérdezi: És magánál van az a level ? — Persze, hogy nálam van. Iit őrzöm a szivem felelt. — Ugyan mutassa egy percre. Az ifjú kéikedőleg válaszol: Talán nem maga irta? — De igen, én irtam, csak adja ide egy percre. Az ifjú megnyugtatva, készségesen veszi elő a levelet s átnyújtja a bájos asszonykának. Az megnézi, szépen összehajtogatja s kabátja zsebébe dugja: Igy ni! . . . Most már mehet. Az ilju, ki az egész dolgot nem érti, csodálkozva kérdezi: Mit mondott?! Az asszony büszkén válaszol: Azt mondtam, hogy most már mehet. Azaz legyen szives ezpntul kimeljen meg társaságától s ismeretségétől . . . Hanem, ha ugy tetszik, visszamehet az előbb otthagyott hölgyhöz, a bájos Rózsikához. Jó napot. Azzal tekinlelre sem méltatva többé, otthagyja az ijedtiben szólni sem ludó fiatalembert, ki merőn bámul a kalitkából kiröppent madár után s eszében bizonyára Napoleon s Waterloo motoszkál. Kontliy Géza. Tisztelt Uraim és Hölgyeim! Üdvözlöm Önöket, közponli igazgatóságunk megbízásából. Üdvözlöm szivem egész melegével, mert Önök legnemesebb érzelmeiknek hodoWa jelentek meg itt, botry megalakítsák a hazánk közgazdasági felvirágoztatását munkálni kívánó „Magyar Védő Egyesűlet"-et. Mielőtt rátérnénk arra, hogy miért és miként kell fáradoznunk hazafias céljaink elérésiben Hölgyeim és Uraim emlekezzünk meg elveinkről. A zászlót melyet a „Magyar Védő-Egyesület" a feledés homályából magasra emelt, első izben 62 év előtt. 844-ben Pozsonyban hazánk kimagasló férfiai, a migyar ipar védelmére Iűzték ki, megalakítván az „Országos Védő-Egyletet". Elnöke volt gróf Battyány Kázmér, alelnöke gróf Teleky László, igazgatója KossuLh Lajos, az igazgató-választmány tagjai között ott találjuk Bütyány Lajos grofot, Deák Ferencet, Vörosmirtyt, Wesselényi Miklós bárót, Klauzált és a többi nagyjainkat. Szükségét látták a megalakulásnak, hogy a miként az ereklyeként őrzött alapszabályok első pontjában olvashatjuk, „a pénzek külföldi árukért va'ó kiözönlése megakadályozlassék . . , mely egyedül képes nemcsak a naponként terjedő elszegenycsedésnek határt vetni, hanem egyszersmind ipart és szorgalmat és ami ebből következik jólétet terjeszteni haza szerte". S a nemzeti ügyet a múltban is felkarolta Szabolcsmegye s megalakította a Nyíregyházán a védegyletet. Elnöke volt: Inczédy György, jegyző Bitlyány József, pénztárnok Marka Zsigmond. Vajha követtük volna ez irányzatot, akkor ma anyagiakban megerősödött és l'ü^getlenségeért sikeresen küzdő hazának volnánk boldog gyermekei! — Pedig mennyivel könnyebb lett volna küzdelmünk a múltban, mikor a családi élet körében szerényebb igények, de annál melegebb érzelmek honoltak. Mennyivel köenyebb lett volna akkor, — mikor az ipari verseny még szűkebb korlátok közölt mozgott és a közlekedés kisszerüsége és nehézsége az idegen áruk beözönlését nagyon gálo'á. Ma, mikor az élet szükségletei megszaporodtak, versenytársaink elhatalmasodtak, s az emberek igényei nagyra nőttek; ma sokkal löbb önmegtagadással jár küzdelmünk És mégis harcra szólítják fel Önöket, mert sorompóba kell állatiunk mindnyájunknak, ha nem akarjuk azt, hogy az édes haza földjén a nyomorkinozta alakek milliói lengessék élelüket, és kötelességünkhöz hiven biztosítani kívánjuk utódainknak atyáink örökét. A 48 —49-iki események után elbukott zászlót mi újra kezünkbe ragadtuk!. Hajdan a véres kardot hordozlák szét a hazában ha idegen ellen kellett védő harcot folytatnunk; fájdalom ma önvéreinket, íjz idegen árukhoz szokott barátaink-, rokonaink- és ismerőseinket kell visszahódítanunk a magyar piacnak. Erre a célra a békés, de annal szívósabban kilarlo munkásság palládiuma, a „Magyar Védő Egyesület" -zászlója alá hívjuk mindazokat, kik igaz magyar szívvel csüngnek hazánk boldogitásán. Vajha megértené a magyar társadalomnak minden rélege hivó és kérő. szavunkat. Minden jel arra mutat, hogy végre mégis célhoz érünk. Hazánkban szétszórtan niir is 36 fiókegyesületünU alakult meg és 40 van alakulóban. Tagjaink száma nőltön-nő, hivatalos közlönyünket „Iparvédelem" című folyóir,ltunkat pedig már 10)00 példányban küldjük szét. Nyíregyházán is a multakhoz híven, ismét akadt apos'ola szent ügyünknek. Ujabb ereklyeként őrzök egy levelet, mit innen küldött e nemes vármegye leglelkesebb honleánya gróf Vay Gáborné őméltósága. E levélnek lelkes soraiból olvasom : „a lelkes jóakarat még meg van. Ennek a lángnak kialudni azonban többé nem szabad és ez a mi feladatunk. Tápot nyújtani fogunk hozzá fáradhatatlanul arról kezeskedem —- csak adják meg hozzá a módot is" . . . Keressük hát e módot! Mélyen lisztéit Hölgyeim és Uraim! Tul a tengeren, a mese valóra változott. A gyermek meséinkből ismert Óperenciás tengeren tul, tényleg áll és virul a tűndériesen szép, gazdag és hatalmas ország, vagyis világrész, mely a kalandvágyó álmok iránt nagyon is fogékony lelkületű magyar népet, ellenállhatatlanul vonza nngához. S e csodás világrésznek főként egyik állama, a büszke „United Steates" az észak amerikai egyesült államok hatalmas birodalma, akkora versenytársa lett a magyar haza földjének, hogy a honvágynak — eddig ellenálhatatlannak hirdetett — érzelmét is legyőzve százezrek szakadnak el az édes haza kebléről s vándorbotot ragadván kezeikbe, hagyják el szüleik sírjának megszentelt földjét. De hát a magyar Kánaán, nem tudja már táplálni saját gyermekeit sem ? Hát a nap nem árasztja többé éltető sugarát e hazára? Avagy a föld — ez a jó anya'öld — megtagadta-e eltető gyümölcsét a szántóvelőtől? Nem! De az élet csak a fejlődő és a fejlődés törvényeit megértő nemzeteknek nyújt sikprt, az elernyedt, s a kor rohamos fejlődését meg nem értőket pedig, az előre törtető nemzetek tiporják el. Amerika óriási versenyével nemcsak bennünket, de Európának sokkal hatalmasabb államait is megtámadla. De mig azokban mindenki belátta, hogy az emberi munkásság minden terén kifejtendő lázas tevékenység mentheti csak meg államukat és az emberfeletti küzdelemben a társadalomnak minden rétege megtette kötelességét, addig mi gazdasági életünket egyoldalulag rendeztük be, csakis nyers termeléssel foglalkoztunk, s minden más tért az idegeneknek engedtünk át. Ellenben Amerikában harmonikusan fejlődvén a nyers termeléssel kapcsolatban, ai ipari mnnkásság is, ez utóbbinak minden vívmányát, az emberi elmének szebbnél-szebb találmányait a nyers termelés fokozására is kihasználták, és azt láttam, hogy az alig 2 millió lakost számláló Jowa állam, gépek segélyével, annyi gabonát és gyümölcsöt termel, hogy az Eiyesült Államok 80 millió lakosságát táplálni tudja. A fejlődés rohamosságával szorosan összefügg a kereset növekedése is. Lehet-e akkor csodálkoznunk, hogy a nngyar ember megelevenedni látván a gyermek meséket, siet az óper< nciás tengeren túlra szerencsét próbálni! És mennyire siet. A mult 19 5-ik esztendőben 4000 emberrel több