Nyírvidék, 1905 (26. évfolyam, 27-53. szám)

1905-08-06 / 32. szám

4 34-ik szára. N Y I R V I D É K 1905. augusztus 2. Egy kis kirándulás Németországba. Mikor még Ór.ody Géza tekintelyes országgyűlési képviselő volt, kaptam tőle egy — a bemlnrdiakhoz hasonló — óriási leonbergi kutyát, olyan szépet, hogy ha kutyakisasszony lettem volna, szerelmessé váltam volna bele. Ennek a kutyának olyan kutyatermészete volt, hogy több olyan embernek szakította meg kabátját, vagy nadrágját, akiből kileste, hogy fél tőle. Velellenül ezek többnyire zsidók vollak és csak is e miatt benczeghetett, mert tudtommal semmitéle vallásfelekezetnek bigot tagja nem volt, antisemita tehát nem lehetett. A kulyának olyan természete van, mint némely magyar embernek, a ki minden kis megriasztásra, meghunyászkodik. Engemet már több izben támadott meg hamis juhászkutya-kompánia, de egy sem bántotl, mert „Pisz pisz Te, Duni, ne* bemutatkozással tudtára adtam nekik, hogy tetű pajtás akarok velük lenni. Engedékenységgel, meghunyászkod ássál talán még politikai téren is lehet fájdalmas harapásokat kapni. No de ez csak Abderiában történhetik meg, Magyarorszagban kizárt dolog. De hát „Jó az Isten jót ád". Azutáu meg az sem bolond beszéd, hogy „Segits magadon és az Isten is megsegít!" Vannak ennél még ostobább közmondások is, mint .Mindenki a saját szerencséjének kováccsá." Ne hadd magad Schlesinger!" stb. A gyönyörű, hatalmas indigena kutyát sokan kérték tőllem. Uj gazdájául Kállay András főispánnak fiát, Bandit szemeltem ki. Ei is vitték a 25 kilometer távolsagra eső Nagyhalász kötelekéhez tartozó Kistelek tanyára, csakhogy másnap reggel már visszarukkolt udvaromra. Felesegemmel haditanacsot tartottunk. Megállapodtunk abban, hogy mint az élő lényeknek szellemileg legtökéletesebbjei, kifogunk a kutyanak az eszén. Ravasz fondorlat alapjan felesegein — nem finom, hanem zsakvászonbol — olyan főkötót varrt a kutyának, a mely szemeit is elfedte, tehát absolule semmit sem latliatott. Nem fogsz ki rajiunk, mert le buta vagy, mi pedig langeszüek. Az ilyen módon ideiglenesen vakká te

tt kutyái szájkosárrá! ellalva, összekötött lábakkal, szalmaval bőven ellaiolt kasos talyigaban Kallay Andrásnak egy másik liához üyuikához küldöttüli el a — 20 kilóin uer távolságra eső — kállóseinjéni egyik birtokára, a hol a legúribb ellatasban részesült. A kutya másnap ismét itthon volt. Mondják meg az okosak, hogy miként történhetett ez, mert hiszen Kiskáilón és Nagynallon át Nyíregyházának szagát a kutya m:g nem érezhette. Az antiszemitának latszó kutyán azonban minden áron túl kellett adni és Oldali Jenő bashalomi esperes plébános baratomat boldogítottam vele, a ki ket hétig lánczra kötve, tyúkkal, kalácscsal tartva, vissza tartotla a hazaszókéstól. Itt mult ki pár rongyos év alatt a kutyák kiralya. Az eddig felemiitett kutya eseteket még csak meglehet a semmit mondó .ösztön" phrasissal magyarazni. De miként magyaruzzu* meg némely — ritka — kutyának azon szellemi kepesseget , mely sok tertias tanulónak matematisai ösmeretén is túl tesz ? Sehogy sem. Mert az elbizakodott emberiség autosuggesztió alapján — ínég ha mirékra foghatja is — minden élő lénytől, minden szellemi képességet igazságtalanul letagad. Megboldogult edes atyámmal több mint ötven év elölt egy vasárnapi napon Bécsben a Wurstelpralerben sétáltunk, a mely valamivel élenkebb volt, mint a nyíregyházi népkert, de még a budapesti városligetnél is sokkal élenkebb, szóval sokkal több népies látványosságot es szórakozást nyújt, mint Európának bármely világvárosa, a melyeknek pedig nagy részét ősmerem, A rengeteg sok látványos bódekmk egyikén ez a felirat volt „Der gescheidte Hund" magyarul az okos kutya. De ebbe a bódéba még a kutya sem ment be. — Csak múlna el már ez a kis meghűlés. Jó forrón adja a teát, Kubicsekné, lelkem ; jó forrón. — Tessék tekintetes ur. A tekintetes ur szürcsölve itta a lőrét es igen örült, hogy megköhögtette : — Felszakad a köhögés, hálistennek. Jo is, inert sietni kell. Lehet, hogy már holnap itt lesz a törvényszék. Testületileg lesz itt. Tisztítsa meg az ablakodat, Kubicsekné lelkem és a karosszékekről szedje le a sirting bevonatot. És konyak is legyen és pogác-a a ezukrásztó). Finom, vajas pocsága. Omlós. Hozzák a rendjelemet, az én csillogó, ezüst rendjelemet. Az irodavezető ur éjjel sokat köhögött, fuldoklotl és már hajnalodott, a mikor elaludt. A koronás ezüst érdemkeresztről álmodott eleinte és az ünnepeltetésiől, a küldöttségről. Sajátságos volt ez az álom. Az érdemkereszlet így nagy disznóölő késsel tűzték a mellére. Érezte mint fúródik át a mellén és felsikoltott a fájdalomtól. De azután újra elaludt; álom'alan mély álomba merült. Kubicsekné pedig reggel, ugy kilencz óratájt, kisi:t szemmel, óbégatva indult neki a főutezanak, a Kegyelet Jakab szomorú boltja felé. Az irodavezető ur lapos, alvó mellel feküdt az ágyán és tűrte, hogy a sarkig nyitott ablakokon beárad a ködös reggeli levegő. A kitüntetés pedig már útban volt a Bokrétautczai lakás felé. János, a szolga hozta. Az urak nem értek rá. A zsebében hozta, szépen bebugyolálva egy papendekli dobozba. János kopogott az ajtón és mert választ nem kapott, hát óvatosan nyomta meg a kilincset és beoldalgotl a küszöbön. — Jó reggelt, tekintetes ur. — Elhoztam a kitüntetési ügydarabot. Iliol a véliv ; tessen aláírni. A kutyának gazdája egy steiermarki .Ilerr von" végzett földes ur volt. A kopott fekete szalonruháju, kiéhezett szánalmas kinézésű végzett földes úr, fájdalmas arcezal, a bejárathoz támaszkodva, végleg berekedt hanggal csábította volna be a látogatókat. Alig tudtam atyámat a bódéba becsalni. Bemenve, egy elhízott mopszli kutyát láttunk egy piszkos vánkoson heverni. Előtte gyufaszál vastagságú rudacskákra — pityókába — (mert a krumpli csak a .grundbirnnek" elferdítése, a csicsóka pedig a kolompí-hez hasonló gumós növénynek igaz magyar neve) dugott kis lobogok vol'ak beszurkálva, 50 vagy talán sokkal több, na ;g Honduras, Costarica, Guetamla, Yucatan, Bolívia, Venezuela, Equador, Peru, Chili stb. sem voltak kifelejtve. A kopott nemes félre állva, a kutyának semmi lájékoztató jelt nem adva, felszólított bennünket, hogy a lomha kutya melyik állatnnik hajó lobogóját rakja lábaink elé. A kutya egyszer sein levedett. A kutya elébe azonban számos koczka is volt kirakva, a melynek minden lapján egy-egy szám volt. Tessék egy négy tagu számot mondani és a kutya ki fogja rakni Erre aztán felfortyant bennem a ni .'reg. Kutyát tegyel bolonddá, te komisz kutya. Éu is piodukaltam magamat Magyaróváron valamikor mint bűvész, a mi miatt majdnem életemmel lakoltam, (es a mit talán el is fogok mondani) tehát megoszlottam figyelmemet a kutya és gazdaja között. A csalás ki voll zárva. A kulya a négy számot kifogástalanul rakta egymás mellé, alá pedig másik negy számol es hibátlanul adta össze. Csaias ki volt zárva, pedig egeszen tökkel ülött soha sem voltam, kivévén, ha oaiati álarcz alá bujt embereknek hittem. Ezen esetet löbb izben sokak elolt egészen jóhLszeinüsegLŐi és igaz meggyőződésből elmondottam, de nem akadtam olyan emberre, a Ki ezen élemenyemuck elmondásáéit ki nem röhö^ölt volna. Ezen barátaim közzül Kaliay Poldi orsz. gyüiesi kepviseló magaslotl ki, Csakhogy csúful m.gjaria, mert néhány ev elölt Nyíregyházán is megfordult egy ilyen tudós kulyalarsasag. Együll mentünk el, de el is némult gúnyolódásával, mert ugyan ilyen productionak lett szem es lültanuja. Füitanu annyioau, meri egy fekele pudli kutya az említett productiokon kivul iiaiinoniuuiuu egeszen correclül eljatszolla első labaival azon híres Schuuert fele nolái a melynek verse „Du hasi die sehönsten Augen, 0 Liebchen was vvillst du noch mehr". Sokan ugy ösmernek mint a ki nem hazug, de nem is vágyott tulbula. M.g vagyok győződve a kutyáknak u. u. ösztönéről a mi non sens; de arról is, tiogy némelyeknek az emberit megközelítő esze is van. Meg van azonban egy aljas jellemvonásuk is, t. í. az, a mii némely pervers magyar embernel is megtataluuk, miszerint talpát nyalja annaK, a ki őt korbácsolja. Volt. egyszer minden kutya lermeszetből kivelkőzött két hímnemű — egymáshoz ragaszkodo — kutyám, a melyek az ulcza gyerekeknek nigy gaudiumára a kétfejű sast jatszva, olasz vert árultaü el. Emberek közöli is akadhatnak olyanok, a kik a kétfejű sasnak nyalják talpát, de ezek felfele nyalnak, lefelé már nem. Nyíregyháza, 1905. jul. 2a-én. Dr. Jósa András. Gyermekeink szünideje. Egyetlen valóban fellett kincse van minden embernek : gyermeke. Mind a többi, mii véres verejtekkel összekapar, csak eszköz csupán, hogy velük ezt az egyetlent igazi érlétke faraghassa. Hiny könnyű elméjütől láttuk kacérozva szórni el az atyai szerdéket s annál az öt forintos utolsó kis fakoporsónál izre-porrá akar A tekintetes ur nem felelt s ezért János oda lépett az ágyhoz, hogy felrázza. Meg is rázta és a tekintetes ur álla furcsán nyiszorogva lezökkent a mellére s az egyik szemhéja felnyílott félig. János vissza torpant és keresztet vetett: — Ez bizony meghalt. Mit csináljak most már ? A kereszt végre is neki dukál, hát int vigyem vissza ? A vét ivet zsebredugta, az iskátulyát előhalászta a nadrágja zsebéből és az egesz ezókmókot ráte'.te az irodavezető ur ha'lgatag pihenő mellére. Keresztet vetett uj feni; sarkon fordult aztán és kiment. S ezzel az ünnepi JS aktus véget ért. Az ünnepies aktus, a melyről annyit álmodott aklái között a kitüntetett halott robotos. Palástliy Jlarczell. Azok a régi jó barátok. Valamikor, amolyan zöld gyermekkoromban, nagy házat vittünk a fővárosban. D; egy váratlin nazy csapás: az apám halála, véget vetett mindennek. Abból a kis nyugdíjból, a mi az apám után maradt szegény özvegy édes anyámra, csakis falun élhettünk ínég. Hát ott éldegéltünk kerek tiz esztendőkig s én a közeli városkába végeztem iskoláimat. Mikor szerencsésen leéretsé

3'iztem, így szólt hozzám a jó anyám: — No inost eredj föl Pestre, olt van annyi jó barátunk a régi szép időkből, hogy csak egy szavunkba kerül és állá;hoz jutsz. Egész listát nyomott a kezembe, hogy kiket keressek föl. Útnak indultam és megérkezésem ulán nyomban fölkerestem az elsőt, a kit anyám kijelölt. szakadni az a soha neui érzett szív*. Hja, mert az az elguritott garas vak véletlenségből még visszakarikázhat, de az a göröngyök alá hantolt cseppség nem fog hallgatni többé a hívogató szóra — egesz a feltámadásig. Márpedig azért a nyomorúsággal, siralommal telt 50—GO esztendőért kár volt lekerülni erre a sártekére; hacsak nincs megadva az embernek az a reminy, hogy újra elhet tovább abban a kis bölcsőcskében. Ebben van összes reménye, üdve, mindene a szülőnek : ringassa hát fellő gonddal ! Hit, hiszen, teszi is. Csak felcseperedik a kis poronty valahogy, egész az iskola kilincséig. Be is nyit oda szept'inberenkint. Akarom: bevis i a szülő, hogy olt majd csak faragnak belőle valamit. Vizsgakor érte jő aztan és ket hónapra — szélnek ereszti. Azaz, hogy két nagy csoportba sorozhatjuk igy uborka-szezonban hazánk fiatal reménysegét. Az első : ez a szélnek eresztett garda. Ez egész nyáron át legjobb esetben lopja — a napot. Rosszabb esetben: értéktelenebb tárgyakat is. E

a>y szomorúbb csoport azonban őrzi, — no, nem az apja nyáját, hanem — a szobát. Az első rendet én — reszemről — nagyon nem feltem. Mijd csak fe.ügyel rajuk valahogy az anya természet. Hanem a szomorúak alosztalyat az általános tudomanyszomj szánalmts nnrtyrjainak tekintem és szívemből sajuáom. Ezek jendesen nem kitűnőket visznek haza s az atyai nagyobbra törekvés rendben nem nadpálczával várja őket, hanem — botlal. Különben ez kijárt nekik évközben is, mihelyt egy ötösnek híre ment az atyai hazba. Pedig a tudományt nem bottal kell beverni az emberi fejbe, hanem meg kell azt e:őbb kedveltetni. Sőt ez a megkedveltetes is liiaba való, ha nem találunk terma lalajra. Az emberi koponya, sajnt, olyan meleg ágy, melyre hisíta'an tűz le a tudalékoskod is legmakacsabb hévvel izió napja is : ha a humus h d;g, abban ugyan meg nem nő a palánla, csak a dudva. Vagy legalább nem olyan rohamosan. Mind hiába. A mai kor Emiljének tudom ínyos emberré kell felnőnie, ha lórik, ha szakad. Ha nem elegendő szegény fejének az iskolai eszteniő, hát mire való akkor ez a ket hónapos vakáczió ? Arra, hogy töujűk a gyerek fejet, mint Kati szaktcsné a libát. Nem jut eszünkbe, hogy a lui zúzája és az agyvelő tínonun lagy sejtjei közt van egy kis lenyeges különbség. Bizony azt a gyönge orgánumot: az agyat egyáltalán soha sem szabadna túlerőltetni. Még a besszemeraczélból kalapált gépnek i> kell pihenes, olajozás, tatarozás : az egesz éven át tudomanynyal túlságosan is agyongyötört központi idegrendszernek annál inkább van erre szüksége az aralási nagy vakáczióban. Uraim! Az eszünknek lokja van s az eszünk tokján keresztül nem kukucskálhatunk be abba a finom gepezetbe, nem lalhatjuk, nem hallhatjuk, ha olt bent munka közben egy-egy kerék törik, íecscsen. Adjunk csak azonban akalmat, időt azoknak az ügyes ki, kézműveseknek, akik oll settenkednek a versejtjeinknek ereinkben keringő tömegei közölt. Ezek azokat az cl koptatolt, elromlott kerekeket vigan megigazgatják. A kireparalt masina aztan harsány berregéssel fog majd neki újra a nagy cséplésnek. Ellenben ha a tatarozas napjaiban is koptallatjiak a gepezet szerkezeteit, könnyen megeshetik, hogy a fogliijjas kerekek krakkogó zakatolasa olyan zavaros zúgást zúdít, arra a kis fejre, hogy elmegy a kedve t'orgatasától, mint ahogy egy lizenhat esztendős kintorna diszharm imájától sétálni menekül minden ép íülü haland > abból a sikátorból, melybe ez egy vasarnap delutanra bevetle magát. Én egykor egy ismetlésre utasitotl tanítványomnak is a következő tanácsot adtam: — „Akarsz-e javítani?" — ,Igen'. — „Helyes. De akkor terfinek is kell lenned s megmutatni, hogy te is meg tudsz állni a gáton. — Hinem adok egy jó tanácsot. Ha megfogadod, szünidőd is lesz, meg tanulsz is. A mint reggel felpattan a szemtiejad, pattanj te is ki az ágyból, öltözz, mosdj, reggelizz — s tanulj egy órát. De többet ne; egy minutával se. Akkor a'.tán vedd be migad az or-ovai hegyek kózé. Akár estig se kerü j elő, ha csak nem kell tartanod, hogy apád m;gpipaszárol, hadélben nem lát a szokott asztalvégen. Nagy rangra emelkedett azóta. Pedig hej, de nehezen kezdle pályáj it, a mikor nagy segítségére volt a boldogult apám. Éz által okvetlen elnyerem a kívánt állást. De hát a mekkora reménységgel nyitottam be a vezérigazgató szobáját, olyan fekete csalódással koezogtam ki onnét. Alig érJemesitetl pár szóra. Nem em'ékezelt a.í. apámra és hi ínég lelt volna is köztük baráti kötelék, ő bevallolt ellensége az eűéle protekeziónak. A következő mézes-mázos szavakkal erősítgette, hogy habár annyi ismerőse közt alig birja vissza idézni megboldogult apámat, de etlől eltekintve, szívesen támogat mint fíital tehetséget és mihelyt mutatkozik alkalom, nyomban tudósit. Egy szóval sem kérdezte a«onban, hogy hát hova küldje értesítését. A miniszteri tanácsos ur hivatalos helyiségének várótermében összehajtottam a jó anyám által leirt listáját a régi jó barátoknak. Torkig laktam. Nem fér löbb a gyomromba ebből az eledelből. — Bocsánat, ön Koltay Ernő, a mint a bejelentésnél hallottam . . . Vájjon nem a Koltay János fia? kérdezte az egyik asztalnál robotoló kopott, öreg irnok. — De az vagyok. — Ah! — Fölugrott a székről. Rám meresztette szemeit az éktelen fekete pápaszem fölött. — Az én szereteti barátom, feledhetlen Jancsiin fia? Tudja-e, hogy legjobb barátom volt az édesapja? Hej, tiz esztendő nagy idő ! Akkor egészen más ficzkó voltain; hanem most ... De azé t végtelen örvendek, édes, kedves Ernőcske. Megengedi, ugy-e, hogy ilyen bizalmasan szólítom? Maga, maga kis buksi. Hát nem emlékszik a Tibi bácsira, kis füles ? De bocsánat .... Tudja a nagy öröm a viszontlátás ....