Nyírvidék, 1903 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1903-07-26 / 30. szám

XXI v. évfolyam. 30. szám. Nyíregyháza, 1903. julius 36. JSÍYÍ f^ A SZABOLCSVÁRMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK és a SZABOLCSMEGYEI TANÍTÓEGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. «s-s> _____ VIDÉK Előfizetési feltételek: D08tén vagy helyben házhoz hordva : Egész évre 8 korona. Fél évre 4- „ Negyed évre 2 „ Az előfizetési pénzek, megrendelések $ a lap szétküldése tárgyában leendő felszólamlások Jóba Klek, kiadó-tulajdonos könyvnyomdájához iskola-utcza 8. szám (Jánószky ház) intézendők. A lap szellemi reszet képező küldemények, Hirdetési dii-ika szerkesztő czime alatt kéretne- beküldeni. , ' UIJ,t

K ' Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől kn.lf^n fii^P^^t

01 if^ ,ot eg

7?2u fogadtatnak el közlése 1 1 fillér; többszöri kozles eseteden S fill. .... " A nyilt-téri köz emények dija soronkint, 60 fillér •11 t» , .,?

1r

i

t'

ok csak Tll

aS<>

9 kívánatra a az Apróhirdetések 0 szóig4 1 fii , minden további szó kóltségere küldetnek vissza. 4 fii. Vastag be üvel siedeit Kétszeresen számit Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére a kiadó-hivatalban (II. kerület iskola-utcza 8-ik szám); továbbá: Goldberger A. V., Eckstein Bernát és Általános Tudósitó úttal Budapesten, Haasenstein és Vogler irodajában Bécsben, és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiba. A lóversenyek rehabilitálása, A lóverseny olyan mint az érem, melynek egyik oldalán szép, szende hajadon bájos arcza látszik, mint jelképezője az önzetlen, tiszta eszményiséguek, mig a másikon egy csúnya többfejü madár kapdos, mindmegannyi éles csőrével és karmaival a tápláló pénz után. Midőn a nagy Széchenyi meghonositotta hazánkban e sportot, az éremnek szép oldala volt felül. A nemzet gazdasági viszonyait nagy mértékben befolyásoló lótenyésztés fejlesztése és a magyar itjuság lovaglásban való kiképzése volt a czél, melyért a lóverseny meghono3Íttatott és hazafias lelkesedéssel folytattatott. Kizárólag ezt az oldalt tartotta szem előtt az egyenes, becsületes, nagylelkű Széchenyi és már-már a világot meghódítani látta a magyar huazárt, ki ha eddig is az Isten katonája volt, a versenysport által fejlesztett lovakon, immár ellenállhatatlan. És ez be is következett volna, ha az utókor is hazafiúi lelkesedésből űzi a versenyt, szem előtt tartván a sebességen kivül, a többi nem direkt jövedelmező kellékeket is, melyek egy lovat érdemessé tesznek a tenyészetre, ha továbbra is, hazafiúi áldozatnak tekinti* a versenyt és veszteséggel is csak azt a lovat bocsátják a ló nevelő közönség rendelkezésére, mely ezen czélra alkalmas, megsemmisítve a többiek tenyész képességét és ha a versenysport űzők, továbbra is szem előtt tartva a bazafiui czélt, nem riadnak vissza némi vesztt U áraája. Az alamizsna. Irta: Jozepli Montat. „Legyen már egyszer vége!" kiáltotta a nagy Campaian Alcide. „Lám, hat hónap óta játszott már velem ily neviUéges szerepet! Azon a czimen, hogy szép leány s hogy én elég ostoba vagyok ezt tudomásul venni, isten bizony, visszaél a helyzettel! Lássuk hát, mit vár tőlem? szabj 1 meg a végső föltételt, amely mellett enged. Fölajánlottam mindent amit csak egy kaczér és szeszélyes nő kívánhat s kész vagyok egy intésre teljesíteni. Igaz ugyan, hogy mindezt állhatatosan visszautasította, de épen ez a makacs tartózkodása ejt engem zavarba. Miért nem fogadta el ? Miért, hogy most utolszor könyörögve is biztosan tudom, hogy visszautasít ? Az ördögbe is, kedves Luise, még nem mondom, ha nem volna olyan szabadjára, mint ahogy van, ha nem jelenne meg Páiisban mindenütt: a színházban, a ligetben s divatos vendéglökben egy sereg udvarlóval, kik szoknyájába kapaszkodnak; ha az egész világ nem tudná, hogy nem igen szigorú erkölcsű, gyors az elhatározásban s még gyorsabb a cselekvesben, ha neve nem is tündökölne — mintha bizony nem tudná, menynyire tündököl — fellünő nagy belükkel a gáláns kalandok sorozatában, akkor meglehet, azt hihetném, hogy el akar ámítani. De szó sincs róla, magánál ez m m kétszínüsködés, legföljebb valami rendkívüli ideg. nkedés okozhatja, hogy igy bánik veltm. Ugy látszik, titkos fogadást tett, annuk vagyok az áldozata s eltökélte magában, hogy ! „Mindenkihez jó csak hozzám nem !" Elvégre is ez már türhe'etlen! Nevitsegessé tesz egész Paris előtt, mely irigyelve gazdagságomat, nem győz kaiziigni felettem, hogy az én koromban és millióimmal a félszeg szerelmest jálszom maga előtt. Elég volt már ebből. Fölla/adok s azért jöttem ma ide, tudtára adni, hogy ez igy tovább nem tarthat!... Érzem, hogy elviszlettem a fejemet, őszintén szeretem magát, Luise, higyjen nekem! De hát hiába maga nem hisz. Mert külömben nem kínozna tovább; hiszen jól tudom teségtől és nem monopolizálják a versenyt, még máiglan is kizárólag harmadrendű angol jockey-k számára, hanem alkalmat nyújtanak a magyar ifjúságnak, magát e téren kikepezni és egyszersmind kenyerét megkeresni. De hát nagy Széchenyi óta sokat változott a világ, megfordult az érem és a Csúnya madár került felül, mint oly sok más irányban is. A nyerészkedési vágy szele, telitve a nagy városok bűzös porával, elsodorta a hazafias czélokat, elsodorta az eszményiséget. A ki versenyez — az nyerni akar és mint hajdan a Jezsuitáknál, jeligévé vált, hogy a czél szentesiti az eszközt. Mit bánják ők, hogy meg vannak-e Áruló vagy Propouentnek a tenyészetre alkalmas tulajdonai? Elég az, ha sebes, eluyeri a dijat s nagy osztalékot fizet rá a totalisateur — ha nem nyer. Ez rombolja le a lóverseny értékét, ez alacsonyítja le hazard-játékká és ez veszi el lételének jogosultságát. De a csúnya madár ezzel még nem lakott jól, mert végre is tény, hogy a „jó lónak kár megöregedni'', hanem azért örökké még sem futhat. Kár lenne tehát benne elveszteni egy nagy értéket. Ekkor írnak Árulóról vagy Proponentról egy 1. Napóleonéhoz hasonló győzelmi cbronikát s boldogítják vele — mint tenyész ménnel, legtöbbször magát az államot. Ebből kifolyólag nemesül aztán a hajdan világszerte hires magyar hazai ló — bakén, hogy alapjaban véve maga nem rosz szivü. Jól van, nyíltan fogok beszélni, hogy megnyerjem, hogy meggyőzzem! Igen, szeretem, kimondhatatlanul, eszlelenül, a bolondulásig! Minden egyéb közömbös rám nézve. Ez a minden egyéb, a pénzem, mely fölösleges, miután visszautasítja; a többi nők, kikre rá se nézek, szóval minden más dolog. Nem tudok mást, folyton ismételni, hogy szeretem, vágyódom maga után, akarom és maga árnyékán tul megszűntem letezni! ... Ha meggondolom, ho.y csak egy szavába kerülne s a világ legboldogabb emberévé varázsolhatna, s hogy ezt a szót, melylyel oly pazarul bánt száz mással szemben, tőlem megtagadja, anélkül, hogy az okát sejteném, anélkül, hogy ludnám mivel nyerhetem meg, 5 hogy megtahlnám az akadalyt, melyet el kell hárítanom; agyamat nap-nap után őrült kísértésbe ejti a vágy, hogy valahára veget vessek túrhetetlen állapotomnak. — Hogyan? — Mit ludoni én! — Nem is merek gondolkozni fölötte, mert szenvedélyem biztosan valami nevetséges lepésre birna, melytől előre is rettegek. Fájó aggodalommal jöttem magához, Louise Eddig erélyesen és követelőzve Iseszéltem. Most mar csak megalázkodni birok, és könyörgök lábai előtt. Lálja, Louise, hat nem könyörül meg a szerelem koldusán, ki terdre borulva rimánkodik magához alamizsnáért ? Louise, elnyújtózkodva karosszékében, miután már egy negyedoraja szórakozott rózsás körmeinek fényesitésevel, löltekintve, egy pillantást vetett erre a nagy emberre, ki szánalomra méltóan reszketett előtle a szőnyegen. Finom ajkai gúnyos mosolyra nyíltak. „Nem is ludt.im, — szólt végre, — hogy ilyen ókesszóló, kedves Camparan ur. Igazán ugy szav.d, mini ahogy a színházban szoktak, vagy a regenyekben s behunyt szemmtl azt gondolnám, hogy a Gyninaseban vagy ok, hallgatva a hőss?f ri luies nyilatkozatait, ha ugyan akad a Gyninaseban hősszerelmes, aki elő tudja adni ezeket a mor.dasokat ! Hanem egy szerencsétlen szóval végezte. Ijjen, egészen a ví gén, mikor az alamizsnát emiilelte. Bizonyára fogalma sincs róla, hogy miért volna ez szerencsrtli nebb ÍZÓ, mint egy másik? Engedje meg, hogy egy kis történetet meséljek el; majd a végén megéri i. kecskévé és nagyot nézne Széchenyi, ba — miut a phőnix madár feltámadva hamvaiból—meglátna egy ily ktcskén egy mai szabó legényt, ki az imént vesztette el a totalisateurou utolsó koronáját. Bizonyára kesarvesen sóhajtaná: „szegény hazánk — szegény király", és rögtön vissza feküdne sirjába, hogy ne is lássa többé a mai kornak ezt a — kurucz-huszárját! De a génié örök és örök igazság az, amit egyszer kinyilvánít. Ha Széchenyi arra méltónak találta a lóversenyt, nem is veszítheti el soha nemzetgazdasági értékét. Szabadítsuk meg hát a kufárok karmai közzül; emeljük vissza azon piedestálra, melyen kezdetben állott, fordítsuk vissza az érmet, alátemetve a csűuya madarat, mely különben sem birja a nemzet vonzalmát. Menjen ebben jó példával elől az állam, melynek harczászati szempontból főérdeke a jó lóanyag. Ragadja ki a lótenyésztés ezen beteg próba kövét a kufárok kezéből, távolítsa el a főváros romlott légköréből és plántálja át a vidék üde levegőjébe, abol majd ismét felgyógyul és megerősödik, zárja ki aztán a vidéki pályákról a kúfárkodás minden lehetőségét, nehogy megfertőztesse ezeknek levegőjét is. Tiltsa be a totalisateurt, nem tartva igényt azon néhány koronára, melyet ez adó fejében fizet és menjen elől jó példával a kutarkodás beszüntetésében. „Hogy ki vagyok én és mi szél hozott ide, sejtelme sincs róla, ugyebár, Cimperan ur? és mint a többiekre, bizonyosan magára nézve is, ez mindegy lesz! Szép leány vagyok, mint ahogy elégszer mondta és tetszem magának. Ez minden, amit tud rólam s a többit nem is firtatja, legalabb abból az időből nem. Pedig ez a történet, amit el akarok mondani, éppen ebből az érdektelen időből való. „Párisban születtem, valamelyik városban. Apám munkás voll; anyám is dolgozott, avval rontva szemeit, hogy fehérnemüket himezelt a gazdagok számára. Egy napon apám meghalt. Tiz éves vollam. Anyámra és reám sötét nyomorúság nehezedett. Három hónapi küzdés utan, miután utolsó lepedőnk is zálogba került, kidobtak a viskóból, melynek födele alatt laktunk, mert nem volt egy fillérünk sem, a bért kinzelni. A társadalom, milyet boudoiromban olykor hallok emlegetni havannafűrt mellett, arra való, hogy egy egyedül álló asszony, kinek nincs egyéb keresel forrasa, mint kot keze munkája tisztességben ne tudjon megélni. Anyám eleg naivul azt hitte, hogy ellen tud állani ennek az áramlatnak. Nem tilt bele egy év és meghalt. „Lássuk, hogyan. Egy téli este történt, miulán már napok óta menedékhely nélkül kóborogtunk az utczán, hol fagyasztó szél süvített végig. Hogy anyám mióta mm evett? Nem tudom. Előtlem litkolta szenvedéseit. Aznap regg' 1 utolsó darab kenyeret adta n kem. Szép házak között, egy nagy körúton bolyongtunk, hol alig járt egy lélek. Anyám felénken, vékony ruhájaban dideregve, nyújtotta az arra ve.lődők felé kezét. De az üres maradt. S/oknyajához simultam, hogy mindketlrn fölmelegedjünk ki s-é. egyszerre éreztem, hogy lábai leroskadnak. ü-szeszedve lankadó erejét, lölemelkedett és a falhoz támaszkodott, hogy fönt art hassa tnagal. Megért tlem, hogy a veget járja s ha nem jön senki segitsegünkre, valami rettentő fog bekövetkezni. „Ebben a pillanatban egy férfi m nt mellettünk, prémes bund íjába burkolózva. Reiin tette l.pteit, nem hallgatva meg a fohá-zát. Kö'önyössrge föllázitotta futottam. — Uiam, — mondtam, pillantott é • sietszepénység esdő bensőmet. Utána jó uram, könyörüljön rajtunk kérem! — Nincs pénzem! — mordult